Ide is kirakom, akit érdekel nézzen be!:) Az első fejezet talán még hajnalban felkerül, vagy még este! Nem ígérek semmit.
http://likeabrokenarrow11.blogspot.hu/
Remélem akik eddig olvasták ezt a Blogot, ezt is szeretni fogják!:) Nem Larry!
2013. december 30., hétfő
2013. december 20., péntek
30. Fejezet - Egy örökké bimbózó szerelem, melyből sosem lesz virág. (VÉGE)
Harry szemszöge:
A hajnali napfény sugarai lustán settenkedtek be a piszkos ablaküvegen a hálószobába. Már órák óta ébren vagyok, és másra sem tudok figyelni, csak Louis gyönyörű, nyugodt arcára. Halk szuszogása betöltötte az egész szobát. Ajkaimra halvány mosoly kúszik, mikor Louis álmában elkezdi keresni a kezemet, és addig ráncolja a homlokát, míg oda nem nyújtom neki. Erősen rászorít, majd közelebb húzódik hozzám.
Olyan régóta vágyom erre a pillanatra. Az első éjszaka óta sóvárgok ezekért az apró érintésekért. A szívemet rég nem látott melegség járta át. Ez más, mint mikor egyszerűen magához ölel és megcsókol. Ezek a rövid, ártatlan pillanatok számomra a világot jelentik. Az apró csókok, a szoros ölelések, a csillogó tekintete, ahogy a bőrünk érintkezik, és úgy érzem, az egész testem menten elég...
De az élet kegyetlen, ezt te is pontosan jól tudod. Mikor valami jó történik az életedben, és végre úgy érzed, minden rendben lesz, jön valaki. Történik valami, és vége lesz. Elmúlik. Eltűnik. Gyorsabban, mint egy szempillantás.
A békés napok hetekbe fordultak át. Többször meglátogattam Daisy és Darcyt. Láttam Daisyn, hogy fáj neki ami történik. De megbeszéltük. Megígértem neki, hogy örökké vele maradok egy részben. Mert őt is szeretem. De Louist jobban... Tisztelem őt, mert ezt megérti. De ugyanakkor sajnálom is őt, és haragszom magamra. De egyszer, egyetlen egyszer, önző akarok lenni. Egyetlen egyszer azzal akarok foglalkozni ami nekem jó. Ami nekem és Louisnak jó.
A karácsonyt is együtt töltöttük a régi házban. Mindannyian. Liam, Eliza, Niall, Daisy, Darcy, Eleanor, Louis, és én. Tökéletes volt. A lakást is szépen visszabútoroztuk, így sokkal barátságosabb lett újra.
Liam és Eliza hihetetlenül szép pár. Liza gömbölyödő hasa csak úgy vonzza a tekinteteket. Daisy fáradtnak tűnt, de az Ő arcát is hatalmas mosoly díszítette. Nem is csoda, hiszen Darcy napról napra szebb. A mosolya derűs, a szemei zöldebbek a smaragdnál, az arcát pedig az enyémhez hasonló apró gödröcskék díszítik. Fekete haja még rövid, de már látom magam előtt, hogy gyönyörű, hosszú loknikban fognak a vállaira omolni, akárcsak Daisynek. Mi pedig Louisszal le se vakarhattuk volna az arcunkról a szerelmes vigyort. Olyan más volt, mint régen. Fogta a kezemet, csókot lopott amikor csak tehette, s én sem röstelltem visszalopni őket titokban, mikor senki sem figyelt.
Eleanor nagyon kedves lány, és remekül kijön mindenkivel. De számára ez a karácsony sokkal többet adott, mint remélhette volna.
Szenteste után 2 nappal, Anastasia jött át látogatóba hozzánk. De nem egyedül. Egy 5 év körüli kislány fogta a kezét. Nagyon szép volt. Hosszú, egyenes, derékig érő haja volt. Elbűvölő mosolya,amit rettenetesen ismerős volt. Biztos vagyok benne, hogy láttam már valahol. Előtte nem szerettük volna kiteregetni a 'magánéletünket', ezért Louisszal tartottuk az 5 lépés távolságot, és Daisy mellett ültem az ebéd alatt is. De nem zavart minket. Mert az apró, mások számára láthatatlan mosolyok, csókdobások, szemezések, és kacsintások segítettek átvészelni. Mikor később leültünk beszélgetni, akkor kérdeztem rá végül, miért nem mondta legutóbb, hogy gyereke van.
- Ó, Harry. Ne butáskodj! Nem az én lányom. - nevetett fel jóízűen, majd kissé komorabb lett a tekintete.
- Elbűvölő kislány. De nem az enyém. Négy és fél éve került hozzánk. Azt mondták, az édesanyja eldobta magától így mi viseltük gondját.
- Ó, ez nagyon szomorú... - néztem rá immáron és is átérezve a helyzet súlyát. - És nem tudod mi lett a családjával? Nem kereshetjük meg őket mégis?- kérdeztem bizakodóan, mire csak a fejét csóválta.
- Nem tudjuk... Nekünk azt mondták az anyja még fiatal volt, és nem is akarta a gyermeket. Mikor megszületett, ellökte magától. Ha meg is kereshetném őt, valószínűleg nem kéne neki a kislány.
- Mi a neve? - vágott hirtelen a szavába Eleanor udvariatlanul, ami mindenkit meglepett.
- Hmm... Amy. Azt mondták, ezt a nevet adta neki az édesanyja.
- Mi a családneve? - csillantak fel a szemei, nem is értem miért.
- A nevünkre vettük, de az eredeti az a 'Calder'. - mosolygott rá, mire Eleanor szemeiből azonnal ezernyi könny kezdett el folyni. Calder... Calder... de hisz Eleanornak is ez a neve! Hirtelen minden sokkal világosabb lett. A kislány mosolya is ezért volt ilyen ismerős! Pontos mása az övének.
A hír szinte mindenkit sokkolt, kivéve Louist, mivel ő tudott róla, mint később kiderült. Ana boldogan adta át Eleanornak Amy-t, aki nem is lehetett volna ennél boldogabb. Amy pedig szorosan ölelte magához rég elveszett édesanyját. Mikor mindenki elment, Niall odajött hozzám, és bocsánatot kért mindenért. Soha nem haragudtam rá igazán, és Louis is mindenért megbocsájtott neki.
Mikor végre kettesben maradtunk, Louis azonnal körém fonta erős karjait.
- Olyan nehéz volt, hogy nem érinthettelek meg... - húzta végig mutatóujját ajkaimon, majd közelebb hajolt, és birtokba vette őket. Soha nem szeretném elveszíteni ezt az érzést. Bárcsak örökké tarthatna.
De nem fog.
Hamarosan vége lesz.
Pedig még el sem kezdődött igazán.
De már mondtam, az élet igazságtalan.
Amit ad, azt el is veszi.
És most, tőlem is visszakérte a jussomat.
Bárcsak tovább tarthatott volna.
Csak egy kicsit...
Egészen kicsit.....
A heves csókcsata a kanepén folytatódott, de megzavart minket valaki. Az ajtót egy nem kívánatos személy egyre erősebben ütötte.
- Megyek, megnézem... - állt fel rólam Louis szem forgatva, majd az ajtóhoz sétált, és kinyitotta. Pár percig csendben vártam, majd én is odamentem, megnézni ki lehet az. Mikor rájöttem ki áll az ajtóban, még a hátamon is felállt a szőr. Louis apja még az eddigieknél is komorabb arccal nézett vissza rám.
- Szóval itt vagy! - lépett felém, de Louis az útját állta.
- Menj haza! - nézett rá Louis lesajnálóan, majd elkezdte kitessékelni az ajtón.
- Majd elmegyek, de előtte mindent megbeszélek ezzel a fattyúval! - nézett rám, és esküszöm, ha szemmel lehetne ölni, már halott lennék.
- Apa...
- Ne szólíts így! Egyszer az életben maradj csendben! - rivallt rá Louisra az apja. Láttam rajta, hogy mindjárt olyat mond, amit később biztosan megbánna, úgyhogy mellé léptem, és összefűztem az ujjainkat, hogy megnyugtassam. Ez az apró, ártatlan cselekedet egy újabb lavinát indított el.
- Ne érj hozzá! - lökött el, majd Louist a háta mögé taszította.
- Apa! - kiáltott rá Louis, mire az 'apja' úgy pofon vágta, hogy beverte a fejét a szekrénybe, és összeesett.
- Louis! - kiáltottam fel, de nem tudtam közel menni hozzá. - Kérem, vérzik! Nagyon beverte a fejét! - kérleltem őt, de csak egy újabb lökést kaptam.
- Elnéztem neked, hogy barátkozol vele. Hogy megpróbálod megváltoztatni. Hogy úgy bánsz vele, mintha szeretnéd. De! Soha nem bocsájtom meg neked, hogy bolonddá tetted! Hogy ellenem fordítottad! Hogy elveszed tőle a boldogságát! Miért avatkozol bele az életébe? Neki az feladata, hogy elvegye azt a lányt, és élete végig jó élete legyen! - rivallt rám, mire megszólalni sem tudtam, annyira meglepődtem. De mégis, ezt nem hagyhattam szó nélkül.
- Én avatkozom bele az életébe? Maga az, aki előre megírta azt, mintha csak a saját életét akarná újrajátszani, csak csalással! Ismeri a buktatóit ennek a világnak, ezért persze, hogy úgy tudná irányítani Louisét, mintha az lenne a világon a legkönnyebb feladat! De Louis más! Ő sokkal erősebb! Ő a legkedvesebb, legbátrabb, leg önfeláldozóbb ember, akit ismerek! És tudom, hogy még magát is szereti, mindezek ellenére. De maga... tönkreteszi őt.
- Miről beszélsz? - üvöltötte el magát, majd hirtelen, a semmiből előrántott egy pisztolyt. Ki volt biztosítva. Ha meghúzza, elsül.
- Soha többé nem fogsz a fiam útjába állni... - lépett felém, mire én hátrálni kezdtem.
- Kérem, gondolja át... - nyeltem nagyot, de ő nem csinált semmit.
- Vége van. - nevetett fel gúnyosan, majd meghúzta a ravaszt. Mielőtt bármi történhetett volna, még utoljára, mélyen az emlékezetembe akartam vésni Louis arcát. De mikor odanéztem, már nem feküdt a földön.
Minden olyan hirtelen történt. Louis villámgyorsan pattant fel a földről, és állt elém. A golyó őt találta el a mellkasán. Azonnal vérezni kezdett, a ruhája szinte abban a pillanatban átázott.
- Ne, ne ne ne NE! LOUIS! - üvöltöttem, és a térdeimre estem mellé. - Nézze mit tett! Maga idióta! - üvöltöttem torkom szakadtából, de Louis apja addigra eltűnt. Elmenekült, a gyávája..
- Hé, Louis... nem hagyhatsz itt. Hallod? - emeltem fel a fejét, hogy belenézhessek a szemeibe. Azokba a csodálatos, hófedte tájra emlékeztető szemeibe.
- Sh-Sajnálom. - húzta ajkait halvány mosolyra, mire a könnyeim hullani kezdtek. - Ne beszélj! Hívok segítséget! - álltam fel mellőle, de visszarántott magához. - Louis, engedj el! Hívok segítséget! - rángattam a kezét, de ő csak mosolygott.
- Ne félj... cs-csak sajnálom. Hogy... nem tudtam.. betartani.. Az ígéretemet. - köhögött fel, és egy adag vér a padlóra fröccsent.
- Hé, nem baj! Louis, be fogod tartani! Oké? Engedj, hogy hívjak segítséget. Kérlek... Meg fognak menteni, ígérem.. Megmentenek... - hajtottam le a fejemet a mellkasára, és ott sírtam tovább.
- Ne haragudj.
- Az istenért Louis, ne beszélj már! - bőgtem tovább, mire halkan felnevetett.
- Emlékszel a rózsákra, az erdőben?
- Igen. - ültem fel, és a szemeibe néztem.
- A kis fára is, amit körülölelt?
- Igen.
- Te vagy a kis fa. Én pedig a rózsa. Te sokáig fogsz élni, én pedig hamar elmúlok, de ne félj, itt hagyok valamit. Szóval ne sírj, mert semmi nem fáj annyira, mint az, hogy téged sírni látlak.
- Louis... ha most elmersz búcsúzni... - fogtam meg a kezét, de ő csak mosolygott tovább.
- Örökké veled leszek. Oké? Mi örökké.. együtt leszünk. Utoljára csókoltam őt meg. Utoljára érezhettem gyönge szorítását a kezemben. Utoljára nézett rám ilyen szerelmesen. Utoljára mondta ki a legbecsesebb szót a világon.
- Szeretlek, Harry.
- Én is Louis. Mindennél jobban. - sírtam el magam újra, majd hagytam, had essen le élettelen keze a padlóra.
3 Évvel később.
-Papa! - Papa! - szaladt felém Darcy azonnal, ahogy beléptem a hatalmas házba.
- Tündérkém! De megnőttél! Rég nem láttalak. Öleltem meg, mire felfújta az édes arcocskáját, és durcásan nézett rám.
- Ha gyakrabban járnál haza, akkor többet látnál! - mászott ki a kezemből, és a konyhába szaladt.
- Harry, te vagy az? - kiáltott ki a konyhából Daisy. Valószínűleg éppen a főzés kellős közepén volt.
- Igen! - kiáltottam vissza, majd felakasztottam a kabátomat a fogasra. Amint beléptem a nappaliba, több szempár is rám szegeződött. Ott volt Niall, Eleanor, Amy, Ana, Liam, Liza, és a legfiatalabb tagunk, Theo. Tündéri kölyök volt, de ugyanakkor hihetetlenül rossz is!
- Sziasztok! - ültem le melléjük a kanapéra, majd beszélgetni kezdtünk.
- Liam, van valami hír? Tudod mire föl volt az a nagy pánik tegnap éjszaka?
- Ó, Igen! kigyulladt az erdő. Valószínűleg gyújtogatás. De hamar megfékezték. Szerencsére idáig már nem terjedt el.
- Sok rész elégett?
- Eléggé.. az Északi rész teljesen. És egy pici a Nyugati részből is.
- Hogy mi? - pattantam fel, és már rohantam is a kabátomhoz. A nyugati rész számomra talán a legkedvesebb. Minden emlék oda köt, s most már még ennél is több.
-Még nem tudni, hogy ott is elégett minden.. - próbált megállítani Liam, de én már addigra kirohantam a hátsókapun keresztül. Meg sem álltam addig a részig. De a félelmem beigazolódott, mikor egyre több megfeketedett fatörzset láttam, és rengeteg hamut.
És akkor, megérkeztem oda. A sírkő ott állt a mostanra hatalmas, gyönyörű fa előtt, amit még Louisszal néztünk. A hatalmas fa körül minden elégett, de az csak állt ott, érintetlenül és magányosan. Mikor közelebb mentem, akkor vettem csak észre, hogy a rózsák, melyeket minden évben újra kivirágoztak, elégtek. Megfeketedve hevertek a fa körül. S ekkor eszembe jutott, mit mondtam Louisnak még régen, nagyon régen.
" Még ha a kis fa tönkre is teszi, Ő addig foglya védeni, amíg a fának szüksége van rá! Talán ez az egyetlen álma, hogy megvédje az élete árán is!" Louis ajkain már akkor ott bujkált az a mindent tudó mosoly. Ő már akkor tudta... Már akkor tudta, hogy akár az életét is eldobná értem. És meg is tette.
De oly értelmetlen volt. Mert inkább mentem volna vele, mintsem hogy itt maradjak egy olyan világban, ahol ő már nem létezik. Nem is beszélve a rengeteg bűntudatról.
De rájöttem, rám itt van szükség.
Louis, várj rám. Várj meg, nemsokára én is megyek. De még vannak dolgok, amiket meg kell tennem. De utána, csak a tiéd leszek.
Még egy utolsó pillantást vetettem a sírra és a fára, majd visszaindultam Daisyékhez.
Az elején haragudtam Louisra. Mert megint elhagyott. De most már csak a sors fintoraként gondolok rá. Nem tudtam eléggé értékelni azt, amikor még itt volt, de nem volt az enyém. Megszereztem őt, de el is vesztettem azonnal. Legyen ez a ti tanulságotok is. Jól gondoljátok át, miért szálltok harcba. Döntened kell. Vagy örökké a tiéd lesz lélekben, a tudta nélkül, vagy megszerzed, kiélvezed ameddig lehet, és utána elveszted. Véglegesen. Visszavonhatatlanul. De megsúgok egy titkot. Nekem megérte. Fáj, szinte belebolondulok, de legalább tudom, hogy mindent megtettem. Mert megízlelhettem azt a szerelmet, amiből csak egy lehet mindenki életében. Ha te is megtalálod, vigyázz rá, de ha el is veszted, boldogan emlékezz vissza rá, mert szebb emlékeket soha nem fogsz szerezni.
S csak mostanra sikerült teljesen megértenem, mire is gondolt azzal, hogy örökké velem lesz. Még is csak betartotta az ígéretét. Itt van velem. A szívemben. Örökké.
Húha!:) Itt is vagyok. Remélem tetszett! Már nagyon fáj a kezem. :D Órákon át írtam, megállás nélkül. Sajnálom, tudom, hogy nem ezt vártátok. De soha nem Happy End-nek terveztem. És ez lett belőle. :/ De nekem nagyon tetszik. Remélem nektek is elnyerte a tetszéseteket!
Tudnotok kell, hogy imádtam írni a Blogot! Ez az első, és teljesen beleszerelmesedtem az írásba ennek köszönhetően. :) Pedig csak egy 5 perc alatt született kis szösszenet volt először. Köszönöm a rengeteg támogatást! A sok-sok feliratkozót, a több mint 7400!!! Oldalmegjelenítést, és a rengeteg kommentet! Senki nem kap külön köszönetet, mert mindenki megjegyzése számomra aranyat ér, de talán, tényleg senki ne vegye rossz néven, de Gréta volt az, aki nagyon sokszor a legnagyobb löketet adta a hosszú megjegyzéseivel. :) De mindenkinek hihetetlenül hálás vagyok!
Ui: A részt már szerdán. :DDD Megírtam, de húzni akartam az agyatokat, hogy mi fog történni. :D Várjátok csak a vasárnapot. :$ De lehet már pénteken felteszem. :D (ez történt, szóval örülhettek.:3)
Ui2: Szeretnék most az ünnepekre egy kis szünetet kérni, amúgy se leszek itthon. Erdélyben leszek, ha akarnék se tudnék írni. :) Lesz időm átgondolni az egészet újra, ezt véglegesen lezárni magamban, és újult erővel belekezdeni egy újabb, hihetetlen Blogba! ^^ Remélem velem tartotok majd. :)
Ui3: Mindenkinek szeretnék Boldog, Békés Karácsonyi Ünnepeket Kívánni Előre Is! És Persze Boldog Újévet!:) Kicsit korán van, de mint mondtam, nem leszek itthon Vasárnaptól kezdődően.
Hatalmas csóközön, ölelés, szeretet, és minden ami kell Mindenkinek!<333
2013. december 15., vasárnap
29.Fejezet - Fény és sötétség
Daisy szemszöge:
A könnyeim megállíthatatlanul hullottak a térdeimre. Amint Harry kilépett az ajtón, a könnyeim úgy törtek elő, mint még eddig soha. Fájt. Fájt, mert tudtam, elvesztettem őt. Véglegesen. Még azt az apró darabot is elvették tőlem, ami maradt. Gyűlöltem, Louis Tomlinsont. De ez nem mindig volt így.
Régen, mikor még én is olyan hiú gyermek voltam, mint mások, csodálattal figyeltem minden egyes lépését. Felnéztem rá. Nem tudom miért, de első pillanattól kezdve magával ragadott. Az első lágy csók a kézfejemre, az első pillantás, amivel végigmért. Beleszerettem. De valamiért mindig elutasította a nők közeledését. Azt hittem, csak azért teszi, mert ilyen hűvös a személyisége. De nem így volt. Ő már akkor szeretett valakit. Soha, senkinek nem mondtam el, hogy aznap, Louisék kertjében láttam őket. Láttam, ahogy Louis lehajol hozzá, és megcsókolja. Hirtelen azt sem tudtam, hová legyek meglepettségemben. Egy világ tört össze bennem. De még ekkor is szerettem őt. Éppen ezért, oda adtam neki magamat. Többször is. Az utolsó éjszakán, amit együtt töltöttünk, furcsa módon mellettem maradt. Általában azonnal elment. Magához húzott, és szorosan megölelt. Emlékszem, milyen jó érzés volt. A szívem hatalmasra duzzadt. De abban a pillanatban, hogy elkezdtem reménykedni, összetört.
- Daisy, nemsokára el kell mennem.
- Mikor jössz vissza?
- Nem tudom... időre van szükségem. Lehet, hogy soha. - sóhajtott fel, majd felállt, és az ablakhoz sétált. Nem tudom mit nézhetett. Vajon mit látott? Hisz olyan sötét volt, mint egy barlangban. A hold se látszott..
- Kérhetek tőled valamit? - fordult felém, és nekitámaszkodott az ablaknak.
- Akármit. - mosolyogtam rá kedvesen.
- Kérlek, vigyázz Harryre, ha én elmegyek. - kért halkan, majd kiment a szobámból. Minden remény elveszett. Hirtelen nem tudtam, kire is haragudjak. Louisra, amiért semmibe veszi az érzéseimet, vagy Harryre, aki elérte, hogy ezt érezze iránta az a fiú, akit én is szeretek. Nem tudtam mitévő legyek.
Mikor nem sokkal később Louis elment a városból, én elmentem meglátogatni Harryt. Igazából, kárörvendeni akartam. Magamban kinevetni, hogy azt hitte, két férfi szerelme beteljesülhet. De amit ott láttam, még számomra is fájdalmas volt. Harry csak ült ott, egyedül a szobájában, az ablak előtt egy fotelban, és üveges tekintettel bámult ki az ablakon. A szülei iszonyatosan aggódtak érte. Nem evett, nem aludt, nem beszélt. Nem csinált semmit. Én viszont tudtam mit csinál. Várt. Várta Louist, hogy visszajöjjön. De Ő nem jött. Én pedig, egyrészt azért, mert Louis megkért, másrészt, mert kíváncsi voltam, mi fog ebből kisülni, vele maradtam.
Próbáltam segíteni neki, de nem ment. Pár hónap után, mikor semmi sem változott, a haragom tetőfokra hágott. Véglegesen meggyűlöltem Louis Tomlinsont. Nem játszhat csak így az emberek érzéseivel! Megfogadtam, hogy bosszút állok rajta. És mi lehetne tökéletesebb bosszú annál, mint hogy magamba bolondítom az egyetlen személyt, akivel foglalkozik? Az elején csak ezért csináltam. Mert bántani akartam Louist. De utána... már azért is, mert sajnáltam Harryt. Sajnáltam őt, mert pontosan tudtam, mit is érez. És mikor végre helyrejött, és elkezdett közel engedni magához, rájöttem, hogy sokkal több van benne, mint én azt hittem. Ismertem őt, és akármilyen hihetetlen, beleszerettem. De tudtam, az Ő szíve másé. Bárcsak nekem is lenne helyem valaki szívében. De ez soha nem fog megtörténni. Mert én kirekesztett vagyok. Mindig én vesztek. Tudom, hogy nem nyerhetek. Ezért engedtem el Harryt. Mert szeretem őt. De ugyanakkor hihetetlenül sajnálom is, mert egy ilyen személybe szeretett bele.
- Daisy! Daisy! - hirtelen nem is tudtam honnan jön a hang. Nem sokkal később Eliza karcsú alakja tűnt fel a hátsó ajtó irányából. - Miért nem nyitottál ajtót? És miért van nyitva hátul az ajtó? Mi lett volna, ha valaki bejön? Istenem, te sírsz? Mi a baj? Hol van Harry? - futott mellém, és kivette a kezemből Darcyt.
- Ne sírj! - ölelt magához, mire csak még jobban elkezdtem sírni. Hogy is ne sírnék?
- Annyira...szerencsétlen vagyok. - fakadtam ki, mire még szorosabban húzott magához.
- Csak egy kicsit. - kuncogott fel, mire én is felnevettem. Elhúzódtam tőle, és megtöröltem a szemeimet.
- Szóval, hol van Harry? - ült le mellém, és elkezdett játszani Darcy apró kezecskéivel.
- Elküldtem. Louishoz. - ahogy kimondtam, Eliza mintha megfagyott volna.
- Rendben lesz ez így? - nézett rám óvatosan, mire halványan bólintottam.
- Tudod, annyira hihetetlenül szeretem őt. Nagyon sokat jelent nekem. De..
- De..?
- Nem tehetem ezt vele. Ez olyan, mintha egy vadon élő madarat ketrecbe zárnék, és nem engedném őt elrepülni. Harry tudom, hogy szeret, és tisztel engem. De Louis más. Belé szerelmes. Nem bírnék azzal a tudattal élni, hogy magamhoz láncolom őt, és akárhányszor rám néz, mást lát bennem.
- Daisy. Tudom, ez nem segít. De helyesen cselekedtél. És ne felejtsd el, te tudsz valamit, amit Louis nem. Benned van valami plusz, amiért Harry örökké melletted marad majd.
- Még is mit? - néztem rá hitetlenül. Nincs olyan, amit én tudnék, de Louis nem.
- Itt alszik a kezemben, az az apró csoda, amit te adtál Harrynek. Te családot adhatsz neki, Daisy! Ezt Louis soha nem tudja neki megadni. Csak te! - simította végig kezét biztatóan a karomon.
. Igazad van. - öleltem őt meg. Nem véletlenül Eliza a legjobb barátnőm.
- Viszont, hatalmas hírem van számodra! Lehet nem most kéne mondanom, de nem bírom ki! - húzta ajkait hatalmas mosolyra, és felém nyújtotta a kezét. A gyűrűsujján egy gyönyörű, kövekkel körberakott aranygyűrű díszelgett.
- Liam megkérte a kezedet? - csillantak fel a szemeim, és hirtelen minden bajomat elfelejtettem. Csak az Ő örömére tudtam gondolni.
- Igen... tegnap este. De van még valami... - hajtotta le a fejét, és elhallgatott. Azonnal rájöttem miről van szó.
- Terhes vagy? - sipákoltam örömömben, mire Ő is elvigyorodott. - Mióta tudod? Úristeen! Anya leszel! - álltam fel mellőle ugrálva, mire a szája elé helyezte az ujját, ezzel jelezve, hogy Darcy alszik.
- Hoppáá..- ültem vissza mellé, és csillogó szemekkel hallgattam, mit mond.
- 2 hete tudom, de féltem elmondani bárkinek is... Liam nem tudja még, szóval nem ezért kérte meg a kezemet.De nem tudom hogy mondjam el neki...- nézett kétségbeesetten.
- Ekkor megpillantottam Eliza háta mögött Liam teljesen kivirult arcát, mire én is elmosolyogtam.
- Szerintem már nem kell semmit mondanod. - mutattam mögé, mire ijedten megfordult. Liam két lépéssel mellette termett, és szorosan a karjaiba zárta.
- Miért nem mondtad el? - kérdezte Liam, de egyáltalán nem volt haragos a hangja.
- Féltem... nem tudom mitől, csak..
- Sss... nem baj. - húzta magához, és lágy csókot nyomott az ajkaira.
Nem sokkal később, miután kiörömködtük magunkat, Eliza és Liam hazament.
Boldog voltam. Mert tudtam, Harry és Louis mostantól örökké együtt lesz, de én is ott leszek. Ott leszek, mert Harry azon kevés emberek közé tartozik, aki hiába szeret bele valakibe, nem engedi elveszi azt sem, akit csak 'pótléknak' tartott. Örülök, hogy találkozhattam Harryvel. Mert olyan tiszta a lelke, hogy minden bűnöm képes eltörölni. Túl tiszta, és túl ártatlan. Talán pont ezért ragaszkodik annyira Louishoz. Olyanok, mint a sötétség és a fény. Teljes ellentétei egymásnak, de nem tudnak egymás nélkül létezni.
Sziasztok!:) Tudom, hogy elég 'lapos' lett ez a fejezet. De borzalmas hetem volt. A hét eleje teljesen kiborított, nem részletezem, de annyira, hogy még a suliban is elbőgtem magam. Szerencsére sikerült összeszedniük a barátaimnak, és a szombatot teljes mértékben velük töltöttem, de a hangulatom ugyan olyan nyomott. Szóval ne haragudjatok. Lehet, hogy ezt jobban is megírhattam volna, de ez most így sikerült. Remélem azért élvezhető volt. :) Ígértem, hogy még lesz szó Elizákről. Itt is van. :) Egyébként azért írtam Daisy szemszögéből, mert azért valljuk be, érdekes személyiség. Képes lemondani Harryről. Hát mi ez ha nem szerelem?:) Meg azért is van ez a 'töltelék' fejezet, mert a következő az utolsó lesz. Szerettem volna szép kereken, 30-cal befejezni. :)
További szép estét mindenkinek!<3
Ui: Köszönöm, hogy már 25 feliratkozóm van!!!! :)
A könnyeim megállíthatatlanul hullottak a térdeimre. Amint Harry kilépett az ajtón, a könnyeim úgy törtek elő, mint még eddig soha. Fájt. Fájt, mert tudtam, elvesztettem őt. Véglegesen. Még azt az apró darabot is elvették tőlem, ami maradt. Gyűlöltem, Louis Tomlinsont. De ez nem mindig volt így.
Régen, mikor még én is olyan hiú gyermek voltam, mint mások, csodálattal figyeltem minden egyes lépését. Felnéztem rá. Nem tudom miért, de első pillanattól kezdve magával ragadott. Az első lágy csók a kézfejemre, az első pillantás, amivel végigmért. Beleszerettem. De valamiért mindig elutasította a nők közeledését. Azt hittem, csak azért teszi, mert ilyen hűvös a személyisége. De nem így volt. Ő már akkor szeretett valakit. Soha, senkinek nem mondtam el, hogy aznap, Louisék kertjében láttam őket. Láttam, ahogy Louis lehajol hozzá, és megcsókolja. Hirtelen azt sem tudtam, hová legyek meglepettségemben. Egy világ tört össze bennem. De még ekkor is szerettem őt. Éppen ezért, oda adtam neki magamat. Többször is. Az utolsó éjszakán, amit együtt töltöttünk, furcsa módon mellettem maradt. Általában azonnal elment. Magához húzott, és szorosan megölelt. Emlékszem, milyen jó érzés volt. A szívem hatalmasra duzzadt. De abban a pillanatban, hogy elkezdtem reménykedni, összetört.
- Daisy, nemsokára el kell mennem.
- Mikor jössz vissza?
- Nem tudom... időre van szükségem. Lehet, hogy soha. - sóhajtott fel, majd felállt, és az ablakhoz sétált. Nem tudom mit nézhetett. Vajon mit látott? Hisz olyan sötét volt, mint egy barlangban. A hold se látszott..
- Kérhetek tőled valamit? - fordult felém, és nekitámaszkodott az ablaknak.
- Akármit. - mosolyogtam rá kedvesen.
- Kérlek, vigyázz Harryre, ha én elmegyek. - kért halkan, majd kiment a szobámból. Minden remény elveszett. Hirtelen nem tudtam, kire is haragudjak. Louisra, amiért semmibe veszi az érzéseimet, vagy Harryre, aki elérte, hogy ezt érezze iránta az a fiú, akit én is szeretek. Nem tudtam mitévő legyek.
Mikor nem sokkal később Louis elment a városból, én elmentem meglátogatni Harryt. Igazából, kárörvendeni akartam. Magamban kinevetni, hogy azt hitte, két férfi szerelme beteljesülhet. De amit ott láttam, még számomra is fájdalmas volt. Harry csak ült ott, egyedül a szobájában, az ablak előtt egy fotelban, és üveges tekintettel bámult ki az ablakon. A szülei iszonyatosan aggódtak érte. Nem evett, nem aludt, nem beszélt. Nem csinált semmit. Én viszont tudtam mit csinál. Várt. Várta Louist, hogy visszajöjjön. De Ő nem jött. Én pedig, egyrészt azért, mert Louis megkért, másrészt, mert kíváncsi voltam, mi fog ebből kisülni, vele maradtam.
Próbáltam segíteni neki, de nem ment. Pár hónap után, mikor semmi sem változott, a haragom tetőfokra hágott. Véglegesen meggyűlöltem Louis Tomlinsont. Nem játszhat csak így az emberek érzéseivel! Megfogadtam, hogy bosszút állok rajta. És mi lehetne tökéletesebb bosszú annál, mint hogy magamba bolondítom az egyetlen személyt, akivel foglalkozik? Az elején csak ezért csináltam. Mert bántani akartam Louist. De utána... már azért is, mert sajnáltam Harryt. Sajnáltam őt, mert pontosan tudtam, mit is érez. És mikor végre helyrejött, és elkezdett közel engedni magához, rájöttem, hogy sokkal több van benne, mint én azt hittem. Ismertem őt, és akármilyen hihetetlen, beleszerettem. De tudtam, az Ő szíve másé. Bárcsak nekem is lenne helyem valaki szívében. De ez soha nem fog megtörténni. Mert én kirekesztett vagyok. Mindig én vesztek. Tudom, hogy nem nyerhetek. Ezért engedtem el Harryt. Mert szeretem őt. De ugyanakkor hihetetlenül sajnálom is, mert egy ilyen személybe szeretett bele.
- Daisy! Daisy! - hirtelen nem is tudtam honnan jön a hang. Nem sokkal később Eliza karcsú alakja tűnt fel a hátsó ajtó irányából. - Miért nem nyitottál ajtót? És miért van nyitva hátul az ajtó? Mi lett volna, ha valaki bejön? Istenem, te sírsz? Mi a baj? Hol van Harry? - futott mellém, és kivette a kezemből Darcyt.
- Ne sírj! - ölelt magához, mire csak még jobban elkezdtem sírni. Hogy is ne sírnék?
- Annyira...szerencsétlen vagyok. - fakadtam ki, mire még szorosabban húzott magához.
- Csak egy kicsit. - kuncogott fel, mire én is felnevettem. Elhúzódtam tőle, és megtöröltem a szemeimet.
- Szóval, hol van Harry? - ült le mellém, és elkezdett játszani Darcy apró kezecskéivel.
- Elküldtem. Louishoz. - ahogy kimondtam, Eliza mintha megfagyott volna.
- Rendben lesz ez így? - nézett rám óvatosan, mire halványan bólintottam.
- Tudod, annyira hihetetlenül szeretem őt. Nagyon sokat jelent nekem. De..
- De..?
- Nem tehetem ezt vele. Ez olyan, mintha egy vadon élő madarat ketrecbe zárnék, és nem engedném őt elrepülni. Harry tudom, hogy szeret, és tisztel engem. De Louis más. Belé szerelmes. Nem bírnék azzal a tudattal élni, hogy magamhoz láncolom őt, és akárhányszor rám néz, mást lát bennem.
- Daisy. Tudom, ez nem segít. De helyesen cselekedtél. És ne felejtsd el, te tudsz valamit, amit Louis nem. Benned van valami plusz, amiért Harry örökké melletted marad majd.
- Még is mit? - néztem rá hitetlenül. Nincs olyan, amit én tudnék, de Louis nem.
- Itt alszik a kezemben, az az apró csoda, amit te adtál Harrynek. Te családot adhatsz neki, Daisy! Ezt Louis soha nem tudja neki megadni. Csak te! - simította végig kezét biztatóan a karomon.
. Igazad van. - öleltem őt meg. Nem véletlenül Eliza a legjobb barátnőm.
- Viszont, hatalmas hírem van számodra! Lehet nem most kéne mondanom, de nem bírom ki! - húzta ajkait hatalmas mosolyra, és felém nyújtotta a kezét. A gyűrűsujján egy gyönyörű, kövekkel körberakott aranygyűrű díszelgett.
- Liam megkérte a kezedet? - csillantak fel a szemeim, és hirtelen minden bajomat elfelejtettem. Csak az Ő örömére tudtam gondolni.
- Igen... tegnap este. De van még valami... - hajtotta le a fejét, és elhallgatott. Azonnal rájöttem miről van szó.
- Terhes vagy? - sipákoltam örömömben, mire Ő is elvigyorodott. - Mióta tudod? Úristeen! Anya leszel! - álltam fel mellőle ugrálva, mire a szája elé helyezte az ujját, ezzel jelezve, hogy Darcy alszik.
- Hoppáá..- ültem vissza mellé, és csillogó szemekkel hallgattam, mit mond.
- 2 hete tudom, de féltem elmondani bárkinek is... Liam nem tudja még, szóval nem ezért kérte meg a kezemet.De nem tudom hogy mondjam el neki...- nézett kétségbeesetten.
- Ekkor megpillantottam Eliza háta mögött Liam teljesen kivirult arcát, mire én is elmosolyogtam.
- Szerintem már nem kell semmit mondanod. - mutattam mögé, mire ijedten megfordult. Liam két lépéssel mellette termett, és szorosan a karjaiba zárta.
- Miért nem mondtad el? - kérdezte Liam, de egyáltalán nem volt haragos a hangja.
- Féltem... nem tudom mitől, csak..
- Sss... nem baj. - húzta magához, és lágy csókot nyomott az ajkaira.
Nem sokkal később, miután kiörömködtük magunkat, Eliza és Liam hazament.
Boldog voltam. Mert tudtam, Harry és Louis mostantól örökké együtt lesz, de én is ott leszek. Ott leszek, mert Harry azon kevés emberek közé tartozik, aki hiába szeret bele valakibe, nem engedi elveszi azt sem, akit csak 'pótléknak' tartott. Örülök, hogy találkozhattam Harryvel. Mert olyan tiszta a lelke, hogy minden bűnöm képes eltörölni. Túl tiszta, és túl ártatlan. Talán pont ezért ragaszkodik annyira Louishoz. Olyanok, mint a sötétség és a fény. Teljes ellentétei egymásnak, de nem tudnak egymás nélkül létezni.
Sziasztok!:) Tudom, hogy elég 'lapos' lett ez a fejezet. De borzalmas hetem volt. A hét eleje teljesen kiborított, nem részletezem, de annyira, hogy még a suliban is elbőgtem magam. Szerencsére sikerült összeszedniük a barátaimnak, és a szombatot teljes mértékben velük töltöttem, de a hangulatom ugyan olyan nyomott. Szóval ne haragudjatok. Lehet, hogy ezt jobban is megírhattam volna, de ez most így sikerült. Remélem azért élvezhető volt. :) Ígértem, hogy még lesz szó Elizákről. Itt is van. :) Egyébként azért írtam Daisy szemszögéből, mert azért valljuk be, érdekes személyiség. Képes lemondani Harryről. Hát mi ez ha nem szerelem?:) Meg azért is van ez a 'töltelék' fejezet, mert a következő az utolsó lesz. Szerettem volna szép kereken, 30-cal befejezni. :)
További szép estét mindenkinek!<3
Ui: Köszönöm, hogy már 25 feliratkozóm van!!!! :)
2013. december 8., vasárnap
28. Fejezet - "Nincs is szebb ének a szív dobbanásainál."
Harry szemszöge:
Valamilyen szinten csodáltam Louist. Ennyi idő után is képes volt engem úgy ölelni, és úgy csókolni, mint az elején. Az eddig felemésztő harag hirtelen semmivé lett. Mintha a szívem már nem bírta volna. Magába szívta az összes fájdalmat, és most Louis gyengéd érintésétől szétrobbant. Az összes átsírt éjszaka, az összes kín, úgy tűnt el az éjszaka nyugodtságában, mint a szállingózó hópelyhek.
Louis mindig jókor jött. Mindig akkor jelent meg, mikor már nem bírtam tovább. Mindig időben ideért. Mindig helyrehozta, amit elrontott. De félek. Félek, hogy újra meggyógyít. Mert ha ezt teszi, lehet újra eltűnik. Nem bírnám ki. Tényleg nem. Mert minden egyes alkalommal begyógyítja a szívemen lévő mély vágásokat, de azonnal el is tűnik. Ezzel pedig egy még mélyebb sebet ejtve. De bízom benne. Mert csak két dolgot adhatok neki. A szerelmemet, és a bizalmamat. Louis pontosan jól tudja, hogyha most is elmegy, mindennek vége. Végleg. Visszavonhatatlanul.
- Harry. - suttogta Louis halkan, amint ajkaink eltávolodtak egymástól.
- Hm? - néztem rá mosolyogva. Hirtelen felállt mellőlem, és és odasétált a kandallóhoz. Meggyújtotta a fadarabokat, amik benne voltak, és pár perc múlva máris sokkal kellemesebb lett a szoba hőmérséklete. Bár eddig fel sem tűnt, hogy ilyen hideg van. Louis közelsége elegendő melegséget adott. Ezután odasétált a kapcsolóhoz, és az egész szobát sötétségbe burkolta. Csak a kandalló vörös lángcsóvái világították be a szobát.
- Ezt miért csináltad? - léptem hozzá közelebb, orrunk már szinte összeért. Louis lehunyta a szemeit, és megpróbált láthatatlanul ráharapni az ajkaira. De nem sikerült neki. Mikor kinyitotta a szemeit, láttam bennük azt a csillogást, amit annyira hiányoltam eddig.
- Így sokkal romantikusabb, nem? - húzta féloldalas mosolyra az ajkait, mire a szívem kihagyott egy ütemet. S valóban, az üres szoba sokkal kellemsebben hatott rám.
- Igazad lehet.. - sóhajtottam fel, majd a földet kezdtem pásztázni. Igaz, szinte semmit nem láttam belőle. Ekkor hirtelen Louis hűvös érintését éreztem meg az arcomon.
- Kérlek, nézz rám. Bűn, hogy elrejted előlem magadat. Gyönyörű vagy. - suttogta halkan, mire az amúgy is abnormálisan gyorsan verő szívem csak még jobban rákezdett. A csendben tisztán lehetett hallani ahogy szakadatlanul dörömböl a mellkasomban. Louis lágyan elmosolyodott, és kezét a mellkasomra helyezte. Pontosan a szívemhez.
- Imádom, hogy így reagálsz. Nincs is szebb ének a szív dobbanásainál. Olyan sokat mondanak. - nézett a szemeimbe fülig érő mosollyal az ajkain. Megragadta az én kezemet is, és a saját mellkasára helyezte. Pontosan a szívéhez. Azonnal megéreztem, ahogy a szíve hirtelen felgyorsul, csak hogy minél hamarabb belesimulhasson a tenyerembe. Csodálatos érzés volt, ahogy a szíveink megpróbálták egymást túlszárnyalni.
Hirtelen minden eltűnt. A tűz sercegése eltompult. A hó sem esett már kint. Csak mi léteztünk.
- Meg akarlak érinteni. - szakította meg a csendet Louis mély hangja. A hideg is kirázott, ahogy lassan megcirógatta az arcomat. Ujjai lejjebb csúsztak, s már a nyakamat masszírozta. A testem felhevült, ahogy végighúzta ujjait kiszáradt ajkaimon. Csillagokat láttam. Mindenütt csillagok robbantak fel. Ahol megérintett, a bőröm felgyulladt. Mikor halkan felnyögtem csókjaitól a nyakamon, megszégyenülve hajtottam le a fejemet, mire csak halkan felkuncogott.
- Ne tartsd vissza. Hallani akarom azokat a gyönyörű hangokat. - suttogta bele a fülembe, mire teljesen elvesztettem az önkontrollomat. Ziláltam, a légzésem szabálytalan volt, a csillagok pedig egyre többen lettek.
- Harry.. - morogta, mikor fordítottam a helyzetünkön. Nekilöktem Louist a falnak, és szorosan hozzápréseltem magamat az ágyékához. Hátravetette a fejét, mire én azonnal támadásba lendültem. Beleharaptam a nyakába, mire egész testében megborzongott. Elmosolyodtam, és lassan húztam végig ajkaimat mindenhol, ahol csak tudtam. Szabályosan letéptem róla az inget, amit viselt. Mikor megláttam kissé kockás hasát, az ajkaimba haraptam a látványtól. Gyönyörű volt.
- Gyönyörű vagy. - rebegtem a fülébe, mire halkan felsóhajtott.
- Harry, kérlek. Nem bírom. - könyörgött, mire arcomra kaján vigyorra húzódtak. Lassan, kínzó lassúsággal kezdtem el kibújni a kötött pulóveremből. Éreztem magamon perzselő tekintetét. Közelebb hajoltam hozzá, és végighúztam ajkaimat az övéin. De nem csókoltam meg. Fájdalmas nyögéssel adta tudtomra, hogy többet akar. Elhajoltam tőle, és elindultam fel az emeletre. Louis sem a türelméről híres valószínűleg, mert alig indultam el, hátulról megragadott, és a karjaiba véve vitt fel az emeletre. Gondolom rájött, hogy én csak szépen, lassan jutottam volna fel, ezzel is az őrületbe kergetve őt. Bevitt a régi hálószobába, amiben most csak egy szép, rendezett ágy volt. Lefektetett rá, és ráült a csípőmre.
- Már nem vagy olyan nagy legény, mi? - hajolt közelebb hozzám, mire lágyan beleharaptam az ajkaiba. Ez valószínűleg meglepte, mert könnyedén fordítottam a helyzetünkön, és most már ő feküdt alattam.
- Ügyes.. húzás. - lihegte, mikor újra rátapadtam a nyakára. Erősen megszívtam az érzékeny bőrt, amikre meg is kaptam a várt reakciót. Eközben Louis kezei bebarangolták az egész testemet. Végigsimított a hátamon, majd lecsúsztatta kezeit a hasamra. Végigsimította a karomat, és beletúrt a hajamra. Mikor újra csókban forrtunk össze, egy hirtelen mozdulattal benyúlt a nadrágomba.
- Louis... - feszültem meg hirtelen, amint hozzáért a férfiasságomhoz. Több percig kényeztetett, mikor már nem bírtam tovább csendben ülni. Kiengedtem minden sóhajomat, és nyögésemet, amit eddig bent tartottam. Szó szerint lekarmolta rólam a nadrágomat, és maga alá fektetett. A kezei egyre gyorsuló tempót diktáltak, amitől kezdtem elveszteni a fejemet. Olyan volt, mintha először élnék át ilyet. S ekkor hirtelen abbahagyta.
- Ne.. Louis! - húztam vissza magamhoz, mire elnevette magát.
- Te is pontosan így kergettél az őrületbe, Styles. - hajolt le hozzám, és összedörgölte az orrhegyeinket. Milyen furcsa, még soha nem hívott a vezetéknevemen. Ez tetszik.
- Sajnálom... - lihegtem, s majd felrobbant, mikor tettetett véletlenséggel újra hozzámért.
- Mi? Nem hallottam. - nézett rám vigyorogva.
- Sajnálom... - mondtam rendes hangerővel, de ő még ekkor is szórakozott.
- Megismételnéd? Már elég öreg vagyok. - Na, itt elégeltem meg, és egy egyszerű mozdulattal fellöktem a csípőmet. Louis szemei azonnal elsötétedtek, mikor egymáshoz simultunk.
- Még mindig nem érted? - néztem rá kihívóan, mire úgy tapadt ajkaimra, mint egy éhes ragadozó. Kigomboltam a nadrágját, és segítettem neki kibújni belőle.
- Kész vagy? - lehelte két csók között. S ez az ártatlan kérdés még több melegséggel öntött el. Soha nem kérdezte még meg.
- Kész. - hunytam le a szemeimet, s engedtem, hogy magáévá tegyen. Louis teste egyre forróbb lett, az enyémmel együtt. A szobában vágni lehetett a túlfűtött érzelmeinket.
Olyan régóta vágytam erre. Hogy ez újra megtörténjen. Sírni tudtam volna a boldogságtól. Ami akaratomon ellenére meg is történt.
- Miért sírsz? Fáj? - állt meg azonnal, s ijedten nézte könnyes szemeimet.
- Nem.. - ráztam meg a fejemet, s magamhoz öleltem. - Csak boldog vagyok. - szorítottam az ölelésemen, mire megnyugodva fújta ki a levegőt. Mikor vége lett, s mindketten úgy feküdtünk egymással szemben, mint a jóllakott kismacskák, összekulcsoltam a kezeinket.
- Louis, ígérd meg, hogy többé nem fogsz elhagyni. - kértem, mire halvány csókot lehelt a homlokomra.
- Ígérem. - húzott magához, s mielőtt még elaludtunk volna, újra megszólalt.
- Harry..
- Igen?
- Nem kell többé félned, hogy elhagylak. Soha nem fog megtörténni. Mi örökké együtt leszünk. Oké? Míg világ a világ. Míg fehér rózsák nyílnak az erdőben. Szóval ne aggódj, örökké itt leszek. Mert te vagy nekem a legfontosabb. A tiéd vagyok.
- Szeretlek... - suttogtam neki hálásan, mire a karjaiba vont.
- Én is, Harry. Mindennél jobban.
- Örökké.
- Még azon is túl.
Valamilyen szinten csodáltam Louist. Ennyi idő után is képes volt engem úgy ölelni, és úgy csókolni, mint az elején. Az eddig felemésztő harag hirtelen semmivé lett. Mintha a szívem már nem bírta volna. Magába szívta az összes fájdalmat, és most Louis gyengéd érintésétől szétrobbant. Az összes átsírt éjszaka, az összes kín, úgy tűnt el az éjszaka nyugodtságában, mint a szállingózó hópelyhek.
Louis mindig jókor jött. Mindig akkor jelent meg, mikor már nem bírtam tovább. Mindig időben ideért. Mindig helyrehozta, amit elrontott. De félek. Félek, hogy újra meggyógyít. Mert ha ezt teszi, lehet újra eltűnik. Nem bírnám ki. Tényleg nem. Mert minden egyes alkalommal begyógyítja a szívemen lévő mély vágásokat, de azonnal el is tűnik. Ezzel pedig egy még mélyebb sebet ejtve. De bízom benne. Mert csak két dolgot adhatok neki. A szerelmemet, és a bizalmamat. Louis pontosan jól tudja, hogyha most is elmegy, mindennek vége. Végleg. Visszavonhatatlanul.
- Harry. - suttogta Louis halkan, amint ajkaink eltávolodtak egymástól.
- Hm? - néztem rá mosolyogva. Hirtelen felállt mellőlem, és és odasétált a kandallóhoz. Meggyújtotta a fadarabokat, amik benne voltak, és pár perc múlva máris sokkal kellemesebb lett a szoba hőmérséklete. Bár eddig fel sem tűnt, hogy ilyen hideg van. Louis közelsége elegendő melegséget adott. Ezután odasétált a kapcsolóhoz, és az egész szobát sötétségbe burkolta. Csak a kandalló vörös lángcsóvái világították be a szobát.
- Ezt miért csináltad? - léptem hozzá közelebb, orrunk már szinte összeért. Louis lehunyta a szemeit, és megpróbált láthatatlanul ráharapni az ajkaira. De nem sikerült neki. Mikor kinyitotta a szemeit, láttam bennük azt a csillogást, amit annyira hiányoltam eddig.
- Így sokkal romantikusabb, nem? - húzta féloldalas mosolyra az ajkait, mire a szívem kihagyott egy ütemet. S valóban, az üres szoba sokkal kellemsebben hatott rám.
- Igazad lehet.. - sóhajtottam fel, majd a földet kezdtem pásztázni. Igaz, szinte semmit nem láttam belőle. Ekkor hirtelen Louis hűvös érintését éreztem meg az arcomon.
- Kérlek, nézz rám. Bűn, hogy elrejted előlem magadat. Gyönyörű vagy. - suttogta halkan, mire az amúgy is abnormálisan gyorsan verő szívem csak még jobban rákezdett. A csendben tisztán lehetett hallani ahogy szakadatlanul dörömböl a mellkasomban. Louis lágyan elmosolyodott, és kezét a mellkasomra helyezte. Pontosan a szívemhez.
- Imádom, hogy így reagálsz. Nincs is szebb ének a szív dobbanásainál. Olyan sokat mondanak. - nézett a szemeimbe fülig érő mosollyal az ajkain. Megragadta az én kezemet is, és a saját mellkasára helyezte. Pontosan a szívéhez. Azonnal megéreztem, ahogy a szíve hirtelen felgyorsul, csak hogy minél hamarabb belesimulhasson a tenyerembe. Csodálatos érzés volt, ahogy a szíveink megpróbálták egymást túlszárnyalni.
Hirtelen minden eltűnt. A tűz sercegése eltompult. A hó sem esett már kint. Csak mi léteztünk.
- Meg akarlak érinteni. - szakította meg a csendet Louis mély hangja. A hideg is kirázott, ahogy lassan megcirógatta az arcomat. Ujjai lejjebb csúsztak, s már a nyakamat masszírozta. A testem felhevült, ahogy végighúzta ujjait kiszáradt ajkaimon. Csillagokat láttam. Mindenütt csillagok robbantak fel. Ahol megérintett, a bőröm felgyulladt. Mikor halkan felnyögtem csókjaitól a nyakamon, megszégyenülve hajtottam le a fejemet, mire csak halkan felkuncogott.
- Ne tartsd vissza. Hallani akarom azokat a gyönyörű hangokat. - suttogta bele a fülembe, mire teljesen elvesztettem az önkontrollomat. Ziláltam, a légzésem szabálytalan volt, a csillagok pedig egyre többen lettek.
- Harry.. - morogta, mikor fordítottam a helyzetünkön. Nekilöktem Louist a falnak, és szorosan hozzápréseltem magamat az ágyékához. Hátravetette a fejét, mire én azonnal támadásba lendültem. Beleharaptam a nyakába, mire egész testében megborzongott. Elmosolyodtam, és lassan húztam végig ajkaimat mindenhol, ahol csak tudtam. Szabályosan letéptem róla az inget, amit viselt. Mikor megláttam kissé kockás hasát, az ajkaimba haraptam a látványtól. Gyönyörű volt.
- Gyönyörű vagy. - rebegtem a fülébe, mire halkan felsóhajtott.
- Harry, kérlek. Nem bírom. - könyörgött, mire arcomra kaján vigyorra húzódtak. Lassan, kínzó lassúsággal kezdtem el kibújni a kötött pulóveremből. Éreztem magamon perzselő tekintetét. Közelebb hajoltam hozzá, és végighúztam ajkaimat az övéin. De nem csókoltam meg. Fájdalmas nyögéssel adta tudtomra, hogy többet akar. Elhajoltam tőle, és elindultam fel az emeletre. Louis sem a türelméről híres valószínűleg, mert alig indultam el, hátulról megragadott, és a karjaiba véve vitt fel az emeletre. Gondolom rájött, hogy én csak szépen, lassan jutottam volna fel, ezzel is az őrületbe kergetve őt. Bevitt a régi hálószobába, amiben most csak egy szép, rendezett ágy volt. Lefektetett rá, és ráült a csípőmre.
- Már nem vagy olyan nagy legény, mi? - hajolt közelebb hozzám, mire lágyan beleharaptam az ajkaiba. Ez valószínűleg meglepte, mert könnyedén fordítottam a helyzetünkön, és most már ő feküdt alattam.
- Ügyes.. húzás. - lihegte, mikor újra rátapadtam a nyakára. Erősen megszívtam az érzékeny bőrt, amikre meg is kaptam a várt reakciót. Eközben Louis kezei bebarangolták az egész testemet. Végigsimított a hátamon, majd lecsúsztatta kezeit a hasamra. Végigsimította a karomat, és beletúrt a hajamra. Mikor újra csókban forrtunk össze, egy hirtelen mozdulattal benyúlt a nadrágomba.
- Louis... - feszültem meg hirtelen, amint hozzáért a férfiasságomhoz. Több percig kényeztetett, mikor már nem bírtam tovább csendben ülni. Kiengedtem minden sóhajomat, és nyögésemet, amit eddig bent tartottam. Szó szerint lekarmolta rólam a nadrágomat, és maga alá fektetett. A kezei egyre gyorsuló tempót diktáltak, amitől kezdtem elveszteni a fejemet. Olyan volt, mintha először élnék át ilyet. S ekkor hirtelen abbahagyta.
- Ne.. Louis! - húztam vissza magamhoz, mire elnevette magát.
- Te is pontosan így kergettél az őrületbe, Styles. - hajolt le hozzám, és összedörgölte az orrhegyeinket. Milyen furcsa, még soha nem hívott a vezetéknevemen. Ez tetszik.
- Sajnálom... - lihegtem, s majd felrobbant, mikor tettetett véletlenséggel újra hozzámért.
- Mi? Nem hallottam. - nézett rám vigyorogva.
- Sajnálom... - mondtam rendes hangerővel, de ő még ekkor is szórakozott.
- Megismételnéd? Már elég öreg vagyok. - Na, itt elégeltem meg, és egy egyszerű mozdulattal fellöktem a csípőmet. Louis szemei azonnal elsötétedtek, mikor egymáshoz simultunk.
- Még mindig nem érted? - néztem rá kihívóan, mire úgy tapadt ajkaimra, mint egy éhes ragadozó. Kigomboltam a nadrágját, és segítettem neki kibújni belőle.
- Kész vagy? - lehelte két csók között. S ez az ártatlan kérdés még több melegséggel öntött el. Soha nem kérdezte még meg.
- Kész. - hunytam le a szemeimet, s engedtem, hogy magáévá tegyen. Louis teste egyre forróbb lett, az enyémmel együtt. A szobában vágni lehetett a túlfűtött érzelmeinket.
Olyan régóta vágytam erre. Hogy ez újra megtörténjen. Sírni tudtam volna a boldogságtól. Ami akaratomon ellenére meg is történt.
- Miért sírsz? Fáj? - állt meg azonnal, s ijedten nézte könnyes szemeimet.
- Nem.. - ráztam meg a fejemet, s magamhoz öleltem. - Csak boldog vagyok. - szorítottam az ölelésemen, mire megnyugodva fújta ki a levegőt. Mikor vége lett, s mindketten úgy feküdtünk egymással szemben, mint a jóllakott kismacskák, összekulcsoltam a kezeinket.
- Louis, ígérd meg, hogy többé nem fogsz elhagyni. - kértem, mire halvány csókot lehelt a homlokomra.
- Ígérem. - húzott magához, s mielőtt még elaludtunk volna, újra megszólalt.
- Harry..
- Igen?
- Nem kell többé félned, hogy elhagylak. Soha nem fog megtörténni. Mi örökké együtt leszünk. Oké? Míg világ a világ. Míg fehér rózsák nyílnak az erdőben. Szóval ne aggódj, örökké itt leszek. Mert te vagy nekem a legfontosabb. A tiéd vagyok.
- Szeretlek... - suttogtam neki hálásan, mire a karjaiba vont.
- Én is, Harry. Mindennél jobban.
- Örökké.
- Még azon is túl.
2013. december 1., vasárnap
27.Fejezet - Tiltott gyümölcs
Harry szemszöge
- Harry... - suttogta el a nevemet Daisy halkan, mivel Darcy éppen akkor aludt el.
- Hm? - néztem fel rá mosolyogva. Nem tudok betelni a látvánnyal, ami elém tárul. Darcy rózsás arcocskája egyszerűen úgy vonzza a tekintetemet, mint még soha semmi.
- Louis itt van. - suttogta, majd fejét lehajtva lágy csókot lehelt a kezében tartott Darcy homlokára. A vér azonnal megfagyott az ereimben.
- Miről beszélsz? - néztem rá vádló tekintettel. Nem akarok Louisról beszélni. Nem megy...
- Ott volt az ablakban. Elfutott. Szerintem beszélned kéne vele. - nézett rám végre, és ámbár ajkai mosolyogtak, láttam azt az égető fájdalmat a tekintetében, amit nem tudott eltüntetni, bármennyire is akarta.
- Nem akarod, hogy találkozzak vele. Kérlek, ne hazudj. - érintettem meg az arcát, mire készségesen simította bele tenyerembe az egész arcát. Percekig maradtunk így, néma csendben.
- Most nem az a fontos, amit én akarok. Most rólatok van szó. Meg kell beszélnetek mindent. Ne foglalkozz most azzal, én mit akarok.
- De Daisy... - kezdtem volna el akadékoskodni, de egy egyszerű mozdulattal csendre intett.
- Menj. - fordult el, hogy ne láthassam a könnyeit. - Menj, amíg nem nézek oda.
- De..
- Menj már! Mielőtt még meggondolom magam, és nem engedlek sehová.
- Sajnálom... - álltam fel mellőle a kanapéról, és szinte kirobbantam a bejárati ajtón. Hallottam Daisy halk szipogását, és tudtam, hogy vissza kéne mennem hozzá. Megnyugtatnom, megcsókolnom. De már nem bírtam megállítani magamat. A szívem hevesen verve irányított előre. Már eléggé sötét volt, de még így, a félhomályban is könnyű volt kiszúrni a háztól nem messze álló autót, és az annak dőlő alakot. Amint meglátott, szinte láttam, ahogy egész testében megmerevedik.
- Niall? - kérdeztem meglepetten, mikor odaértem. Mit keresel te itt ilyenkor?
- Harry. Rég láttalak. - mosolyodott el, és kezet rázott velem. - Igazából, öhm... izé, mi..
- Harry? - érkezett hirtelen egy ismerős hang a hátam mögül, ezzel félbeszakítva Niall mekegését. Lassan fordultam a hang irányába. Ezer közül is felismertem volna Louis jellegzetes, érces hangját. Mikor megfordultam, azonnal találkozott a tekintetünk. Louis szemei halványkéken izzottak a félhomályban. Arca sötét volt, már nem volt elég fény ahhoz, hogy lássam arcának csodálatos vonásait. Csak ekkor tűnt fel, hogy mellette egy meglehetősen szép, fiatal lány állt.
- Louis... - mondtam ki halkan a nevét, de ahogy megtettem, számba keserű érzés költözött.
- Szerintem mi most megyünk, és hagyunk titeket beszélgetni. - lépett mellém Niall, és megragadta a titokzatos lány kezét. A következő pillanatban már csak ketten álltunk az utcán.
- Harry... - kezdett bele Louis, de félbeszakítottam.
- Nagyon hideg van, nem? - néztem fel rá, mire csak meglepetten bólintott. A régi házunkat megtartottuk, menjünk el oda. A végén még megfagyunk. - erőltettem mosolyt az arcomra, majd hátat fordítva neki elindultam az autóhoz. Egész úton néma csend volt. Egyikünk sem szólt a másikhoz. A szívem majd kiugrott a helyéről. Az autót hamar átjárta Louis ismerős illata, ami bódító hatással volt rám. Megpróbáltam minél ritkábban venni a levegőt, hogy minél kevesebbet szívjak be belőle, de nem bírtam ellenállni. Hatalmasat sóhajtva adtam meg magam az illattengernek. Jó érzés volt újra az ismerős illatot érezni. Mikor megérkezünk, azonnal kipattantam az autóból, és meg sem vártam Louist, úgy siettem be a házba. Féltem. Féltem vele újra találkozni. Hiába vert még mindig hevesen a szívem. Hiába tudtam, hogy nem helyes az, amit érzek, Hiába akartam elfelejteni a múltat. Eltörölni. Eltüntetni. Nem ment. A szívem legmélyén nem akartam. Legszívesebben visszaforgatnám az időt, vissza arra az éjszakára, mikor először tapasztalhattam meg Louis forró ajkait magamon. Csak most fogtam fel, hogy egész végig a titkos gyümölcs után vágyakoztam. És miután megkaptam, csak még jobban vágytam rá. Louis szerelme hiába volt felemésztő, fájdalmas, hirtelen, még is... olyan boldoggá tett. Felperzselt, összetört, de édes is volt. Akárcsak egy friss, zsenge gyümölcs.
- Harry.. - lépett mögém Louis a semmiből. Már a közelségétől is libabőrös lettem. Hát még mikor megérintette a karomat. Villámcsapásként ért bőrének puha érintése. A hosszú, lágy ujjak lágyan fonódtak karomra, és puha simításától akaratlanul ugyan, de felköhögtem meglepettségemben. Megfordultam, ezzel elérve, hogy egymás szemébe nézhessünk.
- Mit akarsz? - kérdeztem vádlóan, és éreztem, kezdem elveszíteni az irányítást.
- Tudom, hogy mindent elrontottam. Hogy elcsesztem az egészet. Tudom, hogy úgy érzed, csak játszottam veled. De nem... Harry, én szeretlek. Nagyon, Mindennél jobban. Kérlek, kérlek... ne haragudj rám. - Louis szemei könnyektől égtek. Láttam, hogy próbálja türtőztetni magát, de már közel állt a síráshoz. Ó, ha tudná, én mennyit sírtam utána. Ha tudná... de még is. Most, hogy itt állt előttem, bocsánatért esedezve, összetörve, úgy éreztem, nem tudok rá többé haragudni. Hiszen ő az az ember, aki egyetlen tettével ezer mély sebet tud rajtam ejteni, de ő az egyetlen, aki az összeset meg is tudja gyógyítani egyetlen érintéssel. Vagy akár csak egy szóval. Magam sem tudom miért, kezemet arccsontjára tettem, és lassan kezdtem el simogatni kissé borostás arcát.
- Nagyon haragudtam rád. - kezdtem bele, mire azonnal megmerevedett a teste. Talán még levegőt sem vett. - Gyűlöltelek. Mert itt hagytál. Egyedül. - néztem bele a szemeibe, amikben most őszinte megbánás csillogott. - De visszajöttél. Tudod milyen boldog voltam? Elmondhatatlanul. De te már nem akartál engem. Vagyis de... de amint megkaptad amit akartál, eltűntél. Itt hagytál megint. - emeltem fel a hangomat, mert hirtelen minden érzés felerősödött bennem. - Összeházasodtam Daisyvel. Nem akartam, de ő itt volt velem. Te soha nem voltál itt nekem. - Nem voltál itt, hogy szeress. Nem voltál itt, mikor Niall nekem ugrott, és hozzámért... nem voltál itt, mikor Zayn...mikor Zayn meghalt. A francba is, Louis. Tudod mekkora szükségem lett volna rád?! - néztem rá vádlóan, mire hirtelen sokkal kisebbnek tűnt, mint eddig.
- Mit csinált Niall?? Mi történt Zaynnel..? - kérdezte mérgesen, majd hitetlenkedve.
- Te nem tudhatod, mert... - itt hirtelen megláttam magamat a tekintetében. Az arcom eltorzult a dühtől, és a haragtól. De ez nem én voltam. Mert egész végig csak magammal törődtem. Észre sem vettem, bele sem gondoltam, neki mennyi minden fájhat. - Sajnálom... - estem előtte térdre, mire a könnyeim azonnal hullani kezdtek.
- Ne, Harry... ne te kérj bocsánatot. Minden az én hibám! - térdelt le mellém, és meleg tenyerét a hátamra téve kezdte el azt simogatni.
- De.. minden az én hibám. Majdnem megöltelek, Louis. - toltam el tőle magamat, mert éreztem, mentem megfulladok az undortól, amit magam iránt éreztem.
- Nem. - kapta el a kezemet, és maga felé fordított. Olyan megnyugtató volt, ahogy magához rántott. Kérlek, ne hibáztasd magadat. Fáj így látni téged. Ne tedd ezt magaddal.
- Ugyan, mit számít már? Egy szörnyeteg vagyok.
- Már miért lennél az?
- Mert bántottam az egyetlen embert... akit szeretek. - Louis szemei hatalmasra tágultak, ahogy kiejtettem a szavakat a számon. Éreztem, hogy ez az, ami helyes. Szeretem Louist, szeretem. Szeretem, szeretem, szeretem őt!
- Én is szeretlek, Harry. - hajolt közelebb, majd összeérintette ajkainkat.
Nem érdekelt, hogy nem helyes amit teszek. Nem érdekelt, hogy otthon vár rám Daisy és Darcy. Szerettem őket, de a Louis iránt érzett szerelmem most mindent felülírt. Ha most nem mondtam volna ki, hogy szeretem, örökké bántam volna. Tudom, hogy ez a szerelem nem fog örökké virágzani. Sőt, amilyen hirtelen virágzott, olyan hamar fog elmúlni. De addig is, érezni akarom a virágok illatát. Mert nekem most csak a jelen számít. Nem érdekel, ki mit gondol. Most nyílik a virág, most érzem az illatát. Holnap is tudok majd sírni, és megbánni. Rengeteg időm van még mindent megbánni. De lehet, Louis ölelését most érezhetem utoljára.
Ritkán szoktam írni most már külön megjegyzést a fejezetek végére, de most szükségét érzem. Csak elszeretném mondani, hogy mennyire szeretlek titeket, és hogy mennyire hálás vagyok, amiért olvassátok a történetemet. De.. nemsokára vége lesz. Nem akarom fölöslegesen nyúzni ezt a blogot. Ne ijedjetek meg, nem fogom azonnal abbahagyni, de a történetben mindent elértem, amit eddig elakartam. Tudom, hogy még csak most találkoztak. Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok. A következő részekben mindent bepótolok, minden érzést, minden vágyat. :) Csak szeretném, ha tudnátok, a végét járjuk. Még nem búcsúzkodni szeretnék, egyáltalán nem. :) De elszeretném mondani, hogy egy új blog fogalmazódott meg bennem. ( Semmi köze az új blognak ahhoz, hogy ezt lassan befejezem) Szeretném tudni, hogy érdekelne e egy új történetem. Hogy továbbra is velem tartanátok e. :)
Csóközön minden olvasómnak!<3
- Harry... - suttogta el a nevemet Daisy halkan, mivel Darcy éppen akkor aludt el.
- Hm? - néztem fel rá mosolyogva. Nem tudok betelni a látvánnyal, ami elém tárul. Darcy rózsás arcocskája egyszerűen úgy vonzza a tekintetemet, mint még soha semmi.
- Louis itt van. - suttogta, majd fejét lehajtva lágy csókot lehelt a kezében tartott Darcy homlokára. A vér azonnal megfagyott az ereimben.
- Miről beszélsz? - néztem rá vádló tekintettel. Nem akarok Louisról beszélni. Nem megy...
- Ott volt az ablakban. Elfutott. Szerintem beszélned kéne vele. - nézett rám végre, és ámbár ajkai mosolyogtak, láttam azt az égető fájdalmat a tekintetében, amit nem tudott eltüntetni, bármennyire is akarta.
- Nem akarod, hogy találkozzak vele. Kérlek, ne hazudj. - érintettem meg az arcát, mire készségesen simította bele tenyerembe az egész arcát. Percekig maradtunk így, néma csendben.
- Most nem az a fontos, amit én akarok. Most rólatok van szó. Meg kell beszélnetek mindent. Ne foglalkozz most azzal, én mit akarok.
- De Daisy... - kezdtem volna el akadékoskodni, de egy egyszerű mozdulattal csendre intett.
- Menj. - fordult el, hogy ne láthassam a könnyeit. - Menj, amíg nem nézek oda.
- De..
- Menj már! Mielőtt még meggondolom magam, és nem engedlek sehová.
- Sajnálom... - álltam fel mellőle a kanapéról, és szinte kirobbantam a bejárati ajtón. Hallottam Daisy halk szipogását, és tudtam, hogy vissza kéne mennem hozzá. Megnyugtatnom, megcsókolnom. De már nem bírtam megállítani magamat. A szívem hevesen verve irányított előre. Már eléggé sötét volt, de még így, a félhomályban is könnyű volt kiszúrni a háztól nem messze álló autót, és az annak dőlő alakot. Amint meglátott, szinte láttam, ahogy egész testében megmerevedik.
- Niall? - kérdeztem meglepetten, mikor odaértem. Mit keresel te itt ilyenkor?
- Harry. Rég láttalak. - mosolyodott el, és kezet rázott velem. - Igazából, öhm... izé, mi..
- Harry? - érkezett hirtelen egy ismerős hang a hátam mögül, ezzel félbeszakítva Niall mekegését. Lassan fordultam a hang irányába. Ezer közül is felismertem volna Louis jellegzetes, érces hangját. Mikor megfordultam, azonnal találkozott a tekintetünk. Louis szemei halványkéken izzottak a félhomályban. Arca sötét volt, már nem volt elég fény ahhoz, hogy lássam arcának csodálatos vonásait. Csak ekkor tűnt fel, hogy mellette egy meglehetősen szép, fiatal lány állt.
- Louis... - mondtam ki halkan a nevét, de ahogy megtettem, számba keserű érzés költözött.
- Szerintem mi most megyünk, és hagyunk titeket beszélgetni. - lépett mellém Niall, és megragadta a titokzatos lány kezét. A következő pillanatban már csak ketten álltunk az utcán.
- Harry... - kezdett bele Louis, de félbeszakítottam.
- Nagyon hideg van, nem? - néztem fel rá, mire csak meglepetten bólintott. A régi házunkat megtartottuk, menjünk el oda. A végén még megfagyunk. - erőltettem mosolyt az arcomra, majd hátat fordítva neki elindultam az autóhoz. Egész úton néma csend volt. Egyikünk sem szólt a másikhoz. A szívem majd kiugrott a helyéről. Az autót hamar átjárta Louis ismerős illata, ami bódító hatással volt rám. Megpróbáltam minél ritkábban venni a levegőt, hogy minél kevesebbet szívjak be belőle, de nem bírtam ellenállni. Hatalmasat sóhajtva adtam meg magam az illattengernek. Jó érzés volt újra az ismerős illatot érezni. Mikor megérkezünk, azonnal kipattantam az autóból, és meg sem vártam Louist, úgy siettem be a házba. Féltem. Féltem vele újra találkozni. Hiába vert még mindig hevesen a szívem. Hiába tudtam, hogy nem helyes az, amit érzek, Hiába akartam elfelejteni a múltat. Eltörölni. Eltüntetni. Nem ment. A szívem legmélyén nem akartam. Legszívesebben visszaforgatnám az időt, vissza arra az éjszakára, mikor először tapasztalhattam meg Louis forró ajkait magamon. Csak most fogtam fel, hogy egész végig a titkos gyümölcs után vágyakoztam. És miután megkaptam, csak még jobban vágytam rá. Louis szerelme hiába volt felemésztő, fájdalmas, hirtelen, még is... olyan boldoggá tett. Felperzselt, összetört, de édes is volt. Akárcsak egy friss, zsenge gyümölcs.
- Harry.. - lépett mögém Louis a semmiből. Már a közelségétől is libabőrös lettem. Hát még mikor megérintette a karomat. Villámcsapásként ért bőrének puha érintése. A hosszú, lágy ujjak lágyan fonódtak karomra, és puha simításától akaratlanul ugyan, de felköhögtem meglepettségemben. Megfordultam, ezzel elérve, hogy egymás szemébe nézhessünk.
- Mit akarsz? - kérdeztem vádlóan, és éreztem, kezdem elveszíteni az irányítást.
- Tudom, hogy mindent elrontottam. Hogy elcsesztem az egészet. Tudom, hogy úgy érzed, csak játszottam veled. De nem... Harry, én szeretlek. Nagyon, Mindennél jobban. Kérlek, kérlek... ne haragudj rám. - Louis szemei könnyektől égtek. Láttam, hogy próbálja türtőztetni magát, de már közel állt a síráshoz. Ó, ha tudná, én mennyit sírtam utána. Ha tudná... de még is. Most, hogy itt állt előttem, bocsánatért esedezve, összetörve, úgy éreztem, nem tudok rá többé haragudni. Hiszen ő az az ember, aki egyetlen tettével ezer mély sebet tud rajtam ejteni, de ő az egyetlen, aki az összeset meg is tudja gyógyítani egyetlen érintéssel. Vagy akár csak egy szóval. Magam sem tudom miért, kezemet arccsontjára tettem, és lassan kezdtem el simogatni kissé borostás arcát.
- Nagyon haragudtam rád. - kezdtem bele, mire azonnal megmerevedett a teste. Talán még levegőt sem vett. - Gyűlöltelek. Mert itt hagytál. Egyedül. - néztem bele a szemeibe, amikben most őszinte megbánás csillogott. - De visszajöttél. Tudod milyen boldog voltam? Elmondhatatlanul. De te már nem akartál engem. Vagyis de... de amint megkaptad amit akartál, eltűntél. Itt hagytál megint. - emeltem fel a hangomat, mert hirtelen minden érzés felerősödött bennem. - Összeházasodtam Daisyvel. Nem akartam, de ő itt volt velem. Te soha nem voltál itt nekem. - Nem voltál itt, hogy szeress. Nem voltál itt, mikor Niall nekem ugrott, és hozzámért... nem voltál itt, mikor Zayn...mikor Zayn meghalt. A francba is, Louis. Tudod mekkora szükségem lett volna rád?! - néztem rá vádlóan, mire hirtelen sokkal kisebbnek tűnt, mint eddig.
- Mit csinált Niall?? Mi történt Zaynnel..? - kérdezte mérgesen, majd hitetlenkedve.
- Te nem tudhatod, mert... - itt hirtelen megláttam magamat a tekintetében. Az arcom eltorzult a dühtől, és a haragtól. De ez nem én voltam. Mert egész végig csak magammal törődtem. Észre sem vettem, bele sem gondoltam, neki mennyi minden fájhat. - Sajnálom... - estem előtte térdre, mire a könnyeim azonnal hullani kezdtek.
- Ne, Harry... ne te kérj bocsánatot. Minden az én hibám! - térdelt le mellém, és meleg tenyerét a hátamra téve kezdte el azt simogatni.
- De.. minden az én hibám. Majdnem megöltelek, Louis. - toltam el tőle magamat, mert éreztem, mentem megfulladok az undortól, amit magam iránt éreztem.
- Nem. - kapta el a kezemet, és maga felé fordított. Olyan megnyugtató volt, ahogy magához rántott. Kérlek, ne hibáztasd magadat. Fáj így látni téged. Ne tedd ezt magaddal.
- Ugyan, mit számít már? Egy szörnyeteg vagyok.
- Már miért lennél az?
- Mert bántottam az egyetlen embert... akit szeretek. - Louis szemei hatalmasra tágultak, ahogy kiejtettem a szavakat a számon. Éreztem, hogy ez az, ami helyes. Szeretem Louist, szeretem. Szeretem, szeretem, szeretem őt!
- Én is szeretlek, Harry. - hajolt közelebb, majd összeérintette ajkainkat.
Nem érdekelt, hogy nem helyes amit teszek. Nem érdekelt, hogy otthon vár rám Daisy és Darcy. Szerettem őket, de a Louis iránt érzett szerelmem most mindent felülírt. Ha most nem mondtam volna ki, hogy szeretem, örökké bántam volna. Tudom, hogy ez a szerelem nem fog örökké virágzani. Sőt, amilyen hirtelen virágzott, olyan hamar fog elmúlni. De addig is, érezni akarom a virágok illatát. Mert nekem most csak a jelen számít. Nem érdekel, ki mit gondol. Most nyílik a virág, most érzem az illatát. Holnap is tudok majd sírni, és megbánni. Rengeteg időm van még mindent megbánni. De lehet, Louis ölelését most érezhetem utoljára.
Ritkán szoktam írni most már külön megjegyzést a fejezetek végére, de most szükségét érzem. Csak elszeretném mondani, hogy mennyire szeretlek titeket, és hogy mennyire hálás vagyok, amiért olvassátok a történetemet. De.. nemsokára vége lesz. Nem akarom fölöslegesen nyúzni ezt a blogot. Ne ijedjetek meg, nem fogom azonnal abbahagyni, de a történetben mindent elértem, amit eddig elakartam. Tudom, hogy még csak most találkoztak. Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok. A következő részekben mindent bepótolok, minden érzést, minden vágyat. :) Csak szeretném, ha tudnátok, a végét járjuk. Még nem búcsúzkodni szeretnék, egyáltalán nem. :) De elszeretném mondani, hogy egy új blog fogalmazódott meg bennem. ( Semmi köze az új blognak ahhoz, hogy ezt lassan befejezem) Szeretném tudni, hogy érdekelne e egy új történetem. Hogy továbbra is velem tartanátok e. :)
Csóközön minden olvasómnak!<3
2013. november 24., vasárnap
26.Fejezet - "Megérte"
Louis szemszöge:
Eleanort végül nem raktuk ki sehol, mert nem is olyan borzalmas, mint gondoltam. Niallel hamar megtalálta a közös hangot, és az egész út alatt, ismétlem az EGÉSZ út alatt bénábbnál bénább vicceket meséltek egymásnak, ami végül már annyira kikészített, hogy velük együtt nevettem rajtuk. Furcsa volt, hogy ennyire közvetlen tudott lenni velünk. Először azt hittem, hogy úri kisasszonyként fog parancsolgatni nekünk. De végül is, tévedni emberi dolog.
- Oké, most már elég. - próbáltam őket csendre inteni, de csak nem hagyták abba.
- Ugyan már Louis, még egy kicsit bírd ki. Mindjárt otthon vagyunk. - nevetett fel Niall, majd újra minden figyelmét Eleanornak szentelte.
- De rossz irányba megyünk. - néztem rá, mire összeráncolta a szemöldökét.
- Már miért mennénk rossz irányba? - kérdezte értetlenül, és lelassította az autót.
- Erről jöttünk. De én nem szeretnék oda visszamenni. Találkoznom kell Harryvel. - néztem bele világoskék szemeibe, mire azokban mélységes bűntudat csillant meg.
- Louis... - kezdett volna bele a mondandójába, mire csak leintettem. - Nem érdekel, Niall. Csak vigyél oda.
- De.. Louis... - kezdett el akadékoskodni, de nem hagytam. Ó, bár engedtem volna neki, hogy elmondja, amit elakart. Annyi fájdalomtól megóvott volna az az egyetlen mondat, amit nem engedtem neki kimondani. Ha tudtam volna, ha csak megérezhettem volna. De nem... buta voltam, és elvakult. Csak előre akartam haladni. Nem akartam még többet elpazarolni az amúgy is egyre fogyó időből, amit együtt tölthetünk. Rohanni akartam Harryhez. Magamhoz akartam szorítani, és forró csókokkal beborítani a testének minden szegletét. Annyi rossz döntést hoztam. Annyiszor eldobtam. Annyiszor megbántottam. De szükségem volt ezekre a fájdalmakra, hogy rájöjjek, őt akarom. Csak is őt.
Ahogy megállt az autó, Harryék házához rohantam, de bekopogni már nem mertem. Hiszen ha Daisy nyit ajtót, mit mondok neki? És Harrynek? Neki mit mondanék? Csak ekkor tűnt fel, hogy a lassan lemenő nap előcsalogatta az ajtó melletti szobából a lámpafényt. Óvatosan léptem oda, és megpróbáltam úgy benézni a hatalmas ablakon, hogy a bent lévők ne vegyenek észre. Bár ne tettem volna. A szobát láthatatlan melegség fonta körbe. A hatalmas kanapén Daisy ült, a kezében egy fekete, göndör hajú kisbabát tartott. A szája szavakat formált, valószínűleg énekelt neki. A szívem egyre jobban összeszűkült, szinte levegőt sem kaptam. Mikor Harry belépett a szobába, már tényleg nem kaptam levegőt. Gyönyörű volt. Felháborítóan szép volt. Mintha nem is e világi lett volna. Ajkai hatalmas, szeretetteljes mosolyra húzódtak. A szívem pedig megtelt melegséggel. Mintha rám mosolygott volna ilyen szerelmesen. Igaz, megvolt az idő, mikor ezt a mosolyt én kaptam, de én mintha értéktelen lett volna, eldobtam. Pedig milyen értékes az a mosoly! Értékesebb minden kincsnél. Mikor Harry odahajolt Daisyhez, és lágy csókot hintett ajkaira, az eddig kivirágzott szívem millió darabra hullott szét. Mintha hallottam is volna a törést. Mintha millió üvegdarab ért volna földet. Szédülni kezdtem, sírni, úgy zokogtam, mint egy ötéves, mikor elejti a kedvenc nyalókáját. Úgy is éreztem magam. Kicsúszott a kezemből az irányítás, és ez szinte megölt. Harry boldog volt nélkülem. De ki vagyok én, hogy ne örüljek ennek? - A könnyeimet elnyelve kerültem ki Niallt, aki arca most eltorzult a fájdalomtól. Eleanor értetlenül nézett rám, de mellette is elrohantam, be a már jól ismert erdőbe. Igaz, ez egy másik része volt, de a fák ugyan olyan nyugtató hatással voltak rám.
Próbáltam erősnek mutatni magamat, de nem ment. A szívem helyén egy végtelen mélységű lyuk tátongott. Az erdő halk morajai közül kiemelkedett halk szipogásom, ami néha néha csuklásos sírásrohammá nőtte ki magát. Hiába próbáltam eltüntetni a fejemből azt az idilli képet Harryékről, nem sikerült. Kitudja mióta ülhettem a hideg földön a vékony hórétegen, mikor egy lágy kéz ért az arcomhoz. Ijedten néztem fel, mire Eleanor halvány mosolyával találtam szembe magam.
- Azért jöttél, hogy sajnálhass? - néztem rá mérgesen, és erőszakosan letöröltem a könnyeimet.
- Nem.. azért jöttem, hogy ne legyél egyedül. - ült le mellém a fa tövébe, és csendesen nézte tovább a hatalmas fákat. Legalább 10 percig ülhettünk így, mikor végül én szólaltam meg.
- Nagyon szerettem őt.. - kezdtem bele, mire Eleanor megértően bólogatni kezdett.
- Tudom, Louis.
- Megbántottam őt.
- Tudom.
- Kihasználtam őt.
- Tudom.
- Fájt így látni őt. Boldognak, mással..
- Tudom.
- Vissza akarom őt kapni...
- Tudom, Louis. - remegett meg az ő hangja is.
- De már soha nem lesz az enyém. - sírtam el magam újra, mire ő is elkezdett könnyezni.
- Tudom, Louis. Én is ugyanezen mentem keresztül. - nyelte el a könnyeit, és rám mosolygott.
- Téged is kihasználtak? Vagy fordítva? - néztem rá, és a könnyim hirtelen elálltak.
- Lassan 5 éve, hogy elvesztettem őt. - mosolygott rám szomorkásan, mire az én szívem is összeszorult.
- Annyira meg akartam felelni az apámnak, hogy minden mást figyelmen kívül hagytam. Tanultam, mint egy őrült. Ismert, gazdag emberekkel mutatkoztam, és tele voltam hamis barátokkal. De akkor jött Ő. Tomnak hívták, az istállónkban dolgozott. - kezdett bele a mesélésbe, amit én figyelmesen hallgattam - Azonnal belém szeretett. Nem volt túlzottan jóképű, és gazdag sem. Jó humora volt, és mindenben meglátta a szépet. Rengeteg dolgot tanított meg nekem. Azóta az ég sokkal kékebb, és a madarak éneke is sokkal szebb. De nem lehettünk együtt. Tudod.. ő szegény, én gazdag. Apám mindenáron egy gazdag üzletember fiának akart adni. Ekkor jött a te apád. Már 5 éve tervezgetik ezt az egészet. Mindig is hálás voltam neked, hogy ennyi időt nyerhettem. De.. nem tudtam rendesen kihasználni azt, ami nekem megadatott.
Hihetetlenül szerelmes voltam Tomba. Mindenemet neki akartam adni. Mindent, amit egy nő egy férfinak adhat. És megtettem. Neki adtam magamat. - itt egy pillanatra megállt, és kifújta a bent tartott levegőt. - De a szerelmünk nem tarthatott sokáig. Terhes lettem. Mindössze 18 évesen. Apám kitért a hitéből. Kolostorba zártak arra a maradék 7 és fél hónapra. Hihetetlenül féltem, Louis... De nem azért, ami velem történhetett volna, hanem ami Tommal, és persze az egyetlen közös kincsünkkel. Apám lelövette Tomot. - sírt fel, és a nyakamba borult. - Meghalt... és mikor megszületett a kislányunk. Amy.. elvették őt tőlem! Kimarták a kezeimből, ahogy megszületett. Kínszenvedés volt. Egész nap csak sírtam, és a gyermekemet akartam. Fél év után hazaengedtek. De azóta sem vagyok önmagam. Pontosan tudom, milyen érzés elveszíteni valakit. Igaz, neked Harryvel másabb a helyzeted.. - nézett a szemembe, és őszinte fájdalmat láttam bennük. - De megértelek. Ellökted Harryt, mert félté a saját érzéseidtől. Én is pontosan ezt tettem Tommal az elején. Féltem, hogy ilyen érzelmeket tud belőlem kiváltani. Utána beengedtem őt a világomba, ahogy te is Harryt. Rengeteg szép emléket szereztünk. Végül teljesen egymásba szerettünk. De én még akkor is el akartam őt lökni. Mert tudtam, nem helyes amit teszek. De ő ragaszkodott hozzám. És most már soha nem kaphatom őt vissza. Az egyetlen dolog pedig ami belőle maradt, az a kislányom volt, de őt is elvették tőlem. Tudod mit mondott nekem Tom, az utolsó éjszakánkon? - emelte fel a fejét a mellkasomról, én pedig letöröltem a könnyeit. Azt mondta, hogy " Még ha ma meg is halok, hálás vagyok neked mindenért. Megérte belekezdeni ebbe, ami kettőnk között van. Szeretlek, El" - sírt fel hangosan, mire még szorosabban tartottam őt. Az én szememet is csípték a könnyek, mert éreztem, a mi kettőnk szíve ugyanannyi megbánással és szeretettel van tele. Olyan sokkal, hogy az már elviselhetetlen. Egy ember nem tud ennyi fájdalmat egyedül cipelni. De ezentúl, itt leszünk egymásnak, és segítjük a másikat. Talán Harry is ezért maradt Daisyvel? Ugyan ezt érezte? Hogy már nincs egyedül... most már számíthat valakire, aki minden hibáját megbocsájtva szereti?
- De Louis, tudod.. ő még itt van. Életben van. Harcolj érte, mert ha nem teszed örökké bánni fogod. Még ha veszítesz is, tudni fogod, hogy te mindent megtettél. - állt fel mellőlem, majd a példáját követve elindultunk vissza Niallhez.
Eleanort végül nem raktuk ki sehol, mert nem is olyan borzalmas, mint gondoltam. Niallel hamar megtalálta a közös hangot, és az egész út alatt, ismétlem az EGÉSZ út alatt bénábbnál bénább vicceket meséltek egymásnak, ami végül már annyira kikészített, hogy velük együtt nevettem rajtuk. Furcsa volt, hogy ennyire közvetlen tudott lenni velünk. Először azt hittem, hogy úri kisasszonyként fog parancsolgatni nekünk. De végül is, tévedni emberi dolog.
- Oké, most már elég. - próbáltam őket csendre inteni, de csak nem hagyták abba.
- Ugyan már Louis, még egy kicsit bírd ki. Mindjárt otthon vagyunk. - nevetett fel Niall, majd újra minden figyelmét Eleanornak szentelte.
- De rossz irányba megyünk. - néztem rá, mire összeráncolta a szemöldökét.
- Már miért mennénk rossz irányba? - kérdezte értetlenül, és lelassította az autót.
- Erről jöttünk. De én nem szeretnék oda visszamenni. Találkoznom kell Harryvel. - néztem bele világoskék szemeibe, mire azokban mélységes bűntudat csillant meg.
- Louis... - kezdett volna bele a mondandójába, mire csak leintettem. - Nem érdekel, Niall. Csak vigyél oda.
- De.. Louis... - kezdett el akadékoskodni, de nem hagytam. Ó, bár engedtem volna neki, hogy elmondja, amit elakart. Annyi fájdalomtól megóvott volna az az egyetlen mondat, amit nem engedtem neki kimondani. Ha tudtam volna, ha csak megérezhettem volna. De nem... buta voltam, és elvakult. Csak előre akartam haladni. Nem akartam még többet elpazarolni az amúgy is egyre fogyó időből, amit együtt tölthetünk. Rohanni akartam Harryhez. Magamhoz akartam szorítani, és forró csókokkal beborítani a testének minden szegletét. Annyi rossz döntést hoztam. Annyiszor eldobtam. Annyiszor megbántottam. De szükségem volt ezekre a fájdalmakra, hogy rájöjjek, őt akarom. Csak is őt.
Ahogy megállt az autó, Harryék házához rohantam, de bekopogni már nem mertem. Hiszen ha Daisy nyit ajtót, mit mondok neki? És Harrynek? Neki mit mondanék? Csak ekkor tűnt fel, hogy a lassan lemenő nap előcsalogatta az ajtó melletti szobából a lámpafényt. Óvatosan léptem oda, és megpróbáltam úgy benézni a hatalmas ablakon, hogy a bent lévők ne vegyenek észre. Bár ne tettem volna. A szobát láthatatlan melegség fonta körbe. A hatalmas kanapén Daisy ült, a kezében egy fekete, göndör hajú kisbabát tartott. A szája szavakat formált, valószínűleg énekelt neki. A szívem egyre jobban összeszűkült, szinte levegőt sem kaptam. Mikor Harry belépett a szobába, már tényleg nem kaptam levegőt. Gyönyörű volt. Felháborítóan szép volt. Mintha nem is e világi lett volna. Ajkai hatalmas, szeretetteljes mosolyra húzódtak. A szívem pedig megtelt melegséggel. Mintha rám mosolygott volna ilyen szerelmesen. Igaz, megvolt az idő, mikor ezt a mosolyt én kaptam, de én mintha értéktelen lett volna, eldobtam. Pedig milyen értékes az a mosoly! Értékesebb minden kincsnél. Mikor Harry odahajolt Daisyhez, és lágy csókot hintett ajkaira, az eddig kivirágzott szívem millió darabra hullott szét. Mintha hallottam is volna a törést. Mintha millió üvegdarab ért volna földet. Szédülni kezdtem, sírni, úgy zokogtam, mint egy ötéves, mikor elejti a kedvenc nyalókáját. Úgy is éreztem magam. Kicsúszott a kezemből az irányítás, és ez szinte megölt. Harry boldog volt nélkülem. De ki vagyok én, hogy ne örüljek ennek? - A könnyeimet elnyelve kerültem ki Niallt, aki arca most eltorzult a fájdalomtól. Eleanor értetlenül nézett rám, de mellette is elrohantam, be a már jól ismert erdőbe. Igaz, ez egy másik része volt, de a fák ugyan olyan nyugtató hatással voltak rám.
Próbáltam erősnek mutatni magamat, de nem ment. A szívem helyén egy végtelen mélységű lyuk tátongott. Az erdő halk morajai közül kiemelkedett halk szipogásom, ami néha néha csuklásos sírásrohammá nőtte ki magát. Hiába próbáltam eltüntetni a fejemből azt az idilli képet Harryékről, nem sikerült. Kitudja mióta ülhettem a hideg földön a vékony hórétegen, mikor egy lágy kéz ért az arcomhoz. Ijedten néztem fel, mire Eleanor halvány mosolyával találtam szembe magam.
- Azért jöttél, hogy sajnálhass? - néztem rá mérgesen, és erőszakosan letöröltem a könnyeimet.
- Nem.. azért jöttem, hogy ne legyél egyedül. - ült le mellém a fa tövébe, és csendesen nézte tovább a hatalmas fákat. Legalább 10 percig ülhettünk így, mikor végül én szólaltam meg.
- Nagyon szerettem őt.. - kezdtem bele, mire Eleanor megértően bólogatni kezdett.
- Tudom, Louis.
- Megbántottam őt.
- Tudom.
- Kihasználtam őt.
- Tudom.
- Fájt így látni őt. Boldognak, mással..
- Tudom.
- Vissza akarom őt kapni...
- Tudom, Louis. - remegett meg az ő hangja is.
- De már soha nem lesz az enyém. - sírtam el magam újra, mire ő is elkezdett könnyezni.
- Tudom, Louis. Én is ugyanezen mentem keresztül. - nyelte el a könnyeit, és rám mosolygott.
- Téged is kihasználtak? Vagy fordítva? - néztem rá, és a könnyim hirtelen elálltak.
- Lassan 5 éve, hogy elvesztettem őt. - mosolygott rám szomorkásan, mire az én szívem is összeszorult.
- Annyira meg akartam felelni az apámnak, hogy minden mást figyelmen kívül hagytam. Tanultam, mint egy őrült. Ismert, gazdag emberekkel mutatkoztam, és tele voltam hamis barátokkal. De akkor jött Ő. Tomnak hívták, az istállónkban dolgozott. - kezdett bele a mesélésbe, amit én figyelmesen hallgattam - Azonnal belém szeretett. Nem volt túlzottan jóképű, és gazdag sem. Jó humora volt, és mindenben meglátta a szépet. Rengeteg dolgot tanított meg nekem. Azóta az ég sokkal kékebb, és a madarak éneke is sokkal szebb. De nem lehettünk együtt. Tudod.. ő szegény, én gazdag. Apám mindenáron egy gazdag üzletember fiának akart adni. Ekkor jött a te apád. Már 5 éve tervezgetik ezt az egészet. Mindig is hálás voltam neked, hogy ennyi időt nyerhettem. De.. nem tudtam rendesen kihasználni azt, ami nekem megadatott.
Hihetetlenül szerelmes voltam Tomba. Mindenemet neki akartam adni. Mindent, amit egy nő egy férfinak adhat. És megtettem. Neki adtam magamat. - itt egy pillanatra megállt, és kifújta a bent tartott levegőt. - De a szerelmünk nem tarthatott sokáig. Terhes lettem. Mindössze 18 évesen. Apám kitért a hitéből. Kolostorba zártak arra a maradék 7 és fél hónapra. Hihetetlenül féltem, Louis... De nem azért, ami velem történhetett volna, hanem ami Tommal, és persze az egyetlen közös kincsünkkel. Apám lelövette Tomot. - sírt fel, és a nyakamba borult. - Meghalt... és mikor megszületett a kislányunk. Amy.. elvették őt tőlem! Kimarták a kezeimből, ahogy megszületett. Kínszenvedés volt. Egész nap csak sírtam, és a gyermekemet akartam. Fél év után hazaengedtek. De azóta sem vagyok önmagam. Pontosan tudom, milyen érzés elveszíteni valakit. Igaz, neked Harryvel másabb a helyzeted.. - nézett a szemembe, és őszinte fájdalmat láttam bennük. - De megértelek. Ellökted Harryt, mert félté a saját érzéseidtől. Én is pontosan ezt tettem Tommal az elején. Féltem, hogy ilyen érzelmeket tud belőlem kiváltani. Utána beengedtem őt a világomba, ahogy te is Harryt. Rengeteg szép emléket szereztünk. Végül teljesen egymásba szerettünk. De én még akkor is el akartam őt lökni. Mert tudtam, nem helyes amit teszek. De ő ragaszkodott hozzám. És most már soha nem kaphatom őt vissza. Az egyetlen dolog pedig ami belőle maradt, az a kislányom volt, de őt is elvették tőlem. Tudod mit mondott nekem Tom, az utolsó éjszakánkon? - emelte fel a fejét a mellkasomról, én pedig letöröltem a könnyeit. Azt mondta, hogy " Még ha ma meg is halok, hálás vagyok neked mindenért. Megérte belekezdeni ebbe, ami kettőnk között van. Szeretlek, El" - sírt fel hangosan, mire még szorosabban tartottam őt. Az én szememet is csípték a könnyek, mert éreztem, a mi kettőnk szíve ugyanannyi megbánással és szeretettel van tele. Olyan sokkal, hogy az már elviselhetetlen. Egy ember nem tud ennyi fájdalmat egyedül cipelni. De ezentúl, itt leszünk egymásnak, és segítjük a másikat. Talán Harry is ezért maradt Daisyvel? Ugyan ezt érezte? Hogy már nincs egyedül... most már számíthat valakire, aki minden hibáját megbocsájtva szereti?
- De Louis, tudod.. ő még itt van. Életben van. Harcolj érte, mert ha nem teszed örökké bánni fogod. Még ha veszítesz is, tudni fogod, hogy te mindent megtettél. - állt fel mellőlem, majd a példáját követve elindultunk vissza Niallhez.
2013. november 17., vasárnap
25.Fejezet - Kit érdekel?
Louis szemszöge
Az esőcseppek egyre erősebben csapódtak az autó ablakának. Niall minden figyelmét a vezetésre összpontosította, így én teljesen magamra maradtam. Álmos voltam, és az autó halk zúgása az esőcseppek ritmusos kopogásával csak még jobban rásegített erre. De nem mertem elaludni. Féltem, ha újra lehunyom a szemeimet, és engedek a csábításnak, újra látni fogom azokat az égető zöld szemeket. Úgy izzottak az álmaimban, mintha tűz lobogott volna bennük. De nem mertem beléjük nézni. Féltem. Mert minél jobban bele akartam látni a göndör fürtökkel keretezett fiú szemeibe az álmaimban, egyre több sötétséget láttam. Megijedtem. Nem mertem tovább menni. Nem mertem már ránézni sem. Ó, de kinek is próbálok hazudni? Hiába próbált meg nemet parancsolni az agyam, a szívem egyre hevesebben vert, amint lehunytam fáradt pilláimat. Ott volt. Ott állt velem szemben, egyetlen rózsával a kezében. Közelebb lépet egy lépést. Majd még egyet. Míg nem előttem nem állt. Ajkaira hamiskás mosoly kúszott, majd a kezembe adta a virágot.
- Tudom, hogy mit érzel. De el kell engednünk egymást. Louis, figyelj rám. Louis... Louis.... - ijedten kaptam fel a fejemet, mire Niall kissé nyomott fejével találtam szembe magam.
- Megérkeztünk. - mutatott előre, egy hatalmas, hófehér házra. Hihetetlen, milyen gazdagok lehetnek a szüleim? - ámultam el, majd visszapillantottam Niallre.
- És mi miért is vagyunk itt? - húztam ki magam, majd megpróbáltam kinyújtóztatni a tagjaimat, már amennyire a kis férőhelyemen megtehettem. Pontosan tudtam, miért is kellett ennyit utaznom, de jó lett volna, ha ezúttal Niall máshogy válaszol. De nincs ekkora szerencsém.
- Louis.. sóhajtott egy nagyot, majd felém fordult teljesen - Tudom, hogy ez egyáltalán nem tetszik neked. Azzal is tisztában vagyok, hogy a hátad közepére sem kívánsz egy elkényeztetett királylányt, de nincs más választásod. A szüleitek már megegyeztek ebben. Te és Eleanor kisasszony össze fogtok házasodni. Sajnálom. - veregette meg a hátam, majd kiszállt az autóból.
Semmi kedvem nem volt követni őt. Igaza van, semmi kedvem itt lenni, és ahhoz még annyira sem, hogy valami elkényeztetett úri hölgy az arcomba mászva jó pofizzon nekem. Ismerem a fajtájukat. Mind ugyan olyan. Levakarhatatlanok. - Niall ekkor nagy hévvel csapta ki az autó ajtaját, és rángatott ki belőle.
- Louis, nekem sincs ehhez semmi kedvem, de az apád rám parancsolt. Azzal meg amúgy sem oldasz meg semmit, ha duzzogsz! - emelte fel a hangját, majd maga után rángatva értünk el a házhoz. Az mellékes, hogy párszor majdnem hasra estünk a sáros talajon. De legalább az eső elállt egyenlőre.
- Viselkedj jól! - nézett rám figyelmeztetően, mielőtt csengetett volna. Válaszul csak morogtam egyet. Kit érdekel? Mert engem nem..
- Kisfiam! - kiáltott fel édesanyám az ajtóban, majd azonnal össze vissza csókolgatott. - Nagyon fáradtak vagytok? Még épp időben érkeztetek, nem kezdtük még el az ebédet! - mosolygott rám, majd újra megszorongatott. Beljebb mentünk a hatalmas házba. Nekem még új volt a hely, mivel Niall elmondása szerint a szüleim is csak 3 hónapja költöztek ide. Elvileg apámat zavarta, hogy a szomszédban gyerekek vannak, és nem tudott tőlük dolgozni. Jellemző, ha ő ott van valahol, csak három dolgot kell betarts. Ne beszélj, ne mozogj, ne létezz. Egyszerűek, nem? Én már profin űzöm a 'ne létezz' részt. Volt időm gyakorolni.
- Fiam, csak hogy ideértetek! Ideje volt. - sétált mellém apám, és jól hátba veregetett. Én is örülök neked apa, és te hogy vagy? Én? Á jól! Ne aggódj. Csak elvesztettem az emlékeim egy részét, Niall úgy bánt velem mint egy olcsó lotyóval, egy random srác beszél hozzám álmomban, és amúgy semmi kedvem nincs itt lenni. De amúgy jól, köszi, hogy kérdezed! - Nos, ezen a jó kis eszmefuttatáson jól fel is idegesítettem magamat, de ezt már csak tetőzte, mikor egy fiatal, velem körülbelül egyidős, csinos lány sétált elém, és a kezét nyújtotta.
- Eleanor Calder, mutatkozott be egy szívmelengető mosoly kíséretében, és a válaszomat várta.
- Louis Tomlinson. - hajoltam le, és belecsókoltam a kezébe. Halkan felkuncogott, majd pukedlizett egyet.
- Örülök, hogy végre találkozhattunk! - mosolygott tovább.
- Részemről a szerencse. - morogtam, majd kikerülve őt az asztalhoz sétáltam.
- Louis! És a hölgyet ki ülteti le? - kérdezte apám élesen, mire sóhajtottam egyet, és elindultam Eleanor felé. Megfogtam a kezét, és a kijelölt helyre vezettem, ami persze, hogy az enyém mellett(!) volt. Istenem, adj erőt, hogy mind ez kibírjam! - mormoltam el gyorsan egy imát. Az ebéd viszont meglepően csendesen telt. Én és Niall egy szót sem szóltunk. Elanor úgy szintén, csak akkor szólalt meg, mikor kérdezték. A két 'örömapa' valami üzleti ügyet tárgyaltak meg, ami engem nem igazán érdekelt. Édesanyám pedig a konyhában sürgött-forgott nagyrészt.
- Louis! - szólalt meg hirtelen az apám - Jó lenne, ha figyelnél, mert te fogod továbbvinni ezt az egészet.
- Ó, hagyd csak Troy, még ráér.
- Hogy hagyhatnám? Ez a kötelessége! Ezért született. Nem hagyhatom, hogy mással foglalkozzon. - És igen, itt főtt el az a pici kis agyvizem is, ami volt. A villát már annyira szorítottam, hogy meg sem lepődtem volna, ha esetleg ketté törik. De Ő csak folytatta. Tudtam, a nagy része még csak most jön...
- Nézz csak rá, mi lett belőle! Az egész gyerek használhatatlan lenne, ha nem az én fiam lenne. Nagyon szerencsés, hogy olyan apja van, mint én. Senkinek nem adják a kezébe a boldog élet titkát. Neki pedig tálcán nyújtjuk át! A legkevesebb amit tehet, hogy rendesen elvégzi a rá hagyott feladatot. - és itt szakadt el a cérna. Ritkán fordulok ki magamból annyira, hogy kiabáljak, de most megtörtént. Megjegyzem, ez a második alkalom, hogy visszabeszéltem neki. De már rég meg kellett volna ezt tennem.
- Mit képzelsz magadról, hogy így beszélsz rólam? - álltam fel, és az asztalra csaptam a tenyeremmel. Niall ijedten kapta fel a fejét, míg Eleanor arcára sejtelmes mosoly ült ki. Élvezte az előadást. De én csak folytattam. - A fiad vagyok, az isten szerelmére! Azt hiszed, hogy a boldogság azt jelenti, hogy van egy feleségem, akit nem is szeretek, egy munkám, amit rám erőltetnek, pénzem, amiért nem is én küzdöttem meg, egy életem, amit mások irányítanak? Nekem erre nincs szükségem. Azt hiszed, olyan jó hallgatni, ahogy lejáratsz? - emeltem még feljebb a hangomat, mire már az anyám is kiszaladt a konyhából. - Hát tudd meg, nem! Egész eddigi életemben neked akartam megfelelni! Tudom, mert emlékszem rá! Ha nem lett volna.. - és itt elhallgattam. Hirtelen minden eszembe jutott. A göndör fürtök, a zöld szemek.. Harry. - Ha nem lett volna Harry, nem is tudom mi lenne most velem! - fakadtam ki, mire meglepetten pislogott fel rám. Felállt a helyéről, és egy hatalmas pofont adott. Szinte visszhangzott a hatalmas házban.
- Te mit képzelsz magadról! Az apáddal nem beszélhetsz ilyen hangnemben, főleg nem mások előtt! Az egész családot lejáratod, te félkegyelmű! Ami pedig azt a Harry gyereket illeti, jó lenne ha elfelejtenéd őt, mert ő nem lesz részese a jövődnek! Vagy ha ennyire ragaszkodsz hozzá, legyen, de akkor többé nem vagy a fiam! - több sem kellett, hátat fordítottam neki, és elindultam az ajtó felé.
- Ha kilépsz azon az ajtón, többé ne gyere vissza. - mondta utoljára, majd mosolyogva kiléptem a házból. Mikor átléptem a küszöböt, úgy éreztem, minden láncom lehullott. Sokkal szabadabb voltam.
- Louis, várj! - jött utánam Niall, és jól hátba csapott.
- Jó voltál! - dicsért meg, majd az autó felé indultunk.
- Várjatok meeeg! - kiáltott fel Eleanor, mire megálltunk.
- Hát te? Mit szeretnél? - bunkóztam vele, mire mosolya még szélesebb lett.
- Apának nagyon tetszett a kis akciód. Szóval nem menekülhetsz. Ezentúl a tiéd vagyok. Vigyáznod kell rám, mivel feleséged vagyok. Még a papírokkal sem kell törődnöd, mert apám elintéz mindent. Meg aztán, érdekes figura vagy te Louis! Kíváncsi vagyok, milyen ember vagy valójában. Szóval, veled tartok. - kuncogott fel halkan.
Hitetlenkedve emeltem a tekintetem az ég felé, majd hagytam, hadd szálljon be hátulra. Legfeljebb kirakjuk az első kanyarnál. Igen, valószínűleg ez lesz.
Az esőcseppek egyre erősebben csapódtak az autó ablakának. Niall minden figyelmét a vezetésre összpontosította, így én teljesen magamra maradtam. Álmos voltam, és az autó halk zúgása az esőcseppek ritmusos kopogásával csak még jobban rásegített erre. De nem mertem elaludni. Féltem, ha újra lehunyom a szemeimet, és engedek a csábításnak, újra látni fogom azokat az égető zöld szemeket. Úgy izzottak az álmaimban, mintha tűz lobogott volna bennük. De nem mertem beléjük nézni. Féltem. Mert minél jobban bele akartam látni a göndör fürtökkel keretezett fiú szemeibe az álmaimban, egyre több sötétséget láttam. Megijedtem. Nem mertem tovább menni. Nem mertem már ránézni sem. Ó, de kinek is próbálok hazudni? Hiába próbált meg nemet parancsolni az agyam, a szívem egyre hevesebben vert, amint lehunytam fáradt pilláimat. Ott volt. Ott állt velem szemben, egyetlen rózsával a kezében. Közelebb lépet egy lépést. Majd még egyet. Míg nem előttem nem állt. Ajkaira hamiskás mosoly kúszott, majd a kezembe adta a virágot.
- Tudom, hogy mit érzel. De el kell engednünk egymást. Louis, figyelj rám. Louis... Louis.... - ijedten kaptam fel a fejemet, mire Niall kissé nyomott fejével találtam szembe magam.
- Megérkeztünk. - mutatott előre, egy hatalmas, hófehér házra. Hihetetlen, milyen gazdagok lehetnek a szüleim? - ámultam el, majd visszapillantottam Niallre.
- És mi miért is vagyunk itt? - húztam ki magam, majd megpróbáltam kinyújtóztatni a tagjaimat, már amennyire a kis férőhelyemen megtehettem. Pontosan tudtam, miért is kellett ennyit utaznom, de jó lett volna, ha ezúttal Niall máshogy válaszol. De nincs ekkora szerencsém.
- Louis.. sóhajtott egy nagyot, majd felém fordult teljesen - Tudom, hogy ez egyáltalán nem tetszik neked. Azzal is tisztában vagyok, hogy a hátad közepére sem kívánsz egy elkényeztetett királylányt, de nincs más választásod. A szüleitek már megegyeztek ebben. Te és Eleanor kisasszony össze fogtok házasodni. Sajnálom. - veregette meg a hátam, majd kiszállt az autóból.
Semmi kedvem nem volt követni őt. Igaza van, semmi kedvem itt lenni, és ahhoz még annyira sem, hogy valami elkényeztetett úri hölgy az arcomba mászva jó pofizzon nekem. Ismerem a fajtájukat. Mind ugyan olyan. Levakarhatatlanok. - Niall ekkor nagy hévvel csapta ki az autó ajtaját, és rángatott ki belőle.
- Louis, nekem sincs ehhez semmi kedvem, de az apád rám parancsolt. Azzal meg amúgy sem oldasz meg semmit, ha duzzogsz! - emelte fel a hangját, majd maga után rángatva értünk el a házhoz. Az mellékes, hogy párszor majdnem hasra estünk a sáros talajon. De legalább az eső elállt egyenlőre.
- Viselkedj jól! - nézett rám figyelmeztetően, mielőtt csengetett volna. Válaszul csak morogtam egyet. Kit érdekel? Mert engem nem..
- Kisfiam! - kiáltott fel édesanyám az ajtóban, majd azonnal össze vissza csókolgatott. - Nagyon fáradtak vagytok? Még épp időben érkeztetek, nem kezdtük még el az ebédet! - mosolygott rám, majd újra megszorongatott. Beljebb mentünk a hatalmas házba. Nekem még új volt a hely, mivel Niall elmondása szerint a szüleim is csak 3 hónapja költöztek ide. Elvileg apámat zavarta, hogy a szomszédban gyerekek vannak, és nem tudott tőlük dolgozni. Jellemző, ha ő ott van valahol, csak három dolgot kell betarts. Ne beszélj, ne mozogj, ne létezz. Egyszerűek, nem? Én már profin űzöm a 'ne létezz' részt. Volt időm gyakorolni.
- Fiam, csak hogy ideértetek! Ideje volt. - sétált mellém apám, és jól hátba veregetett. Én is örülök neked apa, és te hogy vagy? Én? Á jól! Ne aggódj. Csak elvesztettem az emlékeim egy részét, Niall úgy bánt velem mint egy olcsó lotyóval, egy random srác beszél hozzám álmomban, és amúgy semmi kedvem nincs itt lenni. De amúgy jól, köszi, hogy kérdezed! - Nos, ezen a jó kis eszmefuttatáson jól fel is idegesítettem magamat, de ezt már csak tetőzte, mikor egy fiatal, velem körülbelül egyidős, csinos lány sétált elém, és a kezét nyújtotta.
- Eleanor Calder, mutatkozott be egy szívmelengető mosoly kíséretében, és a válaszomat várta.
- Louis Tomlinson. - hajoltam le, és belecsókoltam a kezébe. Halkan felkuncogott, majd pukedlizett egyet.
- Örülök, hogy végre találkozhattunk! - mosolygott tovább.
- Részemről a szerencse. - morogtam, majd kikerülve őt az asztalhoz sétáltam.
- Louis! És a hölgyet ki ülteti le? - kérdezte apám élesen, mire sóhajtottam egyet, és elindultam Eleanor felé. Megfogtam a kezét, és a kijelölt helyre vezettem, ami persze, hogy az enyém mellett(!) volt. Istenem, adj erőt, hogy mind ez kibírjam! - mormoltam el gyorsan egy imát. Az ebéd viszont meglepően csendesen telt. Én és Niall egy szót sem szóltunk. Elanor úgy szintén, csak akkor szólalt meg, mikor kérdezték. A két 'örömapa' valami üzleti ügyet tárgyaltak meg, ami engem nem igazán érdekelt. Édesanyám pedig a konyhában sürgött-forgott nagyrészt.
- Louis! - szólalt meg hirtelen az apám - Jó lenne, ha figyelnél, mert te fogod továbbvinni ezt az egészet.
- Ó, hagyd csak Troy, még ráér.
- Hogy hagyhatnám? Ez a kötelessége! Ezért született. Nem hagyhatom, hogy mással foglalkozzon. - És igen, itt főtt el az a pici kis agyvizem is, ami volt. A villát már annyira szorítottam, hogy meg sem lepődtem volna, ha esetleg ketté törik. De Ő csak folytatta. Tudtam, a nagy része még csak most jön...
- Nézz csak rá, mi lett belőle! Az egész gyerek használhatatlan lenne, ha nem az én fiam lenne. Nagyon szerencsés, hogy olyan apja van, mint én. Senkinek nem adják a kezébe a boldog élet titkát. Neki pedig tálcán nyújtjuk át! A legkevesebb amit tehet, hogy rendesen elvégzi a rá hagyott feladatot. - és itt szakadt el a cérna. Ritkán fordulok ki magamból annyira, hogy kiabáljak, de most megtörtént. Megjegyzem, ez a második alkalom, hogy visszabeszéltem neki. De már rég meg kellett volna ezt tennem.
- Mit képzelsz magadról, hogy így beszélsz rólam? - álltam fel, és az asztalra csaptam a tenyeremmel. Niall ijedten kapta fel a fejét, míg Eleanor arcára sejtelmes mosoly ült ki. Élvezte az előadást. De én csak folytattam. - A fiad vagyok, az isten szerelmére! Azt hiszed, hogy a boldogság azt jelenti, hogy van egy feleségem, akit nem is szeretek, egy munkám, amit rám erőltetnek, pénzem, amiért nem is én küzdöttem meg, egy életem, amit mások irányítanak? Nekem erre nincs szükségem. Azt hiszed, olyan jó hallgatni, ahogy lejáratsz? - emeltem még feljebb a hangomat, mire már az anyám is kiszaladt a konyhából. - Hát tudd meg, nem! Egész eddigi életemben neked akartam megfelelni! Tudom, mert emlékszem rá! Ha nem lett volna.. - és itt elhallgattam. Hirtelen minden eszembe jutott. A göndör fürtök, a zöld szemek.. Harry. - Ha nem lett volna Harry, nem is tudom mi lenne most velem! - fakadtam ki, mire meglepetten pislogott fel rám. Felállt a helyéről, és egy hatalmas pofont adott. Szinte visszhangzott a hatalmas házban.
- Te mit képzelsz magadról! Az apáddal nem beszélhetsz ilyen hangnemben, főleg nem mások előtt! Az egész családot lejáratod, te félkegyelmű! Ami pedig azt a Harry gyereket illeti, jó lenne ha elfelejtenéd őt, mert ő nem lesz részese a jövődnek! Vagy ha ennyire ragaszkodsz hozzá, legyen, de akkor többé nem vagy a fiam! - több sem kellett, hátat fordítottam neki, és elindultam az ajtó felé.
- Ha kilépsz azon az ajtón, többé ne gyere vissza. - mondta utoljára, majd mosolyogva kiléptem a házból. Mikor átléptem a küszöböt, úgy éreztem, minden láncom lehullott. Sokkal szabadabb voltam.
- Louis, várj! - jött utánam Niall, és jól hátba csapott.
- Jó voltál! - dicsért meg, majd az autó felé indultunk.
- Várjatok meeeg! - kiáltott fel Eleanor, mire megálltunk.
- Hát te? Mit szeretnél? - bunkóztam vele, mire mosolya még szélesebb lett.
- Apának nagyon tetszett a kis akciód. Szóval nem menekülhetsz. Ezentúl a tiéd vagyok. Vigyáznod kell rám, mivel feleséged vagyok. Még a papírokkal sem kell törődnöd, mert apám elintéz mindent. Meg aztán, érdekes figura vagy te Louis! Kíváncsi vagyok, milyen ember vagy valójában. Szóval, veled tartok. - kuncogott fel halkan.
Hitetlenkedve emeltem a tekintetem az ég felé, majd hagytam, hadd szálljon be hátulra. Legfeljebb kirakjuk az első kanyarnál. Igen, valószínűleg ez lesz.
2013. november 10., vasárnap
24.Fejezet - Darcy Styles
Harry szemszöge:
- Harry.. - hallottam meg a halk suttogást mellőlem az éjszaka közepén, de az már nem jutott el a tudatomig, hogy ki lehet az, és mit akar. Úgyhogy inkább hátat fordítottam a hangnak, és aludtam tovább. Viszont kevesebb mint fél perc után egy erős, határozott ütést ( már ha lehet annak nevezni azt az orbitális csapást, amitől szerintem elrepedtek a bordáim) éreztem meg. Éreztem meg.. belém csapott mint a villám. Ijedten fordultam meg, és néztem farkasszemet a ziháló, könnyező Daisyvel.
- Mi történt? - ültem fel kótyagosan, mire Daisy hitetlenkedve csapott a homlokára, és folytott hangon megszólalt.
- Szülök, Harry! Éppen ki akar belőlem jönni a gyerekünk! De ne is zavartasd magad, aludj csak vissza! - sziszegte, mire én meg is tettem amit kért. Még, hogy szül. Ilyen badarságokat. Alig múlt hajnali kettő, és amúgy is. Nekem nincs is gyerekem. Ácsi. Azt mondta szülni fog? - a szemeim ijedten pattantak ki a helyükről, és mint a villám, úgy fordultam felé.
- Hogy mit csinálsz? - pattantam fel, és már is rohantam az ajtó felé.
- Örülök, hogy leesett! - gúnyolódott Daisy fájdalmasan mosolyogva. - Harry! Az ég szerelmére, én itt maradtam! - üvöltött rám fentről, mikor én már a nappaliban futkostam össze vissza.
- Ó, tényleg! Te is kellesz! - rohantam vissza, mire Daisy annyira elkezdett röhögni, hogy még az orvos rendelője előtt sem tudta abbahagyni.
- De jó kedve van valakinek! Nincsenek görcsök és összehúzódások, Mrs. Styles? - vigyorgott az orvos, mire Daisy azonnal abbahagyta a nevetést, és a hasához kapott.
- Jajj, doki.. csináljon valamit. Ez nagyon fáj! - zihált, majd két nővér segítségével besétált a kórterembe.
- Nyugalom Mr. Styles, minden rendben lesz. veregette meg a vállamat, majd mielőtt bement volna, még visszanézett a válla fölött. - Egyébként, már egy ideje a szakmában vagyok, de még soha nem jött senki röhögve szülni. De úgy tűnik, önöknél bármi lehetséges! - nevetett a doki, majd már el is tűnt a hatalmas ajtó mögött. Ezután leültem a váróteremben egy székre, és megpróbáltam pihenni. Már vagy 2 órája ültem ott, mikor egy nálam talán 3 évvel idősebb lány ült le mellém.
- Te miért vagy bent ilyenkor? - mosolygott rám kedvesen. Hosszú, hullámos barna haja volt, ami a háta közepéig ért. Szépen ívelt arca, és telt ajkai. A szemei a halvány világításban szinte feketének tűntek, de valószínűleg csokoládé barnák voltak. Alacsony volt, és kissé teltebb alkatú. De kifejezetten szép volt. Az embernek jót tett, ha ránézhetett.
- A feleségemet várom. - néztem rá, és halványan elmosolyodtam.
- Őt hozták be úgy két órája, ugye? Találkoztam vele. Eléggé kikészült. Bár nem is csodálom. Állandóan azt hajtogatta, hogy a férje majdnem otthon hagyta, és utána nevetni kezdett. Vicces volt, mert utána azonnal görcsei lettek. - nevetett fel, én pedig csatlakoztam hozzá.
- Igen, az Ő volt. Tényleg majdnem otthon hagytam, annyira bepánikoltam hirtelen. Csak azt ismételgettem magamban, amit a doki mondott. " Azonnal telefonálj, és minél hamarabb hozd be. Ne hagyd otthon az előre elkészített táskáját, és legyél vele óvatos, fiam" De azt senki nem mondta, hogy őt ne hagyjam otthon, szóval ha nem szól, nélküle jövök be. - kacagtam fel, és már az egész hely tőlünk zengett.
- Vicces lehetett. Ó, még be sem mutatkoztam! - csapott a homlokára a lány, majd a kezét nyújtotta felém. - Anastasia Somerhalder. - mosolygott kedvesen.
- Harold Edward Styles. - viszonoztam a gesztust, és megráztam a kezét. - Te miért vagy itt ilyenkor? - tettem fel én is ugyan azt a kérdést, mint ő.
- Itt dolgozom. - mosolyodott el, és a ruhájára mutatott. És tényleg, a tipikus ápoló ruhát viselte.
- Jajj.. nem láttam. - kezdtem mentegetőzni, mire csak leintett.
- Nem baj, előfordul. A Harodlot vagy az Edwardot használod? - nézett rám kíváncsian, mire elfintorodtam.
- Általában Harrynek szólítanak. A Haroldot csak akkor használom, ha valami hivatalosról van szó, az Edwardot pedig nem szeretem.
- Értem. Akkor Harry. - húzta ajkait szép mosolyra. - Azt hiszem most már megleszel. - mutatott mögém, mire gyorsan megfordultam. Paul bácsi közeledett felénk hatalmas mosollyal az arcán. Megállt előttem, és jobb kezét a vállamra tette.
- Gratulálok, Harry fiam! Egy gyönyör, életerős kislány! - mosolygott rám, majd elkísért a szobáig, ahol Daisy volt. Egy apró, ám annál szebb szobába találtam magamat. A benne lévő egyszemélyes ágyban feküdt Daisy. Teljesen ki volt merülve. A homlokán néhány helyen még izzadságcseppek jelentek meg.
- Most hagyd őt egy picit aludni, nagyon elfáradt. Gyere, bemutatlak a lányodnak! - húzott magával Paul bácsi, és egy üveglappal elválasztott terembe vezetett. 10 kisbaba között feküdt a miénk. Rózsaszín kis takaróba bebugyolálva aludt. Hosszú szempillái szépen ölelték körbe szemeit. Pisze orra volt, és apró ajkai, amik most nyitva voltak. Parányi kezei szorították a takarót.
- Megfoghatom? - kérdeztem megbabonázva, mire Anastasia bement, és lágyan a karjaiba vette őt.
- Tessék. Így fogd meg, és támaszd meg a fejét. Igen, így jó lesz! - mosolygott, miután sikeresen a kezembe adta őt. Az én kislányomat. Hihetetlen érzés, mikor az ember a saját gyermekét tarthatja a kezében. Ezért a parányi kis életért ezentúl én és Daisy felelünk. Szeretnék neki mindent megadni, amit csak megtudok.
Visszamentünk a szobába, ahol Daisy ekkor már ébren volt. Leültem mellé, és a kezébe adtam a parányi testet. Daisy arcán angyali mosoly ült. Ő is ugyan arra gondolhatott, amire én. Arra, hogy egy csodát tartunk a kezünkben. A mi csodánkat.
- Mi lesz a neve? - kérdezte Ana kedvesen, mire egymásra néztünk, és halványan elmosolyodtunk. A név már nagyon rég megvolt. Szinte azonnal tudtuk, hogyan fogjuk elnevezni. Legalábbis én. Mindig is Darcynak akartam elnevezni a lányomat. Daisy pedig azonnal beleszeretett a névbe.
- Darcy. Darcy Styles. - simítottam végig vörös orcáján a kicsinek, majd Daisyt magamhoz ölleve gyönyörködtem benne.
Már nem emlékszem ki kérte, de hoztam egy képet Darcyról.:) Ahogy én elképzelem őt:
- Harry.. - hallottam meg a halk suttogást mellőlem az éjszaka közepén, de az már nem jutott el a tudatomig, hogy ki lehet az, és mit akar. Úgyhogy inkább hátat fordítottam a hangnak, és aludtam tovább. Viszont kevesebb mint fél perc után egy erős, határozott ütést ( már ha lehet annak nevezni azt az orbitális csapást, amitől szerintem elrepedtek a bordáim) éreztem meg. Éreztem meg.. belém csapott mint a villám. Ijedten fordultam meg, és néztem farkasszemet a ziháló, könnyező Daisyvel.
- Mi történt? - ültem fel kótyagosan, mire Daisy hitetlenkedve csapott a homlokára, és folytott hangon megszólalt.
- Szülök, Harry! Éppen ki akar belőlem jönni a gyerekünk! De ne is zavartasd magad, aludj csak vissza! - sziszegte, mire én meg is tettem amit kért. Még, hogy szül. Ilyen badarságokat. Alig múlt hajnali kettő, és amúgy is. Nekem nincs is gyerekem. Ácsi. Azt mondta szülni fog? - a szemeim ijedten pattantak ki a helyükről, és mint a villám, úgy fordultam felé.
- Hogy mit csinálsz? - pattantam fel, és már is rohantam az ajtó felé.
- Örülök, hogy leesett! - gúnyolódott Daisy fájdalmasan mosolyogva. - Harry! Az ég szerelmére, én itt maradtam! - üvöltött rám fentről, mikor én már a nappaliban futkostam össze vissza.
- Ó, tényleg! Te is kellesz! - rohantam vissza, mire Daisy annyira elkezdett röhögni, hogy még az orvos rendelője előtt sem tudta abbahagyni.
- De jó kedve van valakinek! Nincsenek görcsök és összehúzódások, Mrs. Styles? - vigyorgott az orvos, mire Daisy azonnal abbahagyta a nevetést, és a hasához kapott.
- Jajj, doki.. csináljon valamit. Ez nagyon fáj! - zihált, majd két nővér segítségével besétált a kórterembe.
- Nyugalom Mr. Styles, minden rendben lesz. veregette meg a vállamat, majd mielőtt bement volna, még visszanézett a válla fölött. - Egyébként, már egy ideje a szakmában vagyok, de még soha nem jött senki röhögve szülni. De úgy tűnik, önöknél bármi lehetséges! - nevetett a doki, majd már el is tűnt a hatalmas ajtó mögött. Ezután leültem a váróteremben egy székre, és megpróbáltam pihenni. Már vagy 2 órája ültem ott, mikor egy nálam talán 3 évvel idősebb lány ült le mellém.
- Te miért vagy bent ilyenkor? - mosolygott rám kedvesen. Hosszú, hullámos barna haja volt, ami a háta közepéig ért. Szépen ívelt arca, és telt ajkai. A szemei a halvány világításban szinte feketének tűntek, de valószínűleg csokoládé barnák voltak. Alacsony volt, és kissé teltebb alkatú. De kifejezetten szép volt. Az embernek jót tett, ha ránézhetett.
- A feleségemet várom. - néztem rá, és halványan elmosolyodtam.
- Őt hozták be úgy két órája, ugye? Találkoztam vele. Eléggé kikészült. Bár nem is csodálom. Állandóan azt hajtogatta, hogy a férje majdnem otthon hagyta, és utána nevetni kezdett. Vicces volt, mert utána azonnal görcsei lettek. - nevetett fel, én pedig csatlakoztam hozzá.
- Igen, az Ő volt. Tényleg majdnem otthon hagytam, annyira bepánikoltam hirtelen. Csak azt ismételgettem magamban, amit a doki mondott. " Azonnal telefonálj, és minél hamarabb hozd be. Ne hagyd otthon az előre elkészített táskáját, és legyél vele óvatos, fiam" De azt senki nem mondta, hogy őt ne hagyjam otthon, szóval ha nem szól, nélküle jövök be. - kacagtam fel, és már az egész hely tőlünk zengett.
- Vicces lehetett. Ó, még be sem mutatkoztam! - csapott a homlokára a lány, majd a kezét nyújtotta felém. - Anastasia Somerhalder. - mosolygott kedvesen.
- Harold Edward Styles. - viszonoztam a gesztust, és megráztam a kezét. - Te miért vagy itt ilyenkor? - tettem fel én is ugyan azt a kérdést, mint ő.
- Itt dolgozom. - mosolyodott el, és a ruhájára mutatott. És tényleg, a tipikus ápoló ruhát viselte.
- Jajj.. nem láttam. - kezdtem mentegetőzni, mire csak leintett.
- Nem baj, előfordul. A Harodlot vagy az Edwardot használod? - nézett rám kíváncsian, mire elfintorodtam.
- Általában Harrynek szólítanak. A Haroldot csak akkor használom, ha valami hivatalosról van szó, az Edwardot pedig nem szeretem.
- Értem. Akkor Harry. - húzta ajkait szép mosolyra. - Azt hiszem most már megleszel. - mutatott mögém, mire gyorsan megfordultam. Paul bácsi közeledett felénk hatalmas mosollyal az arcán. Megállt előttem, és jobb kezét a vállamra tette.
- Gratulálok, Harry fiam! Egy gyönyör, életerős kislány! - mosolygott rám, majd elkísért a szobáig, ahol Daisy volt. Egy apró, ám annál szebb szobába találtam magamat. A benne lévő egyszemélyes ágyban feküdt Daisy. Teljesen ki volt merülve. A homlokán néhány helyen még izzadságcseppek jelentek meg.
- Most hagyd őt egy picit aludni, nagyon elfáradt. Gyere, bemutatlak a lányodnak! - húzott magával Paul bácsi, és egy üveglappal elválasztott terembe vezetett. 10 kisbaba között feküdt a miénk. Rózsaszín kis takaróba bebugyolálva aludt. Hosszú szempillái szépen ölelték körbe szemeit. Pisze orra volt, és apró ajkai, amik most nyitva voltak. Parányi kezei szorították a takarót.
- Megfoghatom? - kérdeztem megbabonázva, mire Anastasia bement, és lágyan a karjaiba vette őt.
- Tessék. Így fogd meg, és támaszd meg a fejét. Igen, így jó lesz! - mosolygott, miután sikeresen a kezembe adta őt. Az én kislányomat. Hihetetlen érzés, mikor az ember a saját gyermekét tarthatja a kezében. Ezért a parányi kis életért ezentúl én és Daisy felelünk. Szeretnék neki mindent megadni, amit csak megtudok.
Visszamentünk a szobába, ahol Daisy ekkor már ébren volt. Leültem mellé, és a kezébe adtam a parányi testet. Daisy arcán angyali mosoly ült. Ő is ugyan arra gondolhatott, amire én. Arra, hogy egy csodát tartunk a kezünkben. A mi csodánkat.
- Mi lesz a neve? - kérdezte Ana kedvesen, mire egymásra néztünk, és halványan elmosolyodtunk. A név már nagyon rég megvolt. Szinte azonnal tudtuk, hogyan fogjuk elnevezni. Legalábbis én. Mindig is Darcynak akartam elnevezni a lányomat. Daisy pedig azonnal beleszeretett a névbe.
- Darcy. Darcy Styles. - simítottam végig vörös orcáján a kicsinek, majd Daisyt magamhoz ölleve gyönyörködtem benne.
Már nem emlékszem ki kérte, de hoztam egy képet Darcyról.:) Ahogy én elképzelem őt:
2013. november 9., szombat
Díjak.:)
Sziasztok! Most nem részt hoztam.:) A hetem nem úgy alakult, ahogy szerettem volna ( nagyon nem úgy alakult..) Szóval már alig vártam, hogy hétvége legyen, és kikapcsoljak..:) A részt holnap mindenképpen hozni fogom, de lehet éjszaka megírom, mert úgy se fogok tudni aludni valószínűleg.:) Szóval még egy kis türelmet kérek szépen. De kaptam két díjat, és azokat most kiteszem.:)
Köszönöm szépen a díjakat Pítörnek és Zsoo.*-nak!
Köszönöm szépen a díjakat Pítörnek és Zsoo.*-nak!
Pítör és Zsóó.* Díja összevonva. :)
5 dolog magamról:
- Vámpírnaplók fanatikus vagyok.
- Nem tudok csokoládé nélkül élni.:)
- Van két teknősöm. ( Harry és Panni)
- Szeretem az animéket.
- A kedvenc állatom a tigris!<3
5 kérdés: - Melyik hírességgel mennél el egy romantikus hajó útra? - Alap, hogy Harryvel!:) Jó is lenne!*-*
- Mit tennél ha a kedvenc hírességedet találnád a szobádban? - Hát.. owo Nem is tudom, berángatnám az ágyamba. :''D Na jó.. nem. Megkérném, hogy énekeljen nekem!:)
- Kivel írnál szívesen egy közös blogot/könyvet? - Nem tudom. Nem szeretnék közösen írni senkivel. Nekem a fejezetek csak úgy jönnek mint a 'villámcsapás' és senkit nem kérhetek arra, hogy ehhez alkalmazkodjon.:)
- Van állatod? Ha igen mi a neve? - Két teknősöm van ( Harry és Panni) egy kutyám (Vacak) és régen voltak hörcsögeim.:)
- Mi a kedvenc zenéd? - Mármint zeneszám?:) Most Little Mix - Little me. Imádom!:)
+ 5 kérdés.
- Miért lett a blogger/bloggerina neved az, ami? - Már nem tudom.:) Ez volt szimpatikus.:)
- Szoktál valamilyen sorozatot nézni? Igen. A Carrie naplóját és a Vámpírnaplókat.
- Mi az a dolog, ami nélkül soha nem lépsz ki az ajtón? - A telefonom + a fülhallgatóm.:)
- Mit szeretnél elérni az életben? - Szeretnék boldog és sikeres lenni. Megvalósítani az álmaimnak legalább a felét. :)
- Kivel szeretnél találkozni a legjobban ( nem muszáj híresnek lennie): A srácokkal. :) (1D)
5 kérdésem:
- Ha eljutnál Londonba, mi lenne az első dolog, amit csinálsz?
- Milyen nyelveken beszélsz?
- Voltál már One Direction koncerten?
- Mi a kedvenc ételed?
- Ha le kéne mondanod a látásodról vagy a hallásodról, melyikről mondanál le?
5 ember akinek tovább küldöm:
Nem szoktam továbbküldeni, de vegyétek úgy, hogy nektek vissza lett küldve. :) Akinek pedig szimpatikus egy kérdés, vagy a díj, az nyugodtan rakja ki. ^^
Még egyszer, nagyon szépen köszönöm a díjakat, a 23! feliratkozót, a rengeteg olvasót és oldalmegjelenítést. És persze a sok sok kommentet, biztatást és szeretetet! ^^ Még egyszer, sajnálom, hogy ma nem hoztam részt, de nem vagyok 'ihletképes állapotban'. De holnap mindenféleképpen hozni fogom!
2013. november 2., szombat
23. Fejezet - "Jobb nekik külön"
Louis szemszöge:
Magány. Olyan furcsa, még soha nem éreztem magamat magányosnak. Mindig volt mellettem valaki, aki fontos volt nekem. Szóval..nem is biztos, hogy magányos vagyok, mert még soha nem éreztem ilyet. Ez az első alkalom. Olyan.. üresnek érzem magamat. Furcsa, ugye? Üresnek érezni magunkat, mintha jelentéktelenek lennénk.Szerintem az embereknek meg kéne tiltani, hogy egyedül elmélkedjenek, mert csak ilyenekre tudnak gondolni egy idő után. Hogy magányosak, hogy hiányzik valami az életükből. Az enyémből is hiányzik valami. Vagyis inkább, valaki. Már többször álmodtam róla. Mindig ugyan az az álom kísért. Ugyan azzal a fiúval. Mindig ugyanabban az erdőben találom magamat, amint elalszom. Hiába keresem a kiutat, nem találom. Végül pedig eljutok egy apró facsemetéhez, amit egy rózsabokor ölel körül. Ő pedig mindig megjelenik. De sosem láttam még az arcát. Egészen mostanáig. A fiú barna, göndör fürtjein megcsillan a fák lombjai között beszökő fénysugár. Arcán hatalmas mosoly ül, amely előhívja édes gödröcskéit. Az ajkai olyan vörösek, mint a rózsák, a szemei pedig.. a szemei úgy fénylenek, mint a smaragdok. Zöld fénye melegséget, és bizalmat sugároz felém. Próbálok lépni felé, de Ő azonnal meghátrál. Ajkai már nem görbülnek felfelé. Szemei már távolságtartóan néznek vissza rám. Elvesztették fényüket. Az erdő pedig ezzel egy időben veszti el szépségét. A madárének eltűnt, a fák lombkoronái barnában és feketében pompáztak. A talaj sáros, és csúszós lett. A gyönyörű rózsabokor pedig elkezdte lehullajtani szirmait. A kis facsemete pedig hirtelen megnőtt. Már nem volt szüksége a rózsák védelmére, már nem kellett őt megvédeni. Elpusztította őket, ezzel teljesen tönkretéve a gyönyörű rózsák életét. A fiú pedig eltűnt. Hiába kerestem, nem találtam őt sehol. Leültem a most már hatalmas fa alá, és kezembe vettem az egyik félholt rózsaszálat. Édes illata volt, leírhatatlanul édes. Szinte simogatott. Mikor felálltam, tudod mit vettem észre? Egyetlen egy szál rózsát, ami megmaradt. De az a rózsa nem vörös volt, hanem fehér. De hogy került oda, a szebbnél szebb vörösök közé egyetlen egy szál fehér? Kitudja. De pont olyan magányos lehetett, mint én most.
- Szerinted, ez mit jelent?
Várakozóan néztem fel Niallre, hogy mit fog mondani, de ő csak hallgatott.
- Niall, te tudod ki az a fiú, akit az álmaimban látok, ugye? - kérdeztem halkan, de nem válaszolt. Az állánál fogva kényszerítettem őt. hogy a szemembe nézzen. - Mondd el, kérlek.. - suttogtam alig hallhatóan, mire jól láthatóan megfeszültek az izmai. Kifújta a bent tartott levegőt, és szomorú mosollyal az arcán nézett rám.
- Igen, tudom. - szívta be a levegőt élesen.
- Ki Ő? Mit jelent nekem? Miért álmodom róla? Szerettem őt? Vagy Ő szeretett engem? Együtt voltunk? Miért nem keres..? - tettem fel egyszerre neki minden kérdést, ami hirtelen eszembe jutott.
- Louis, Ő Harry... - néhány másodpercig hezitált, mintha nem tudná, mit is kéne mondania nekem. - Szeretted őt, és talán Ő is téged. De el kell őt felejtened, mert Ő már nincs többé. A balesetkor, ketten voltatok az autóban. Vitatkoztatok. Ő féltékeny volt rám, te pedig védeni akartál, mert meggondoltad magad, és engem akartál. Louis, csak te élted túl a balesetet. - úgy mondta ezt, mintha betanult szöveg lett volna. Éppen ezért, megéreztem, hogy hazudik. Az álmomban is olyan megnyugtató volt a mosolya. Biztonságban éreztem magam vele. Kizárt dolog, hogy veszekedtünk volna. Niall hazudik. De így, soha nem fogom megtudni, mi is az igazság. Ki fogom deríteni, mit rejteget. De ehhez, segítségre van szükségem.
- Louis, lenne itt még valami. - reménykedve néztem fel rá, hátha meggondolta magát, és elmond mindent, de teljesen megsemmisített a mondandója.
- Az apád beteg, Louis. Azt akarja, hogy menny haza, és vedd el feleségül a főnöke lányát. Így biztosítva lenne a jövőd. Louis, holnap muszáj elindulnunk. - tette a kezeit a vállamra, majd kiment a szobából. Nem hiszem el. Nem emlékszem semmire, az álmaimban egy göndör srác zaklat, Niall úgy hazudik, mint a vízfolyás, az apámnak kitudja mi baja van, és még egy vadidegen lányhoz is hozzá akarnak kényszeríteni? Fenomenális. Mintha valaki örömét lelné abban, hogy az én elcseszett életemet még jobban tönkretegye. Idegesen túrtam bele a hajamba, majd megpróbáltam újra álomba merülni, hátha újra láthatom, mint utólag kiderült, Harryt.
Niall szemszöge:
Remélem nem jött rá, hogy hazudtam neki. Gratulálok Niall, belehazudtál a két szép szemébe. De olyan ártatlan! Ha megtehetném, már rég nem egyedül 'koptatná' az ágyat.. De a legutóbbi baklövésem után... csoda, hogy egyáltalán szóba áll velem.
A telefon éles hangja tudatta velem, hogy Tomlinson papa viszont már egyáltalán nem olyan türelmes, és jóhiszemű mint a fia. A morgó hang szinte bántotta a füleimet, mikor beleszólt.
- Niall fiam, akkor sikerült? Hazahozod? - kérdezte köszönés nélkül két köhögés között.
- Igen, uram. Sikerült rávennem. - sóhajtottam fel szomorúan.
- Remek! Holnap amint tudtok, induljatok! Mr Calder, és a gyönyörű lánya már tűkön ülnek, hogy megismerhessék! Ó, és ne felejtsd el a fejébe tuszkolni az összes illemszabályt, meg mindent amit elfelejtett. Azt a Harry gyereket pedig elfelejtette, ugye?
- Uram... Louis emlékszik rá, de nem tudja kije is volt.- a vonal túlsó végéről harsány nevetés hallatszott. - Helyes! Ne is emlékezzen arra a kis ficsúrra! A jövője a legfontosabb. Talán egyszer még hálás leszek Mr. Stylesnak, hogy ilyen ügyesen elbánt a fiammal. - muszáj volt beharapjam az ajkaimat, és belemarjak a kezembe, hogy ne fűzzek hozzá valami csípőset a megjegyzéseihez, és rakjam le a telefont. Gyűlöltem ezt az embert.
- Na, akkor Niall fiam. Holnap találkozunk. További szép estét! - azzal le is rakta a készüléket. Szomorúan néztem a néma kagylót. Ez már egy ideje nem arról szólt, legalábbis nekem, hogy Louis az enyém legyen. Rájöttem ,hogy soha nem lehet az enyém. Fájt, de el kellett fogadjam. Már csak azt akartam, hogy Louis boldog legyen. Viszont a hírek ide is eljutnak. Tudom, hogy Harry lánya két napja megszületett, és tudom, hogy minden erejével azon van, hogy elfelejtse Louist. Most először.. mérhetetlen sajnálatot éreztem iránta. Annyira ragaszkodott Harryhez. Annyira szerette. De Harry ezzel az érzéssel nem tud megbirkózni. Elhiszem, hogy szereti Louist. De... talán tényleg jobb nekik külön. Egymás nélkül.
Nem lett túl hosszú, de remélem tetszik!:) Ne felejtsétek el, hogy holnap SOML klip, és rekordot döntünk!:)) Tovább szép estét mindenkinek, az X-Faktorhoz pedig (már aki nézi) annak jó szórakozást kívánok!:)
Magány. Olyan furcsa, még soha nem éreztem magamat magányosnak. Mindig volt mellettem valaki, aki fontos volt nekem. Szóval..nem is biztos, hogy magányos vagyok, mert még soha nem éreztem ilyet. Ez az első alkalom. Olyan.. üresnek érzem magamat. Furcsa, ugye? Üresnek érezni magunkat, mintha jelentéktelenek lennénk.Szerintem az embereknek meg kéne tiltani, hogy egyedül elmélkedjenek, mert csak ilyenekre tudnak gondolni egy idő után. Hogy magányosak, hogy hiányzik valami az életükből. Az enyémből is hiányzik valami. Vagyis inkább, valaki. Már többször álmodtam róla. Mindig ugyan az az álom kísért. Ugyan azzal a fiúval. Mindig ugyanabban az erdőben találom magamat, amint elalszom. Hiába keresem a kiutat, nem találom. Végül pedig eljutok egy apró facsemetéhez, amit egy rózsabokor ölel körül. Ő pedig mindig megjelenik. De sosem láttam még az arcát. Egészen mostanáig. A fiú barna, göndör fürtjein megcsillan a fák lombjai között beszökő fénysugár. Arcán hatalmas mosoly ül, amely előhívja édes gödröcskéit. Az ajkai olyan vörösek, mint a rózsák, a szemei pedig.. a szemei úgy fénylenek, mint a smaragdok. Zöld fénye melegséget, és bizalmat sugároz felém. Próbálok lépni felé, de Ő azonnal meghátrál. Ajkai már nem görbülnek felfelé. Szemei már távolságtartóan néznek vissza rám. Elvesztették fényüket. Az erdő pedig ezzel egy időben veszti el szépségét. A madárének eltűnt, a fák lombkoronái barnában és feketében pompáztak. A talaj sáros, és csúszós lett. A gyönyörű rózsabokor pedig elkezdte lehullajtani szirmait. A kis facsemete pedig hirtelen megnőtt. Már nem volt szüksége a rózsák védelmére, már nem kellett őt megvédeni. Elpusztította őket, ezzel teljesen tönkretéve a gyönyörű rózsák életét. A fiú pedig eltűnt. Hiába kerestem, nem találtam őt sehol. Leültem a most már hatalmas fa alá, és kezembe vettem az egyik félholt rózsaszálat. Édes illata volt, leírhatatlanul édes. Szinte simogatott. Mikor felálltam, tudod mit vettem észre? Egyetlen egy szál rózsát, ami megmaradt. De az a rózsa nem vörös volt, hanem fehér. De hogy került oda, a szebbnél szebb vörösök közé egyetlen egy szál fehér? Kitudja. De pont olyan magányos lehetett, mint én most.
- Szerinted, ez mit jelent?
Várakozóan néztem fel Niallre, hogy mit fog mondani, de ő csak hallgatott.
- Niall, te tudod ki az a fiú, akit az álmaimban látok, ugye? - kérdeztem halkan, de nem válaszolt. Az állánál fogva kényszerítettem őt. hogy a szemembe nézzen. - Mondd el, kérlek.. - suttogtam alig hallhatóan, mire jól láthatóan megfeszültek az izmai. Kifújta a bent tartott levegőt, és szomorú mosollyal az arcán nézett rám.
- Igen, tudom. - szívta be a levegőt élesen.
- Ki Ő? Mit jelent nekem? Miért álmodom róla? Szerettem őt? Vagy Ő szeretett engem? Együtt voltunk? Miért nem keres..? - tettem fel egyszerre neki minden kérdést, ami hirtelen eszembe jutott.
- Louis, Ő Harry... - néhány másodpercig hezitált, mintha nem tudná, mit is kéne mondania nekem. - Szeretted őt, és talán Ő is téged. De el kell őt felejtened, mert Ő már nincs többé. A balesetkor, ketten voltatok az autóban. Vitatkoztatok. Ő féltékeny volt rám, te pedig védeni akartál, mert meggondoltad magad, és engem akartál. Louis, csak te élted túl a balesetet. - úgy mondta ezt, mintha betanult szöveg lett volna. Éppen ezért, megéreztem, hogy hazudik. Az álmomban is olyan megnyugtató volt a mosolya. Biztonságban éreztem magam vele. Kizárt dolog, hogy veszekedtünk volna. Niall hazudik. De így, soha nem fogom megtudni, mi is az igazság. Ki fogom deríteni, mit rejteget. De ehhez, segítségre van szükségem.
- Louis, lenne itt még valami. - reménykedve néztem fel rá, hátha meggondolta magát, és elmond mindent, de teljesen megsemmisített a mondandója.
- Az apád beteg, Louis. Azt akarja, hogy menny haza, és vedd el feleségül a főnöke lányát. Így biztosítva lenne a jövőd. Louis, holnap muszáj elindulnunk. - tette a kezeit a vállamra, majd kiment a szobából. Nem hiszem el. Nem emlékszem semmire, az álmaimban egy göndör srác zaklat, Niall úgy hazudik, mint a vízfolyás, az apámnak kitudja mi baja van, és még egy vadidegen lányhoz is hozzá akarnak kényszeríteni? Fenomenális. Mintha valaki örömét lelné abban, hogy az én elcseszett életemet még jobban tönkretegye. Idegesen túrtam bele a hajamba, majd megpróbáltam újra álomba merülni, hátha újra láthatom, mint utólag kiderült, Harryt.
Niall szemszöge:
Remélem nem jött rá, hogy hazudtam neki. Gratulálok Niall, belehazudtál a két szép szemébe. De olyan ártatlan! Ha megtehetném, már rég nem egyedül 'koptatná' az ágyat.. De a legutóbbi baklövésem után... csoda, hogy egyáltalán szóba áll velem.
A telefon éles hangja tudatta velem, hogy Tomlinson papa viszont már egyáltalán nem olyan türelmes, és jóhiszemű mint a fia. A morgó hang szinte bántotta a füleimet, mikor beleszólt.
- Niall fiam, akkor sikerült? Hazahozod? - kérdezte köszönés nélkül két köhögés között.
- Igen, uram. Sikerült rávennem. - sóhajtottam fel szomorúan.
- Remek! Holnap amint tudtok, induljatok! Mr Calder, és a gyönyörű lánya már tűkön ülnek, hogy megismerhessék! Ó, és ne felejtsd el a fejébe tuszkolni az összes illemszabályt, meg mindent amit elfelejtett. Azt a Harry gyereket pedig elfelejtette, ugye?
- Uram... Louis emlékszik rá, de nem tudja kije is volt.- a vonal túlsó végéről harsány nevetés hallatszott. - Helyes! Ne is emlékezzen arra a kis ficsúrra! A jövője a legfontosabb. Talán egyszer még hálás leszek Mr. Stylesnak, hogy ilyen ügyesen elbánt a fiammal. - muszáj volt beharapjam az ajkaimat, és belemarjak a kezembe, hogy ne fűzzek hozzá valami csípőset a megjegyzéseihez, és rakjam le a telefont. Gyűlöltem ezt az embert.
- Na, akkor Niall fiam. Holnap találkozunk. További szép estét! - azzal le is rakta a készüléket. Szomorúan néztem a néma kagylót. Ez már egy ideje nem arról szólt, legalábbis nekem, hogy Louis az enyém legyen. Rájöttem ,hogy soha nem lehet az enyém. Fájt, de el kellett fogadjam. Már csak azt akartam, hogy Louis boldog legyen. Viszont a hírek ide is eljutnak. Tudom, hogy Harry lánya két napja megszületett, és tudom, hogy minden erejével azon van, hogy elfelejtse Louist. Most először.. mérhetetlen sajnálatot éreztem iránta. Annyira ragaszkodott Harryhez. Annyira szerette. De Harry ezzel az érzéssel nem tud megbirkózni. Elhiszem, hogy szereti Louist. De... talán tényleg jobb nekik külön. Egymás nélkül.
Nem lett túl hosszú, de remélem tetszik!:) Ne felejtsétek el, hogy holnap SOML klip, és rekordot döntünk!:)) Tovább szép estét mindenkinek, az X-Faktorhoz pedig (már aki nézi) annak jó szórakozást kívánok!:)
2013. október 30., szerda
Harry zongorázik. Álomkép!:)
Nem, nem új fejezet..:) De muszáj ezt közölnöm veletek. :DD Ugye az előző résznél írtam, hogy Harry zongorázik, és Grétának már az álomkép is megvolt. :D Nos, szerintem Harold nagyon a kedvünkre akar tenni... :))
"Harry Styles a fejébe vette, hogy megtanul zongorázni, ezért zongoraleckéket vesz.
A világ egyik legnagyobb sikerének örvendő fiúegyüttes szívtiprója, Harry Styles zongoraleckéket kezdett el venni, és elmondása szerint nagyon örül a lehetőségnek.
„A legkomolyabban mondom, hogy most zongoraleckéket veszek. A végén egész jó leszek, igaz, én mindig azt gondoltam, hogy nagyon rosszul játszok – bár mi tagadás, most még tényleg elég gyérül. De mindenhez csak pozitívan kell hozzáállni” – árulta el Styles.
Forrás: http://starity.hu/magazin/44396-harry-styles-zongorazni-tanul/#ixzz2jDQXS4rs
Még ilyen messziről is megihlettem őt;) Talán a blogot is az általa írt/játszott zongoraszámmal fogom lezárni.:D Kitudja.
Az új fejezet is nemsokára érkezik, ne aggódjatok.:) További szép napot!<3
"Harry Styles a fejébe vette, hogy megtanul zongorázni, ezért zongoraleckéket vesz.
A világ egyik legnagyobb sikerének örvendő fiúegyüttes szívtiprója, Harry Styles zongoraleckéket kezdett el venni, és elmondása szerint nagyon örül a lehetőségnek.
A 19 éves tinisztár mindig úgy gondolta, hogy soha nem lenne képes arra, hogy megtanuljon hangszeren játszani, de most mégis a fejébe vette, hogy megcáfolja állítását és megtanul zongorázni.
Forrás: http://starity.hu/magazin/44396-harry-styles-zongorazni-tanul/#ixzz2jDQXS4rs
Még ilyen messziről is megihlettem őt;) Talán a blogot is az általa írt/játszott zongoraszámmal fogom lezárni.:D Kitudja.
Az új fejezet is nemsokára érkezik, ne aggódjatok.:) További szép napot!<3
2013. október 28., hétfő
22.Fejezet - 'Örülök, hogy az egyik én lehetek.'
Daisy szemszöge:
A hónapok teltek, múltak, az Ősz beköszöntével az idő is lehűlt. A sárguló falevelek hamarosan az egész várost elborították, majd végül a hó mindent elfedett. Azokon a délutánokon, mikor semmit nem lehetett csinálni a hatalmas hótól, Harry leült a zongora elé, és eljátszott valamit. Ezen a délutánon is pontosan ezt tette, de ezúttal csatlakozott hozzánk Eliza és Liam is. Liam hosszú utat tett meg eddig, hogy Zayn után betöltse az űrt Eliza szívében, de végül sikerült neki. Igaz, Liza menthetetlenül szerette Zaynt, de Ő sem akarná, hogy Liza egyedül legyen. Liammel tökéletes párt alkottak. Húzták egymás agyát, állandóan próbálták megtréfálni a másikat, de mindig ugyanazzal az őszinte, melegséget sugárzó tekintettel néztek egymásra. Vajon mi is így nézünk egymásra Harryvel? Apropó Harry. Aggódóm érte. Úgy érzem, örül annak, hogy gyerekünk lesz, de még is... olyan szomorúnak tűnik. Magányosnak. Ha ránézek, az én szívem is elszorul. Ugyan az a határozott férfi, akibe beleszerettem, de néha úgy érzem, már csak egy kötelesség vagyok neki, amit muszáj megcsinálnia. Lehet, már nem szeret..? Néha szerelmesen csókol, és az ölelése is lágy, és meleg. De olykor elhidegül tőlem. Mintha eszébe jutna, Ő mást szeret. Én ezzel pedig nem tudok megbirkózni. Ehhez kevés vagyok. Szükségem van rá, de neki.. nincs rám szüksége. De én ennek ellenére is szeretem őt. Mindennél jobban.
Harry viszont csendesebb és visszafogottabb lett, de még is sugárzott róla a boldogság. Vagy csak én tanultam meg, hogyan érthetem őt meg szavak nélkül is? Most is úgy éreztem, a dallamok, az ujjai lágy mozgása a billentyűkön, a halvány mosoly, ami az ajkaira csúszott, a gödröcskéi, a csillogó szemei, mind mind azt sugározzák, hogy szereti amit csinál. Az egész lénye élvezi ezt csinálni. Leülni, és játszani a zongorán. Olyan ártatlan volt. Mindentől meg akartam védi a sérült szívét. Mert az volt. Sérült. Egy mély vágás volt benne, és én egyedül nem voltam képes arra, hogy azt helyrehozzam. Az emberek pedig csak tovább rontottak a helyzeten. De szerencsére Harry erről nem tud. Bele is halna, ha megtudná, miket mondanak rólunk az emberek lent a városban!
Egy hete is, mikor elmentem vásárolni Elizával, két idősebb nő jött oda hozzánk, és illetlenül faggatni kezdtek minket. Megbotránkoztató kérdéseket tettek fel! " Igaz, hogy az ön férje, Mr. Malik már nem is beszélt magával az utolsó hónapokban? Azt rebesgetik, maga mérgezte meg! Tudja ön, hogy egy olyan ember gyermekét hordja a szíve alatt, aki többször is megcsalta önt? Az unokám látta őt még jó pár hónapja annak az új gazdag nemesnek a házában.. és biztosan nem beszélgettek! Én azt is hallottam, hogy az egyik ilyen estélyen még egy ismeretlen szőke férfival is elvonult egy szobába! Hát igen.. ezek a mai férfiak, már az se számít nekik, hogy nő vagy férfi az illető.." Ezek mind belemásztak a fejembe. Volt, hogy éjszakai is ezekre a halk suttogásokra ébredtem. Hogy lehetnek ilyen gerinctelenek az emberek? Mindenféle badarságot összehordanak itt nekünk... - fáradtan sóhajtottam fel, és csak ekkor tűnt fel, hogy a zongoraszó eltűnt. Harry pedig már nem ült ott.
- Harry hová lett? - néztem fel Liamra, aki éppen Liza kezeit próbálta ellökni, mert azok állandóan próbálták őt megcsikizni.
- Kiment a kertbe, már vagy 10 perce. Több sem kellett, már mentem is utána. Viszont a kert üres volt. A hátsó kapu pedig nyitva volt. Kicsaptam a kertkaput, és a hóban hagyott mély lábnyomokat követve elindultam be a kopár erdőbe.
- Harry! Harry, hol vagy? - kiabáltam, de nem érkezett válasz. A lábnyomokat elvesztettem, a visszautat pedig nem láttam. A fák mindenhol ugyan olyankor voltak. Kétségbeesetten tettem pár lépést előre, de nem mertem elindulni semerre, mert féltem ,csak még jobban eltévedek. A sok kiabálástól végül teljesen elment a hangom, a vékony kabátom alatt pedig, amit épp hogy felvettem mikor elindultam, egyre jobban fáztam. A szél egyre erősebb lett, és egyre több havat hozott magával. Lassan már az orromig sem láttam. Féltem. De nem magamat féltettem, hanem ezt az aprócska életet, amire én vigyáztam. Megkapaszkodtam egy fában, de még így is nehezemre esett talpon maradni. Végül egy erősebb fújás a földre terített, a fejem pedig erősen koppant egy kiálló kőélhez.
Mikor felébredtem, már a nappaliban voltam. A csontjaimban éreztem a hideget. Az orvos éppen a fejemnél igazította a párnát, mikor észrevette, hogy felébredtem.
- Ó! Jó reggelt, kisasszony. Rendesen ránk ijesztett! - villantott rám egy mosolyt az orvos.
- Mi történt? - ültem fel, de azonnal a hasamhoz kaptam, mikor megéreztem ott a tompa fájdalmat.
Nana! Lassabban. Fél órán át feküdt a hóban, mire végül magára talált a férje és a két barátja. Ne tudja meg, mennyire aggódtak! A fejét is rendesen beverte. A hasa azért fáj, mert a picinek nem tetszett a bánásmód, de ne aggódjon, nincs semmi baja. Legalábbis reméljük. A férje egész éjjel virrasztott, nemrég sikerült elaludnia. Szerintem ne ébressze fel. - tette a kezét a vállamra, és bátorítóan megszorította azt. - Ó, és a szülés egyébként, ha jól számolom, két hét múlva bármikor beindulhat, szóval legyenek készenlétben. - vigyorgott rám utoljára, majd kiment a konyhába. Eliza és Liam azonnal váltották őt.
- Istenem, ha tudom, hogy sétálni akarsz, veled megyek! - ölelt át Eliza, majd mellém ült.
- Mikor Harry visszajött, és nem voltál itt, teljesen kiborult. A fél erdőt felkutattuk érted. Teljesen meg voltál fagyva, mikor megtaláltunk - hadarta Liam, majd ő is leült mellém, csak ő hozott magának egy széket.
- Ezt itt idd meg! - nyomott a kezembe Liza egy bögre forró kakaót, és mosolyogva nézték, ahogy az egészet magamba öntöm.
- Felébredtél? - hallottam meg a rekedtes hangot mögülem, mire a szívemet melegség járta át.
- Azt hiszem most magatokra hagyunk titeket. - állt fel Liam, és kihúzta Elizát a konyhába.
- Harry én.. - kezdtem volna, de megállított.
- Van fogalmad róla, mennyire megijedtem, mikor nem voltál itthon? Mikor az erdőben kerestelek? Mikor megláttalak a hóban fekve? Szerintem nincs... iszonyúan féltettelek! A fejed is vérzett. Mi a fenét csináltál te odakint? - lépett elém, és választ várva nézett le rám.
- Téged kerestelek.. - pillantottam le, mire ajkaira halvány mosoly kúszott.
- Csak ígérd meg, hogy nem csinálsz ilyet többé. - guggolt le elém, és magához ölelt.
Bizonyítékot akartam arra, hogy szeret? Azt hiszem, most kaptam. Kettőt is, csak nem tudtam róla. Az egyiket éppen a szívem alatt hordom. A másik pedig az érzés, hogy tudom, számítok neki.
- Szeretlek, Harry! - suttogtam neki.
- Én is... - sóhajtotta Harry.
Azt hiszem, meg kell birkóznom a tudattal, hogy Harry szívében mindig két ember lesz. Hogy soha nem én leszek az egyetlen és legfontosabb. De örülök, hogy az egyik én lehetek.
2013. október 23., szerda
21.Fejezet - "Hazudtál neki?"
Először is, bocsánat, hogy csak most hoztam, de úgy voltam vele, hogy ma, mivel szünet van, nyugodtan meg tudom írni, 1-2 nap késés nem számít, de a nővérem kitalálta, hogy kell neki a gépem, és most ért haza. ._.'' Már kb. 5 órája a hajamat tépem, kiolvastam egy könyvet, meghallgattam minden zenét a telefonomon, és még palacsintát is sütöttem.:DDD Legalább hasznosan töltöttem a gépelvonási időmet.:) Na de nem fecsegek itt nektek. Jó olvasást, és az erő legyen mindenkivel ebben a két napban, ne feledjétek, itt az Őszi szünet! Lehet a szünet alatt 2 rész is hozni fogok.:) Attól függ, hogy alakul. De nem ígérek semmit, mert sose tudom betartani. :D Ajj de sokat beszélek..:C :D
Louis szemszöge:
Már több hónapja, hogy felébredtem a kórházban. Nem emlékeztem semmire, csak halvány emlékfoszlányok jelentek meg néha. Niall az első perctől kezdve itt van mellettem. Sokat mesél a múltamról, és arról, hogyan ismertük meg egymást. Most is éppen ezt tette.
- Nagyon ravasz gyerek voltál! - nevetett fel, majd lerakta elém a forró teáscsészét, amiből lágyan szállt fel a gőz.
- Nagyon rossz voltam? - néztem rá félve, furcsa, hogy én ezekre nem is emlékszem.
- Hát.. - egy pillanatra abbahagyta a mosolygást, de hamar rendezte a vonásait, és válaszolt. - Az nem is kérdéses! Mindig bajba kerültél.
- Te meg mindig megvédtél? - kérdeztem kuncogva, mire bőszen bólogatni kezdett. Hatalmas kék szemei boldogan csillogtak. A nevetése betöltötte az egész házat. Csodálattal telve néztem őt. Olyan boldog volt. Olyan.. önfeledt. Annyira elmerültem a bámulásában, hogy észre sem vettem, engem néz.
- Louis, jól vagy? - kérdezte mosolyogva, ám ekkor már sokkal közelebb volt hozzám, mint eddig bármikor. Meleg lehelete csiklandozta az arcomat.
- Khm, öhm, igen, persze. Jól vagyok. - sütöttem le a tekintetemet. Olyan ismerős volt ez a helyzet.
- Ha még is rosszul éreznéd magad, csak szólj, és eltüntetem minden szomorúságodat. - guggolt le elém, így egy vonalba került az arcunk. Kábán néztem az apró, halvány rózsaszín ajkakat. Valamire vártam, valamire vágytam. Csókot akartam. Érezni akartam az ajkait az ajkaimon. Niall lassan hajolt közelebb hozzám, majd gyengéden összeérintette az ajkainkat. Mikor visszacsókoltam, ajkai mosolyra húzódtak. Hátradöntött az ágyon, amin eddig ültem, és fölém magasodott. Annyira hiányzott már, hogy valaki ezt tegye. Niall kezei az egész testemet bejárták. Megadóan simultam az ölelésébe. Minden egyes csókjáért ölni tudtam volna. De ahogy egyre előrébb haladtunk, úgy éreztem, nem Niall az, akinek ezt kéne tennie. A csókjai ízetlenné váltak. Az érintése kényelmetlenné vált. Szinte fuldokoltam. Szabadulni próbáltam Niall öleléséből, de az csak egyre erősebb lett. A csókjai akaratossá váltak, és egyre többször mélyedtek belém az ujjai.
- Niall, eressz el.. - nyögtem, de mintha meg sem hallotta volna. Erőszakosan letépte a ruháimat, és kegyelmet nem ismerve tett a magáévá. Hiába kiáltottam segítségért, hiába sírtam el a világ összes könnyét. Nem állt meg.
Órákkal később is ugyan abban a pózban feküdtem, ahogy ott hagyott. Minden percben elöntött az undor. Undorodtam tőle, és magamtól is. Hogy tehette ezt? Azt mondta a barátom, szinte már a testvérem. Gyerekkorom óta ismerem! Még ha nem is emlékszem rá.. Minden este megnyugtatott, mikor sírva ébredtem. Csalódott voltam. Mérhetetlenül csalódott...
- Louis.. - jött a halk hang a szoba másik végéből. Niall halvány mosollyal az ajkán jött felém, de amint megláttam, magamra rántottam a takarót, és az ágy legvégébe húzódtam. Az arcára fagyott a mosoly, majd ajkai fokozatosan lefelé konyultak.
- Louis, ne félj.. - tett felém még pár bátortalan lépést, én viszont csak a fejemet ráztam.
- Ne gyere közelebb! Te.. te szörnyeteg! - fakadtam ki, majd utat engedtem az újabb könnyeimnek.
- Kérlek.. könyörgöm.. - remegett meg a hangja, én azonban továbbra sem néztem rá.
- Hát jó.. - adta fel, és kiment a szobából. Ezzel újra egyedül hagyva a mérhetetlen undorral, amit éreztem.
Niall szemszöge:
Nem hiszem el! Hagytam, hogy elragadjon a hév! De annyira akartam őt, annyira kellett már. Annyiszor elutasított. Olyan sokszor! Most meg olyan engedékeny volt! Láttam a szemében, hogy akarja! De meggondolta magát, én pedig nem foglalkoztam vele..
Emlékszem, az első találkozásunkra. Már több mint 3 éve, hogy megláttam őt Portsmouth ütött-kopott utcáin sétálva. Mély benyomást keltett bennem már első látásra. Igazi úriember volt, de még is volt a szemeiben egyféle pajkosság, ami a magunkfajta 'felsőbbrendűeknek' már nem igen volt meg. De neki megvolt. Ott hordozta a szemeiben. Azt hittem megütöttem a főnyereményt, mikor ugyan abba az utcába fordult be, mint én. Sőt, ugyanabba az épületbe, ahol dolgoztam! Később kiderült, az apja elég komoly összegekkel támogat minket, és mielőtt átvenné az Ő vállalkozását, ide küldték gyakorolni. Ha ez még nem lett volna elég, az én szárnyaim alá került. Minden nap rohantam a munkába, csak hogy Ő köszönthessen elsőként. Minden percben dolgoztattam, és kihasználtam minden lehetőséget arra, hogy vele lehessek. Végül barátok lettünk. De én többet akartam. Egy este, mikor elmentünk iszogatni egy eldugott bárba, csúnyán ki akartam használni, hogy a lehetőség adott, csak le kell itatnom. Be is jött az ötlet. Louis olyan részeg volt, hogy állni alig tudott. Állandóan csak azt ismételgette, hogy 'Harry, Harry, Harry'. Kiábrándító volt. De én még mindig akartam őt. De mikor elvittem a házamba, és az ágyra fektettem, a csókunk után elfordította a fejét, és a hold gyér fényében láttam, hogy elkezdett könnyezni.
- Engem várnak otthon, Niall...megígértem neki, hogy visszamegyek érte. Bízik bennem. Niall, nekem Ő a mindenem.
-Harrynek hívják? - néztem rá ködös tekintettel, mire csak szipogva bólintott.
- Szereted őt?
- Mindennél jobban..- fújta ki a levegőt, és végre rám nézett.
- Hazudtál neki? - kérdeztem kíváncsian, de előre tudtam a választ. Viszont nem azt mondta, amire számítottam.
- Igen. Olyan ígéretet tettem, amit tudtam, nem biztos, hogy képes leszek betartani. Szörnyű ember vagyok, Niall!
- Nem vagy az..
- Legalább te ne hazudj, kérlek..
- Én őszinte vagyok.
- Köszönöm.. -ölelt magához, majd így aludtunk el. Egymás karjaiban, mint két barát. Legalább ennyit kaptam belőle.
Louis szemszöge:
Már több hónapja, hogy felébredtem a kórházban. Nem emlékeztem semmire, csak halvány emlékfoszlányok jelentek meg néha. Niall az első perctől kezdve itt van mellettem. Sokat mesél a múltamról, és arról, hogyan ismertük meg egymást. Most is éppen ezt tette.
- Nagyon ravasz gyerek voltál! - nevetett fel, majd lerakta elém a forró teáscsészét, amiből lágyan szállt fel a gőz.
- Nagyon rossz voltam? - néztem rá félve, furcsa, hogy én ezekre nem is emlékszem.
- Hát.. - egy pillanatra abbahagyta a mosolygást, de hamar rendezte a vonásait, és válaszolt. - Az nem is kérdéses! Mindig bajba kerültél.
- Te meg mindig megvédtél? - kérdeztem kuncogva, mire bőszen bólogatni kezdett. Hatalmas kék szemei boldogan csillogtak. A nevetése betöltötte az egész házat. Csodálattal telve néztem őt. Olyan boldog volt. Olyan.. önfeledt. Annyira elmerültem a bámulásában, hogy észre sem vettem, engem néz.
- Louis, jól vagy? - kérdezte mosolyogva, ám ekkor már sokkal közelebb volt hozzám, mint eddig bármikor. Meleg lehelete csiklandozta az arcomat.
- Khm, öhm, igen, persze. Jól vagyok. - sütöttem le a tekintetemet. Olyan ismerős volt ez a helyzet.
- Ha még is rosszul éreznéd magad, csak szólj, és eltüntetem minden szomorúságodat. - guggolt le elém, így egy vonalba került az arcunk. Kábán néztem az apró, halvány rózsaszín ajkakat. Valamire vártam, valamire vágytam. Csókot akartam. Érezni akartam az ajkait az ajkaimon. Niall lassan hajolt közelebb hozzám, majd gyengéden összeérintette az ajkainkat. Mikor visszacsókoltam, ajkai mosolyra húzódtak. Hátradöntött az ágyon, amin eddig ültem, és fölém magasodott. Annyira hiányzott már, hogy valaki ezt tegye. Niall kezei az egész testemet bejárták. Megadóan simultam az ölelésébe. Minden egyes csókjáért ölni tudtam volna. De ahogy egyre előrébb haladtunk, úgy éreztem, nem Niall az, akinek ezt kéne tennie. A csókjai ízetlenné váltak. Az érintése kényelmetlenné vált. Szinte fuldokoltam. Szabadulni próbáltam Niall öleléséből, de az csak egyre erősebb lett. A csókjai akaratossá váltak, és egyre többször mélyedtek belém az ujjai.
- Niall, eressz el.. - nyögtem, de mintha meg sem hallotta volna. Erőszakosan letépte a ruháimat, és kegyelmet nem ismerve tett a magáévá. Hiába kiáltottam segítségért, hiába sírtam el a világ összes könnyét. Nem állt meg.
Órákkal később is ugyan abban a pózban feküdtem, ahogy ott hagyott. Minden percben elöntött az undor. Undorodtam tőle, és magamtól is. Hogy tehette ezt? Azt mondta a barátom, szinte már a testvérem. Gyerekkorom óta ismerem! Még ha nem is emlékszem rá.. Minden este megnyugtatott, mikor sírva ébredtem. Csalódott voltam. Mérhetetlenül csalódott...
- Louis.. - jött a halk hang a szoba másik végéből. Niall halvány mosollyal az ajkán jött felém, de amint megláttam, magamra rántottam a takarót, és az ágy legvégébe húzódtam. Az arcára fagyott a mosoly, majd ajkai fokozatosan lefelé konyultak.
- Louis, ne félj.. - tett felém még pár bátortalan lépést, én viszont csak a fejemet ráztam.
- Ne gyere közelebb! Te.. te szörnyeteg! - fakadtam ki, majd utat engedtem az újabb könnyeimnek.
- Kérlek.. könyörgöm.. - remegett meg a hangja, én azonban továbbra sem néztem rá.
- Hát jó.. - adta fel, és kiment a szobából. Ezzel újra egyedül hagyva a mérhetetlen undorral, amit éreztem.
Niall szemszöge:
Nem hiszem el! Hagytam, hogy elragadjon a hév! De annyira akartam őt, annyira kellett már. Annyiszor elutasított. Olyan sokszor! Most meg olyan engedékeny volt! Láttam a szemében, hogy akarja! De meggondolta magát, én pedig nem foglalkoztam vele..
Emlékszem, az első találkozásunkra. Már több mint 3 éve, hogy megláttam őt Portsmouth ütött-kopott utcáin sétálva. Mély benyomást keltett bennem már első látásra. Igazi úriember volt, de még is volt a szemeiben egyféle pajkosság, ami a magunkfajta 'felsőbbrendűeknek' már nem igen volt meg. De neki megvolt. Ott hordozta a szemeiben. Azt hittem megütöttem a főnyereményt, mikor ugyan abba az utcába fordult be, mint én. Sőt, ugyanabba az épületbe, ahol dolgoztam! Később kiderült, az apja elég komoly összegekkel támogat minket, és mielőtt átvenné az Ő vállalkozását, ide küldték gyakorolni. Ha ez még nem lett volna elég, az én szárnyaim alá került. Minden nap rohantam a munkába, csak hogy Ő köszönthessen elsőként. Minden percben dolgoztattam, és kihasználtam minden lehetőséget arra, hogy vele lehessek. Végül barátok lettünk. De én többet akartam. Egy este, mikor elmentünk iszogatni egy eldugott bárba, csúnyán ki akartam használni, hogy a lehetőség adott, csak le kell itatnom. Be is jött az ötlet. Louis olyan részeg volt, hogy állni alig tudott. Állandóan csak azt ismételgette, hogy 'Harry, Harry, Harry'. Kiábrándító volt. De én még mindig akartam őt. De mikor elvittem a házamba, és az ágyra fektettem, a csókunk után elfordította a fejét, és a hold gyér fényében láttam, hogy elkezdett könnyezni.
- Engem várnak otthon, Niall...megígértem neki, hogy visszamegyek érte. Bízik bennem. Niall, nekem Ő a mindenem.
-Harrynek hívják? - néztem rá ködös tekintettel, mire csak szipogva bólintott.
- Szereted őt?
- Mindennél jobban..- fújta ki a levegőt, és végre rám nézett.
- Hazudtál neki? - kérdeztem kíváncsian, de előre tudtam a választ. Viszont nem azt mondta, amire számítottam.
- Igen. Olyan ígéretet tettem, amit tudtam, nem biztos, hogy képes leszek betartani. Szörnyű ember vagyok, Niall!
- Nem vagy az..
- Legalább te ne hazudj, kérlek..
- Én őszinte vagyok.
- Köszönöm.. -ölelt magához, majd így aludtunk el. Egymás karjaiban, mint két barát. Legalább ennyit kaptam belőle.
2013. október 19., szombat
Nem új rész, ne haragudjatok:)
Most lehet néhány ember le fog szúrni, de nem új részt hoztam. Ne haragudjatok.:) De most vettem észre valamit, vagyis inkább felhívták rá a figyelmem... (Utólag is köszönöm szépen DirectionerGirl, mert amúgy nem vettem volna észre) Szóóval, Alexandra Gazi megjegyzését törölte valaki a legutóbbi fejezetnél, és úgy jelzi, hogy a szerző volt, de az tudtommal én vagyok, és nem én töröltem. :D Szóval ha valaki tudja mi történhetett, vagy hogy hogy tudom visszaállítani a megjegyzését, az lécci írja le.:)
További szép estét mindenkinek, remélem nézitek az X-Faktort!:))
További szép estét mindenkinek, remélem nézitek az X-Faktort!:))
2013. október 14., hétfő
20.Fejezet - "Ő már egy angyal"
Az egész város feketébe burkolózott. Zayn távozása mindenkit mélyen érintett. Mindenki arcán ott volt az a bánatos kifejezés. Tudom, hogy sajnálták. De nem érezték azt, amit én. Nem tudják, Zayn milyen jó barát volt. Nem érthetik meg, Eliza mennyire szerette őt, annak ellenére, hogy ő úgy látta, az utóbbi időben eltávolodtak egymástól. Zayn szándékosan csinálta ezt. Fokozatosan elhidegült a családjától, hogy az emléke már halvány legyen, mikor bekövetkezik a vég. Hátat fordított Elizának, mert nem akarta, hogy fájjon neki. De a legvégén, mindenki ugyan úgy sírt. És én? Már nem tudok könnyeket ejteni. Elsírtam az összeset. Tudod, miért rossz, ha ilyen történik? Nem csak azért,mert elvesztettem egy barátot, egy testvért. Nem.. az benne a legrosszabb, ami még jobban a földbe döngöl, hogy ilyenkor minden eszedbe jut.
Tegnap éjszaka arra ébredtem, hogy Louis suttogja a nevemet. Tisztán hallottam őt. De hiába kerestem mindenhol, nem találtam senkit. Nem volt se a konyhában, sem a nappaliban. A kert is üres volt.
Szerintem kezdek begolyózni..
- Harry.. te jössz. - szorítja meg a kezemet Daisy, majd egy biztató mosolyt lövell felém. Az ajkaim teljesen kiszáradtak, mikor feleszméltem. Én jövök. Rajtam a sor, hogy elbúcsúzzak. Lassú, megfontolt léptekkel indultam meg az asztal felé. Már a nap sem sütött, sőt, az idő eléggé borússá vált. Nagy levegőt vettem, majd belekezdtem. Próbáltam minél rövidebben elbúcsúzni tőle, de ki tudná pár mondatba belesűríteni az érzéseit? Mindent? Még utoljára..?
Zayn.. egy remek barát volt. Sőt, még ennél is több. Egy testvér. Ha bajban voltam, segített. Akármi bántott, ő meghallgatott. Nem nevetett ki soha, nem adta ki a titkaimat senkinek. Kivételes ember volt. Ragyogott... Mindenkin segíteni akart, de neki soha nem lehetett. Nem engedte. Mióta meghallottam ezt a szörnyűséget tudom, érzem, hogy mondani akarok valamit, hogy mondanom kell valamit. Hiszen nem lehet szó nélkül elviselni, amit el kell viselnünk. De ez kevés.. mert nehéz megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. Le kéne írni azokat a szavakat, érzéseket, amik segítenek ezt feldolgozni. De ez nem megy..mert nincsenek ilyen szavak. Azt várják el tőlem, hogy elmondjam, milyen is volt ő. És persze, hogy szomorú legyen, hisz gyászolunk.. De nekem nincsenek szomorú emlékeim Zaynről. Mikor rá gondolok, a szép emlékek jutnak eszembe. A hatalmas, meleg mosolya, a megértő tekintete.. a hatalmas szíve. Az emlékeimben, még mindig él. Most még is halott.. Értelmetlenül, kegyetlenül, idő előtt. Nem szeretném felsorolni, hogy kik gyászolják őt. Túl sokáig tartana. Túl sok embert hagyott maga mögött. Ő már egy angyal. Egy csodálatos angyal, aki fentről mosolyog ránk, de még is könnyezik. Sír, mert így lát minket. De mi is sírunk, ugyan azért, amiért ő. Mert mi meg így látjuk őt.
Rajtunk múlik, hogy ezek után hogyan viszonyulunk a saját életünkhöz. Zayn nagy árat fizetett.. mi is nagy árat fizettünk, hogy megértsük, mit is jelent ő nekünk.
" Ha piros rózsát szeretnél, magadnak kell elővarázsolnod énekeddel a holdfényben, és önön szíved vérével kell majd megfestened. A kebledet tövisnek szegezve kell majd énekelned. Teljes éjszaka kell így énekelned, és a tövisnek át kell szúrnia a szívedet, és eleven vérednek át kell ömlenie az én ereimbe és véremmé kell válnia." - írja Oscar Wilde. És " a csalogány odarepült a rózsafához, és tövisnek feszítette keblét. És a rózsafa legfelső ágán virágba szökkent egy csodálatos rózsaszál, úgy tárta ki egyik szirmát a másik után, ahogy egyik dal követte a másikat. És a csodálatos rózsaszál karmazsinpiros lett, mint a keleti égbolt rózsája. - Nézd, nézd! - kiáltott a fa -, kivirult a rózsa! De a csalogány nem válaszolt, mert holtan feküdt a magas fű között, tövissel a szívében. "
A szertartás végeztével mindenki lerakott egy-egy szál fehér rózsáz Zayn sírjára. Én vöröset raktam. Mert az a szál az ő kemény munkáját jelképezte, amit az ő vére festett olyanná. Még utoljára megöleltem Elizát, majd átadtam Liamnek. Biztatóan megöleltem, és a fülébe suttogtam.
- Liam... vigasztald meg. Ne legyél rámenős, csak fogd a kezét. Ne aggódj, megtérül. - mosolyogtam rá, majd Elizától is elbúcsúztam.
- Mehetünk? - lépett mellém Daiy, majd belém karolt. Így sétáltunk haza. Az apró ajándékról, amit a szíve alatt hord, egyenlőre senkinek nem szóltunk. Senki nincs olyan állapotban, hogy elvárjuk tőle, örüljön a hírnek. Hiszen nem menne maradéktalanul.
A napok rohamosan teltek. Hirtelen a hetek is csak úgy elszaladtak a fejünk fölött. Észbe se kaptunk, Daisy már a 7. hónapban járt. A hasa gyönyörűen gömbölyödött. Teljesen kivirult. Egész nap apró zoknikat kötözgetett, és Elizával tervezgetett. Eliza.. még mindig nem volt teljesen önmaga. Nagyon szerette Zaynt. De mióta tudomására jutott, hogy Daisy nemsokára anya lesz, rendbe szedte magát, és mindenben a segítségére van. De nem csak emiatt. Liam minden percben mellette volt, és leste minden kívánságát. Lassan, de magabiztosan haladt Eliza szíve felé. Mikor végre kettesben maradtunk, fáradtan hajtotta a fejét a vállamra.
- Szerinted fiú lesz vagy lány? - nézett fel rám álmosan csillogó szemekkel.
- Nekem teljesen mindegy, de egy fiúnak nagyon örülnék. Egy mini hasonmás. - nevetek fel, majd átkarolom a vállát.
- Én is fiút szeretnék. De ha lány lesz, akkor csak egyet remélek. Hogy bolond lesz. Mert ezt kell kívánnom neki ebben a világban... hogy gyönyörű és bolond legyen. - sóhajtott fel, majd befészkelte magát a kezeim közé, majd elaludt. Lágy csókot leheltem homlokára, majd betakartam magunkat egy takaróval.
Niall szemszöge:
- Niall! Niaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaalll! - hallottam meg a hisztérikus kiáltásokat a szomszéd szobából. Mára már kezdem megszokni. Mióta Louist kiengedték a kórházból, folyamatosan rémálmok gyötrik. Soha nem mondja el miről álmodik, de egyszer hallottam álmában beszélni. Menekült valami elől. Folyamatosan Harry nevét ismételgette, de mikor felébred, már nem emlékszik semmire. Sőt, azt sem tudja ki az a Harry. Semmire nem emlékszik. Csak annyit tud, amennyit én elmondtam neki. Hogy Louis Tomlinsonnak hívják, 24 éves, és hogy én vagyok az egyetlen ember, akiben bízhat. A barátja vagyok, akit nagyon szeret.. mindennél jobban. Már az elején ezt terveztem, hogy hazudok Harrynek, amivel igazából még szívességet is tettem neki. Hiszen így élheti a nyugodt kis életét. Miután Harrytől végre megszabadultam, azt mondtam volna Louisnak, hogy Harry döntött így, és nem akar vele többé találkozni. De ez az emlékezetkiesés pont kapóra jött. Magamba bolondítom, és ha még véletlenül eszébe is jutna Harry, addigra már engem fog szeretni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)