Harry zongorázik. Álomkép!:)

Nem, nem új fejezet..:) De muszáj ezt közölnöm veletek. :DD Ugye az előző résznél írtam, hogy Harry zongorázik, és Grétának már az álomkép is megvolt. :D Nos, szerintem Harold nagyon a kedvünkre akar tenni... :))

"Harry Styles a fejébe vette, hogy megtanul zongorázni, ezért zongoraleckéket vesz. 
A világ egyik legnagyobb sikerének örvendő fiúegyüttes szívtiprója, Harry Styles zongoraleckéket kezdett el venni, és elmondása szerint nagyon örül a lehetőségnek.

A 19 éves tinisztár mindig úgy gondolta, hogy soha nem lenne képes arra, hogy megtanuljon hangszeren játszani, de most mégis a fejébe vette, hogy megcáfolja állítását és megtanul zongorázni. 

„A legkomolyabban mondom, hogy most zongoraleckéket veszek. A végén egész jó leszek, igaz, én mindig azt gondoltam, hogy nagyon rosszul játszok – bár mi tagadás, most még tényleg elég gyérül. De mindenhez csak pozitívan kell hozzáállni” – árulta el Styles.
Forrás: http://starity.hu/magazin/44396-harry-styles-zongorazni-tanul/#ixzz2jDQXS4rs

Még ilyen messziről is megihlettem őt;) Talán a blogot is az általa írt/játszott zongoraszámmal fogom lezárni.:D Kitudja. 
Az új fejezet is nemsokára érkezik, ne aggódjatok.:) További szép napot!<3

22.Fejezet - 'Örülök, hogy az egyik én lehetek.'

Daisy szemszöge: 

A hónapok teltek, múltak, az Ősz beköszöntével az idő is lehűlt. A sárguló falevelek hamarosan az egész várost elborították, majd végül a hó mindent elfedett. Azokon a délutánokon, mikor semmit nem lehetett csinálni a hatalmas hótól, Harry leült a zongora elé, és eljátszott valamit. Ezen a délutánon is pontosan ezt tette, de ezúttal csatlakozott hozzánk Eliza és Liam is. Liam hosszú utat tett meg eddig, hogy Zayn után betöltse az űrt Eliza szívében, de végül sikerült neki. Igaz, Liza menthetetlenül szerette Zaynt, de Ő sem akarná, hogy Liza egyedül legyen. Liammel tökéletes párt alkottak. Húzták egymás agyát, állandóan próbálták megtréfálni a másikat, de mindig ugyanazzal az őszinte, melegséget sugárzó tekintettel néztek egymásra. Vajon mi is így nézünk egymásra Harryvel? Apropó Harry.  Aggódóm érte. Úgy érzem, örül annak, hogy gyerekünk lesz, de még is... olyan szomorúnak tűnik. Magányosnak. Ha ránézek, az én szívem is elszorul. Ugyan az a határozott férfi, akibe beleszerettem, de néha úgy érzem, már csak egy kötelesség vagyok neki, amit muszáj megcsinálnia. Lehet, már nem szeret..? Néha szerelmesen csókol, és az ölelése is lágy, és meleg. De olykor elhidegül tőlem. Mintha eszébe jutna, Ő mást szeret. Én ezzel pedig nem tudok megbirkózni. Ehhez kevés vagyok. Szükségem van rá, de neki.. nincs rám szüksége. De én ennek ellenére is szeretem őt. Mindennél jobban. 

Harry viszont csendesebb és visszafogottabb lett, de még is sugárzott róla a boldogság. Vagy csak én tanultam meg, hogyan érthetem őt meg szavak nélkül is? Most is úgy éreztem, a dallamok, az ujjai lágy mozgása a billentyűkön, a halvány mosoly, ami az ajkaira csúszott, a gödröcskéi, a csillogó szemei, mind mind azt sugározzák, hogy szereti amit csinál. Az egész lénye élvezi ezt csinálni. Leülni, és játszani a zongorán. Olyan ártatlan volt. Mindentől meg akartam védi a sérült szívét. Mert az volt. Sérült. Egy mély vágás volt benne, és én egyedül nem voltam képes arra, hogy azt helyrehozzam. Az emberek pedig csak tovább rontottak a helyzeten. De szerencsére Harry erről nem tud. Bele is halna, ha megtudná, miket mondanak rólunk az emberek lent a városban! 

Egy hete is, mikor elmentem vásárolni Elizával, két idősebb nő jött oda hozzánk, és illetlenül faggatni kezdtek minket. Megbotránkoztató kérdéseket tettek fel! " Igaz, hogy az ön férje, Mr. Malik már nem is beszélt magával az utolsó hónapokban? Azt rebesgetik, maga mérgezte meg! Tudja ön, hogy egy olyan ember gyermekét hordja a szíve alatt, aki többször is megcsalta önt? Az unokám látta őt még jó pár hónapja annak az új gazdag nemesnek a házában.. és biztosan nem beszélgettek! Én azt is hallottam, hogy az egyik ilyen estélyen még egy ismeretlen szőke férfival is elvonult egy szobába! Hát igen.. ezek a mai férfiak, már az se számít nekik, hogy nő vagy férfi az illető.." Ezek mind belemásztak a fejembe. Volt, hogy éjszakai is ezekre a halk suttogásokra ébredtem. Hogy lehetnek ilyen gerinctelenek az emberek? Mindenféle badarságot összehordanak itt nekünk... - fáradtan sóhajtottam fel, és csak ekkor tűnt fel, hogy a zongoraszó eltűnt. Harry pedig már nem ült ott. 

- Harry hová lett? - néztem fel Liamra, aki éppen Liza kezeit próbálta ellökni, mert azok állandóan próbálták őt megcsikizni. 

- Kiment a kertbe, már vagy 10 perce. Több sem kellett, már mentem is utána. Viszont a kert üres volt. A hátsó kapu pedig nyitva volt. Kicsaptam a kertkaput, és a hóban hagyott mély lábnyomokat követve elindultam be a kopár erdőbe. 

- Harry! Harry, hol vagy? - kiabáltam, de nem érkezett válasz. A lábnyomokat elvesztettem, a visszautat pedig nem láttam. A fák mindenhol ugyan olyankor voltak. Kétségbeesetten tettem pár lépést előre, de nem mertem elindulni semerre, mert féltem ,csak még jobban eltévedek. A sok kiabálástól végül teljesen elment a hangom, a vékony kabátom alatt pedig, amit épp hogy felvettem mikor elindultam, egyre jobban fáztam. A szél egyre erősebb lett, és egyre több havat hozott magával. Lassan már az orromig sem láttam. Féltem. De nem magamat féltettem, hanem ezt az aprócska életet, amire én vigyáztam. Megkapaszkodtam egy fában, de még így is nehezemre esett talpon maradni. Végül egy erősebb fújás a földre terített, a fejem pedig erősen koppant egy kiálló kőélhez. 

Mikor felébredtem, már a nappaliban voltam. A csontjaimban éreztem a hideget. Az orvos éppen a fejemnél igazította a párnát, mikor észrevette, hogy felébredtem. 

- Ó! Jó reggelt, kisasszony. Rendesen ránk ijesztett! - villantott rám egy mosolyt az orvos.

- Mi történt? - ültem fel, de azonnal a hasamhoz kaptam, mikor megéreztem ott a tompa fájdalmat. 

 Nana! Lassabban. Fél órán át feküdt a hóban, mire végül magára talált a férje és a két barátja. Ne tudja meg, mennyire aggódtak! A fejét is rendesen beverte. A hasa azért fáj, mert a picinek nem tetszett a bánásmód, de ne aggódjon, nincs semmi baja. Legalábbis reméljük. A férje egész éjjel virrasztott, nemrég sikerült elaludnia. Szerintem ne ébressze fel. - tette a kezét a vállamra, és bátorítóan megszorította azt. - Ó, és a szülés egyébként, ha jól számolom, két hét múlva bármikor beindulhat, szóval legyenek készenlétben. - vigyorgott rám utoljára, majd kiment a konyhába. Eliza és Liam azonnal váltották őt. 

- Istenem, ha tudom, hogy sétálni akarsz, veled megyek! - ölelt át Eliza, majd mellém ült. 

- Mikor Harry visszajött, és nem voltál itt, teljesen kiborult. A fél erdőt felkutattuk érted. Teljesen meg voltál fagyva, mikor megtaláltunk - hadarta Liam, majd ő is leült mellém, csak ő hozott magának egy széket. 

- Ezt itt idd meg! - nyomott a kezembe Liza egy bögre forró kakaót, és mosolyogva nézték, ahogy az egészet magamba öntöm. 

- Felébredtél? - hallottam meg a rekedtes hangot mögülem, mire a szívemet melegség járta át.

- Azt hiszem most magatokra hagyunk titeket. - állt fel Liam, és kihúzta Elizát a konyhába.

- Harry én.. - kezdtem volna, de megállított. 

- Van fogalmad róla, mennyire megijedtem, mikor nem voltál itthon? Mikor az erdőben kerestelek? Mikor megláttalak a hóban fekve? Szerintem nincs... iszonyúan féltettelek! A fejed is vérzett. Mi a fenét csináltál te odakint? - lépett elém, és választ várva nézett le rám. 

- Téged kerestelek.. - pillantottam le, mire ajkaira halvány mosoly kúszott. 

- Csak ígérd meg, hogy nem csinálsz ilyet többé. - guggolt le elém, és magához ölelt. 

Bizonyítékot akartam arra, hogy szeret? Azt hiszem, most kaptam. Kettőt is, csak nem tudtam róla. Az egyiket éppen a szívem alatt hordom. A másik pedig az érzés, hogy tudom, számítok neki.

- Szeretlek, Harry! - suttogtam neki. 

- Én is... - sóhajtotta Harry.

Azt hiszem, meg kell birkóznom a tudattal, hogy Harry szívében mindig két ember lesz. Hogy soha nem én leszek az egyetlen és legfontosabb.  De örülök, hogy az egyik én lehetek. 

21.Fejezet - "Hazudtál neki?"

Először is, bocsánat, hogy csak most hoztam, de úgy voltam vele, hogy ma, mivel szünet van, nyugodtan meg tudom írni, 1-2 nap késés nem számít, de a nővérem kitalálta, hogy kell neki a gépem, és most ért haza. ._.'' Már kb. 5 órája a hajamat tépem, kiolvastam egy könyvet, meghallgattam minden zenét a telefonomon, és még palacsintát is sütöttem.:DDD Legalább hasznosan töltöttem a gépelvonási időmet.:) Na de nem fecsegek itt nektek. Jó olvasást, és az erő legyen mindenkivel ebben a két napban, ne feledjétek, itt az Őszi szünet! Lehet a szünet alatt 2 rész is hozni fogok.:) Attól függ, hogy alakul. De nem ígérek semmit, mert sose tudom betartani. :D Ajj de sokat beszélek..:C :D

Louis szemszöge:

Már több hónapja, hogy felébredtem a kórházban. Nem emlékeztem semmire, csak halvány emlékfoszlányok jelentek meg néha. Niall az első perctől kezdve itt van mellettem. Sokat mesél a múltamról, és arról, hogyan ismertük meg egymást. Most is éppen ezt tette.
- Nagyon ravasz gyerek voltál! - nevetett fel, majd lerakta elém a forró teáscsészét, amiből lágyan szállt fel a gőz.
- Nagyon rossz voltam? - néztem rá félve, furcsa, hogy én ezekre nem is emlékszem.
- Hát.. - egy pillanatra abbahagyta a mosolygást, de hamar rendezte a vonásait, és válaszolt. - Az nem is kérdéses! Mindig bajba kerültél.
- Te meg mindig megvédtél? - kérdeztem kuncogva, mire bőszen bólogatni kezdett. Hatalmas kék szemei boldogan csillogtak. A nevetése betöltötte az egész házat. Csodálattal telve néztem őt. Olyan boldog volt. Olyan.. önfeledt. Annyira elmerültem a bámulásában, hogy észre sem vettem, engem néz.
- Louis, jól vagy? - kérdezte mosolyogva, ám ekkor már sokkal közelebb volt hozzám, mint eddig bármikor. Meleg lehelete csiklandozta az arcomat.
- Khm, öhm, igen, persze. Jól vagyok. - sütöttem le a tekintetemet. Olyan ismerős volt ez a helyzet.
- Ha még is rosszul éreznéd magad, csak szólj, és eltüntetem minden szomorúságodat. - guggolt le elém, így egy vonalba került az arcunk. Kábán néztem az apró, halvány rózsaszín ajkakat. Valamire vártam, valamire vágytam. Csókot akartam. Érezni akartam az ajkait az ajkaimon. Niall lassan hajolt közelebb hozzám, majd gyengéden összeérintette az ajkainkat. Mikor visszacsókoltam, ajkai mosolyra húzódtak. Hátradöntött az ágyon, amin eddig ültem, és fölém magasodott. Annyira hiányzott már, hogy valaki ezt tegye. Niall kezei az egész testemet bejárták. Megadóan simultam az ölelésébe. Minden egyes csókjáért ölni tudtam volna. De ahogy egyre előrébb haladtunk, úgy éreztem, nem Niall az, akinek ezt kéne tennie. A csókjai ízetlenné váltak. Az érintése kényelmetlenné vált. Szinte fuldokoltam. Szabadulni próbáltam Niall öleléséből, de az csak egyre erősebb lett. A csókjai akaratossá váltak, és egyre többször mélyedtek belém az ujjai.
- Niall, eressz el.. - nyögtem, de mintha meg sem hallotta volna.  Erőszakosan letépte a ruháimat, és kegyelmet nem ismerve tett a magáévá. Hiába kiáltottam segítségért, hiába sírtam el a világ összes könnyét. Nem állt meg.
Órákkal később is ugyan abban a pózban feküdtem, ahogy ott hagyott. Minden percben elöntött az undor. Undorodtam tőle, és magamtól is. Hogy tehette ezt? Azt mondta a barátom, szinte már a testvérem. Gyerekkorom óta ismerem! Még ha nem is emlékszem rá.. Minden este megnyugtatott, mikor sírva ébredtem. Csalódott voltam. Mérhetetlenül csalódott...
- Louis.. - jött a halk hang a szoba másik végéből. Niall halvány mosollyal az ajkán jött felém, de amint megláttam, magamra rántottam a takarót, és az ágy legvégébe húzódtam. Az arcára fagyott a mosoly, majd ajkai fokozatosan lefelé konyultak.
- Louis, ne félj.. - tett felém még pár bátortalan lépést, én viszont csak a fejemet ráztam.
- Ne gyere közelebb! Te.. te szörnyeteg! - fakadtam ki, majd utat engedtem az újabb könnyeimnek.
- Kérlek.. könyörgöm.. - remegett meg a hangja, én azonban továbbra sem néztem rá.
- Hát jó.. - adta fel, és kiment a szobából. Ezzel újra egyedül hagyva a mérhetetlen undorral, amit éreztem.

Niall szemszöge:
Nem hiszem el! Hagytam, hogy elragadjon a hév! De annyira akartam őt, annyira kellett már. Annyiszor elutasított. Olyan sokszor! Most meg olyan engedékeny volt! Láttam a szemében, hogy akarja! De meggondolta magát, én pedig nem foglalkoztam vele..
Emlékszem, az első találkozásunkra. Már több mint 3 éve, hogy megláttam őt Portsmouth ütött-kopott utcáin sétálva. Mély benyomást keltett bennem már első látásra. Igazi úriember volt, de még is volt a szemeiben egyféle pajkosság, ami a magunkfajta 'felsőbbrendűeknek' már nem igen volt meg. De neki megvolt. Ott hordozta a szemeiben. Azt hittem megütöttem a főnyereményt, mikor ugyan abba az utcába fordult be, mint én. Sőt, ugyanabba az épületbe, ahol dolgoztam! Később kiderült, az apja elég komoly összegekkel támogat minket, és mielőtt átvenné az Ő vállalkozását, ide küldték gyakorolni. Ha ez még nem lett volna elég, az én szárnyaim alá került. Minden nap rohantam a munkába, csak hogy Ő köszönthessen elsőként. Minden percben dolgoztattam, és kihasználtam minden lehetőséget arra, hogy vele lehessek. Végül barátok lettünk. De én többet akartam. Egy este, mikor elmentünk iszogatni egy eldugott bárba, csúnyán ki akartam használni, hogy a lehetőség adott, csak le kell itatnom. Be is jött az ötlet. Louis olyan részeg volt, hogy állni alig tudott. Állandóan csak azt ismételgette, hogy 'Harry, Harry, Harry'. Kiábrándító volt. De én még mindig akartam őt. De mikor elvittem a házamba, és az ágyra fektettem, a csókunk után elfordította a fejét, és a hold gyér fényében láttam, hogy elkezdett könnyezni.
- Engem várnak otthon, Niall...megígértem neki, hogy visszamegyek érte. Bízik bennem. Niall, nekem Ő a mindenem.
-Harrynek hívják? - néztem rá ködös tekintettel, mire csak szipogva bólintott.
- Szereted őt?
- Mindennél jobban..- fújta ki a levegőt, és végre rám nézett.
- Hazudtál neki? - kérdeztem kíváncsian, de előre tudtam a választ. Viszont nem azt mondta, amire számítottam.
- Igen. Olyan ígéretet tettem, amit tudtam, nem biztos, hogy képes leszek betartani. Szörnyű ember vagyok, Niall!
- Nem vagy az..
- Legalább te ne hazudj, kérlek..
- Én őszinte vagyok.
- Köszönöm.. -ölelt magához, majd így aludtunk el. Egymás karjaiban, mint két barát. Legalább ennyit kaptam belőle.

Nem új rész, ne haragudjatok:)

Most lehet néhány ember le fog szúrni, de nem új részt hoztam. Ne haragudjatok.:) De most vettem észre valamit, vagyis inkább felhívták rá a figyelmem... (Utólag is köszönöm szépen DirectionerGirl, mert amúgy nem vettem volna észre) Szóóval, Alexandra Gazi megjegyzését törölte valaki a legutóbbi fejezetnél, és úgy jelzi, hogy a szerző volt, de az tudtommal én vagyok, és nem én töröltem. :D Szóval ha valaki tudja mi történhetett, vagy  hogy hogy tudom visszaállítani a megjegyzését, az lécci írja le.:)
További szép estét mindenkinek, remélem nézitek az X-Faktort!:))

20.Fejezet - "Ő már egy angyal"

Az egész város feketébe burkolózott. Zayn távozása mindenkit mélyen érintett. Mindenki arcán ott volt az a bánatos kifejezés. Tudom, hogy sajnálták. De nem érezték azt, amit én. Nem tudják, Zayn milyen jó barát volt. Nem érthetik meg, Eliza mennyire szerette őt, annak ellenére, hogy ő úgy látta, az utóbbi időben eltávolodtak egymástól. Zayn szándékosan csinálta ezt. Fokozatosan elhidegült a családjától, hogy az emléke már halvány legyen, mikor bekövetkezik a vég. Hátat fordított Elizának, mert nem akarta, hogy fájjon neki. De a legvégén, mindenki ugyan úgy sírt. És én? Már nem tudok könnyeket ejteni. Elsírtam az összeset. Tudod, miért rossz, ha ilyen történik? Nem csak azért,mert elvesztettem egy barátot, egy testvért. Nem.. az benne a legrosszabb, ami még jobban a földbe döngöl, hogy ilyenkor minden eszedbe jut. 

Tegnap éjszaka arra ébredtem, hogy Louis suttogja a nevemet. Tisztán hallottam őt. De hiába kerestem mindenhol, nem találtam senkit. Nem volt se a konyhában, sem a nappaliban. A kert is üres volt. 

Szerintem kezdek begolyózni.. 

- Harry.. te jössz. - szorítja meg a kezemet Daisy, majd egy biztató mosolyt lövell felém. Az ajkaim teljesen kiszáradtak, mikor feleszméltem. Én jövök. Rajtam a sor, hogy elbúcsúzzak. Lassú, megfontolt léptekkel indultam meg az asztal felé. Már a nap sem sütött, sőt, az idő eléggé borússá vált. Nagy levegőt vettem, majd belekezdtem. Próbáltam minél rövidebben elbúcsúzni tőle, de ki tudná pár mondatba belesűríteni az érzéseit? Mindent? Még utoljára..? 

Zayn.. egy remek barát volt. Sőt, még ennél is több. Egy testvér. Ha bajban voltam, segített. Akármi bántott, ő meghallgatott. Nem nevetett ki soha, nem adta ki a titkaimat senkinek. Kivételes ember volt. Ragyogott... Mindenkin segíteni akart, de neki soha nem lehetett. Nem engedte. Mióta meghallottam ezt a szörnyűséget tudom, érzem, hogy mondani akarok valamit, hogy mondanom kell valamit. Hiszen nem lehet szó nélkül elviselni, amit el kell viselnünk. De ez kevés.. mert nehéz megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. Le kéne írni azokat a szavakat, érzéseket, amik segítenek ezt feldolgozni. De ez nem megy..mert nincsenek ilyen szavak. Azt várják el tőlem, hogy elmondjam, milyen is volt ő. És persze, hogy szomorú legyen, hisz gyászolunk.. De nekem nincsenek szomorú emlékeim Zaynről. Mikor rá gondolok, a szép emlékek jutnak eszembe. A hatalmas, meleg mosolya, a megértő tekintete.. a hatalmas szíve. Az emlékeimben, még mindig él. Most még is halott.. Értelmetlenül, kegyetlenül, idő előtt. Nem szeretném felsorolni, hogy kik gyászolják őt. Túl sokáig tartana. Túl sok embert hagyott maga mögött. Ő már egy angyal. Egy csodálatos angyal, aki fentről mosolyog ránk, de még is könnyezik. Sír, mert így lát minket. De mi is sírunk, ugyan azért, amiért ő. Mert mi meg így látjuk őt. 

Rajtunk múlik, hogy ezek után hogyan viszonyulunk a saját életünkhöz. Zayn nagy árat fizetett.. mi is nagy árat fizettünk, hogy megértsük, mit is jelent ő nekünk.

" Ha piros rózsát szeretnél, magadnak kell elővarázsolnod énekeddel a holdfényben, és önön szíved vérével kell majd megfestened. A kebledet tövisnek szegezve kell majd énekelned. Teljes éjszaka kell így énekelned, és a tövisnek át kell szúrnia a szívedet, és eleven vérednek át kell ömlenie az én ereimbe és véremmé kell válnia." - írja Oscar Wilde. És " a csalogány odarepült a rózsafához, és tövisnek feszítette keblét. És a rózsafa legfelső ágán virágba szökkent egy csodálatos rózsaszál, úgy tárta ki egyik szirmát a másik után, ahogy egyik dal követte a másikat. És a csodálatos rózsaszál karmazsinpiros lett, mint a keleti égbolt rózsája. - Nézd, nézd! - kiáltott a fa -, kivirult a rózsa! De a csalogány nem válaszolt, mert holtan feküdt a magas fű között, tövissel a szívében. " 

A szertartás végeztével mindenki lerakott egy-egy szál fehér rózsáz Zayn sírjára. Én vöröset raktam. Mert az a szál az ő kemény munkáját jelképezte, amit az ő vére festett olyanná. Még utoljára megöleltem Elizát, majd átadtam Liamnek. Biztatóan megöleltem, és a fülébe suttogtam.

- Liam... vigasztald meg. Ne legyél rámenős, csak fogd a kezét. Ne aggódj, megtérül. - mosolyogtam rá, majd Elizától is elbúcsúztam. 

- Mehetünk? - lépett mellém Daiy, majd belém karolt. Így sétáltunk haza. Az apró ajándékról, amit a szíve alatt hord, egyenlőre senkinek nem szóltunk. Senki nincs olyan állapotban, hogy elvárjuk tőle, örüljön a hírnek. Hiszen nem menne maradéktalanul. 

A napok rohamosan teltek. Hirtelen a hetek is csak úgy elszaladtak a fejünk fölött. Észbe se kaptunk, Daisy már a 7. hónapban járt. A hasa gyönyörűen gömbölyödött. Teljesen kivirult. Egész nap apró zoknikat kötözgetett, és Elizával tervezgetett. Eliza.. még mindig nem volt teljesen önmaga. Nagyon szerette Zaynt. De mióta tudomására jutott, hogy Daisy nemsokára anya lesz, rendbe szedte magát, és mindenben a segítségére van. De nem csak emiatt. Liam minden percben mellette volt, és leste minden kívánságát. Lassan, de magabiztosan haladt Eliza szíve felé. Mikor végre kettesben maradtunk, fáradtan hajtotta a fejét a vállamra.

- Szerinted fiú lesz vagy lány? - nézett fel rám álmosan csillogó szemekkel.

- Nekem teljesen mindegy, de egy fiúnak nagyon örülnék. Egy mini hasonmás. - nevetek fel, majd átkarolom a vállát. 

- Én is fiút szeretnék. De ha lány lesz, akkor csak egyet remélek. Hogy bolond lesz. Mert ezt kell kívánnom neki ebben a világban... hogy gyönyörű és bolond legyen. - sóhajtott fel, majd befészkelte magát a kezeim közé, majd elaludt. Lágy csókot leheltem homlokára, majd betakartam magunkat egy takaróval.

Niall szemszöge: 

- Niall! Niaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaalll! - hallottam meg a hisztérikus kiáltásokat a szomszéd szobából. Mára már kezdem megszokni. Mióta Louist kiengedték a kórházból, folyamatosan rémálmok gyötrik. Soha nem mondja el miről álmodik, de egyszer hallottam álmában beszélni. Menekült valami elől. Folyamatosan Harry nevét ismételgette, de mikor felébred, már nem emlékszik semmire. Sőt, azt sem tudja ki az a Harry. Semmire nem emlékszik. Csak annyit tud, amennyit én elmondtam neki. Hogy Louis Tomlinsonnak hívják, 24 éves, és hogy én vagyok az egyetlen ember, akiben bízhat. A barátja vagyok, akit nagyon szeret.. mindennél jobban. Már az elején ezt terveztem, hogy hazudok Harrynek, amivel igazából még szívességet is tettem neki. Hiszen így élheti a nyugodt kis életét. Miután Harrytől végre megszabadultam, azt mondtam volna Louisnak, hogy Harry döntött így, és nem akar vele többé találkozni. De ez az emlékezetkiesés pont kapóra jött. Magamba bolondítom, és ha még véletlenül eszébe is jutna Harry, addigra már engem fog szeretni. 

19.Fejezet - "Nekem a mosolyod volt az, ami mindig erőt adott. Sajnálom, hogy nem tudtam ugyan ezt viszonozni az enyémmel.."

Féltem. Zayn a szomszéd szobában volt, de nem engedtek be hozzá. Néha néha áthallottam, ahogy fájdalmasan köhög, vagy lehet inkább hörgésnek kéne nevezzem. A kétségbeesés apránként szívta el az erőmet. A szobalányok egymást váltogatva rohantak a véres törülközőkkel és meleg vizes edényekkel. Daisy próbált megnyugtatni, de ő is épp olyan ideges volt mint én. Fél órával később Eliza rohant be a házba maga mögött rángatva a helyi orvost. Paul bácsi, - mi csak így hívjuk őt - letörölt pár verítékcseppet a homlokáról, majd komor tekintettel ment be Zayn szobájába. Eliza könnyes szemmel jött oda hozzánk. Hosszú, szőke haja kócosan meredezett az ég felé néhány helyen. Szemei vörösek voltak, a könnyei pedig megállíthatatlanul folytak. Muszáj volt magamhoz ölelnem. Szüksége volt erre. Szorosan fontam apró, reszkető teste köré karjaimat, és húztam közel magamhoz. Arcát mellkasomba fúrta, én pedig lágyan simogattam a hátát. Daisy egy engedékeny mosollyal az arcán állt félre, és ült vissza a kanapéra. Eliza lassan megnyugodott, és eltávolodott tőlem.
- Hogy kerültök ti ide? - szólalt meg végül rekedtes hangon.
- Csak szerettünk volna mondani valamit, de mikor ideértünk, a szobalány nyitott ajtót, és azt hitte végre az orvos érkezett meg. Eliza, mi történt? Az összes törülköző tiszta vér, Zayn úgy köhög, mint akinek mentem leszakad a tüdeje.
- Zayn.. Ő.. beteg.. - nézett félre, szándékosan kerülte a tekintetemet.
- Mi baja van? Megfázott? Vagy mi történt? - kezdtem elveszteni a türelmemet. Ez nem egyszerű betegség.. Itt valami több van a háttérben, és nem akarja elmondani.
- Zayn... Zaynnek 'Gümőkórja' van.. - suttogta Eliza, majd újra könnyek gyűltek a szemébe. (Megj.: A Gümőkor az a TBC. Ez a betegség leggyakrabban a tüdőt támadja meg, de megtámadhatja a központi idegrendszert, a nyirokrendszert, a vérkeringést, sőt, akár a csontokat, ízületeket, ivarszerveket, még a bőrt is! A betegség abban a században, amiben a történetet írom, még gyógyíthatatlan volt. Ha többet akartok tudni, olvassatok utána nyugodtan!:) )
- Mi? - hátráltam tőle egy lépést, mire csak újra sírásban tört ki. Zayn, a legjobb barátom, egy olyan betegségben szenved, amin nem lehet segíteni? Miért nem szólt? Miért nem mondta el soha? Hisz tudta! Ő tudta, hogy baj van! Segítséget kellett volna kérnie.. kitaláltunk volna valamit. Nem hagyhatom elmenni őt.. Nem.. Túl sokat jelent nekem. Őt nem veheti el tőlem az élet! Őt nem engedhetem el.. Szükségem van rá! Ő a barátom.. - fogcsikorgatva, és könnyeimet nyelve rontottam be a szomszéd szobába. Az orvos Zayn mellett ült az ágyon. Paul bácsi szomorú tekintettek tápászkodott fel mellőle, majd megveregette a vállamat.
- Jól oszd be az idődet fiam, mert már nincs sok neki hátra.. - suttogta, majd kilépett az ajtón. A szavai szíven ütöttek. Miért nem segít neki? Hisz szenved! Valamit.. valamit tennünk kell! Lassan, vánszorogva indultam meg Zayn felé. Szinte elveszett a hatalmas párnák között. Sápadt volt, a szemei alatt pedig koromsötét karikák éktelenkedtek. Haja lelapult, kezei görcsösen szorították a takaró szélét. Halvány rózsaszín ajkai lefelé gördültek. Hatalmas barna szemei már nem csillogtak úgy, mint régen. Mikor meglátott, mosolyt erőltetett ajkaira, mire még jobban elszorult a szívem. Senkinek nem kívánom ezt az érzést, amit most érzek. Az ágya mellé guggoltam, és megszorítottam az egyik kezét.
- Harry.. - szólt halkan, de csendre intettem.
- Zayn.. Miért nem mondtad el? Kitaláltunk volna valamit. Együtt megmenthettünk volna téged. - suttogtam halkan, és éreztem, a könnyim megindultak lefelé.
- Én... csak nem akartam, hogy tudd... mennyire fáj. Nem akartam, hogy tudd.. ennyire beteg vagyok. Volt elég bajod. Úgy sajnálom.. - suttogta, majd az ő könnyi is megindultak. A könnyei gyorsan szántották fel sápadt arcát, majd a párnára hullottak.
- Ha tudtam volna... jajj istenem. Annyira elhanyagoltalak az utóbbi időkben. Szinte nem is beszéltünk. Észre kellett volna vennem, hogy baj van.
- Nem a te hibád, Harry. Nekem kéne bocsánatot kérnem, amiért titkolóztam. Megszegtem... az ígéretünket. - suttogta, majd egy újabb köhögőroham tört rá.
- Nem baj.. Nem baj... - köszörültem meg a torkom, majd az egyik kezét a homlokomhoz emeltem. - Te mindig ott voltál nekem Zayn. Mindenben segítettél, még abban is, amiről tudtad, lehetetlen. Ott voltál mellettem ha beteg voltam, és a legszebb napjaimat is velem ünnepelted. Őszintén örültél a boldogságomnak, és képes voltál átérezni minden fájdalmamat. Keresve se találhattam volna nálad jobb barátot. Bárcsak.. minden hozzám hasonló idiótának jutna egy olyan barát, mint amilyen te vagy. Sajnálom, hogy én önző módon nem voltam mindig melletted.. hogy sok problémádat egyedül kellett megoldanod. Nekem a mosolyod volt az, ami mindig erőt adott. Sajnálom, hogy nem tudtam ugyan ezt viszonozni az enyémmel.. - fúltam el a végére. Zayn szemei még az eddigieknél is jobban csillogtak.
- Pontosan ezt érzem én is, Harry.. ne aggódj.. a mosolyod.. a mosolyod a legértékesebb dolog a világon. Ezt ne felejtsd el. Adj erőt vele másoknak is, mert én visszakaptam tőled minden szeretetem, amit próbáltam neked átadni.  Köszönöm... - suttogta halkan. Utoljára megszorította a kezemet, majd teste elernyedt. Hosszú szempillái lágyan ölelték körbe csukott szemeit, melyek örökké lezárultak. Ajkain halvány mosoly táncolt. Boldogan ment el. Biztos vagyok benne.
Nem tudtam mi ez az érzés ami hirtelen a hatalmába kerített. Üres voltam, de ez az üresség fájt. Nem olyan volt, mint mikor Louist elvesztettem.. ez más fajta fájdalom. Mélyebb volt.. és összetettebb. Zayn arcát láttam mindenhol, mikor behunytam a szemeimet.
Zayn és én a parkban, Zayn és Liam a patakba löknek engem, Zayn mosolyog, Liam kinevet. Jön Louis, és mindkettejüket beborítja. - az emlékek hatására keserű mosolyra húzódnak ajkaim is - Louis kisegít a vízből, a kezei nagyok és melegek. Zayn visszaránt, és mindannyian a vízbe esünk. Liam a parton nevet rajtunk. Louis morcos, de lassan ő is megenyhül, és elmosolyodik, ahogy Zayn szájából kiesik egy apró hal. Olyan sok emlék, de bárcsak több lehetne. Bárcsak több időt tölthettünk volna el együtt. Bárcsak.. bárcsak itt lehetne velem Zayn.

Louis szemszöge:
A kép homályos volt. Szinte semmit sem láttam. Orrfacsaró bűz csapott meg hirtelen. Azt hittem mentem megfulladok. Próbáltam felülni, de egy erős, határozott lökés visszataszított az ágyba azonnal.
- Louis, még nem szabad felkelned. Baleseted volt. Ne aggódj, minden rendben lesz. - hallottam meg egy szépen csengő férfihangot valahonnan mellőlem.

- Louis? Ki a fene az a Louis..?