Louis szemszöge:
Eleanort végül nem raktuk ki sehol, mert nem is olyan borzalmas, mint gondoltam. Niallel hamar megtalálta a közös hangot, és az egész út alatt, ismétlem az EGÉSZ út alatt bénábbnál bénább vicceket meséltek egymásnak, ami végül már annyira kikészített, hogy velük együtt nevettem rajtuk. Furcsa volt, hogy ennyire közvetlen tudott lenni velünk. Először azt hittem, hogy úri kisasszonyként fog parancsolgatni nekünk. De végül is, tévedni emberi dolog.
- Oké, most már elég. - próbáltam őket csendre inteni, de csak nem hagyták abba.
- Ugyan már Louis, még egy kicsit bírd ki. Mindjárt otthon vagyunk. - nevetett fel Niall, majd újra minden figyelmét Eleanornak szentelte.
- De rossz irányba megyünk. - néztem rá, mire összeráncolta a szemöldökét.
- Már miért mennénk rossz irányba? - kérdezte értetlenül, és lelassította az autót.
- Erről jöttünk. De én nem szeretnék oda visszamenni. Találkoznom kell Harryvel. - néztem bele világoskék szemeibe, mire azokban mélységes bűntudat csillant meg.
- Louis... - kezdett volna bele a mondandójába, mire csak leintettem. - Nem érdekel, Niall. Csak vigyél oda.
- De.. Louis... - kezdett el akadékoskodni, de nem hagytam. Ó, bár engedtem volna neki, hogy elmondja, amit elakart. Annyi fájdalomtól megóvott volna az az egyetlen mondat, amit nem engedtem neki kimondani. Ha tudtam volna, ha csak megérezhettem volna. De nem... buta voltam, és elvakult. Csak előre akartam haladni. Nem akartam még többet elpazarolni az amúgy is egyre fogyó időből, amit együtt tölthetünk. Rohanni akartam Harryhez. Magamhoz akartam szorítani, és forró csókokkal beborítani a testének minden szegletét. Annyi rossz döntést hoztam. Annyiszor eldobtam. Annyiszor megbántottam. De szükségem volt ezekre a fájdalmakra, hogy rájöjjek, őt akarom. Csak is őt.
Ahogy megállt az autó, Harryék házához rohantam, de bekopogni már nem mertem. Hiszen ha Daisy nyit ajtót, mit mondok neki? És Harrynek? Neki mit mondanék? Csak ekkor tűnt fel, hogy a lassan lemenő nap előcsalogatta az ajtó melletti szobából a lámpafényt. Óvatosan léptem oda, és megpróbáltam úgy benézni a hatalmas ablakon, hogy a bent lévők ne vegyenek észre. Bár ne tettem volna. A szobát láthatatlan melegség fonta körbe. A hatalmas kanapén Daisy ült, a kezében egy fekete, göndör hajú kisbabát tartott. A szája szavakat formált, valószínűleg énekelt neki. A szívem egyre jobban összeszűkült, szinte levegőt sem kaptam. Mikor Harry belépett a szobába, már tényleg nem kaptam levegőt. Gyönyörű volt. Felháborítóan szép volt. Mintha nem is e világi lett volna. Ajkai hatalmas, szeretetteljes mosolyra húzódtak. A szívem pedig megtelt melegséggel. Mintha rám mosolygott volna ilyen szerelmesen. Igaz, megvolt az idő, mikor ezt a mosolyt én kaptam, de én mintha értéktelen lett volna, eldobtam. Pedig milyen értékes az a mosoly! Értékesebb minden kincsnél. Mikor Harry odahajolt Daisyhez, és lágy csókot hintett ajkaira, az eddig kivirágzott szívem millió darabra hullott szét. Mintha hallottam is volna a törést. Mintha millió üvegdarab ért volna földet. Szédülni kezdtem, sírni, úgy zokogtam, mint egy ötéves, mikor elejti a kedvenc nyalókáját. Úgy is éreztem magam. Kicsúszott a kezemből az irányítás, és ez szinte megölt. Harry boldog volt nélkülem. De ki vagyok én, hogy ne örüljek ennek? - A könnyeimet elnyelve kerültem ki Niallt, aki arca most eltorzult a fájdalomtól. Eleanor értetlenül nézett rám, de mellette is elrohantam, be a már jól ismert erdőbe. Igaz, ez egy másik része volt, de a fák ugyan olyan nyugtató hatással voltak rám.
Próbáltam erősnek mutatni magamat, de nem ment. A szívem helyén egy végtelen mélységű lyuk tátongott. Az erdő halk morajai közül kiemelkedett halk szipogásom, ami néha néha csuklásos sírásrohammá nőtte ki magát. Hiába próbáltam eltüntetni a fejemből azt az idilli képet Harryékről, nem sikerült. Kitudja mióta ülhettem a hideg földön a vékony hórétegen, mikor egy lágy kéz ért az arcomhoz. Ijedten néztem fel, mire Eleanor halvány mosolyával találtam szembe magam.
- Azért jöttél, hogy sajnálhass? - néztem rá mérgesen, és erőszakosan letöröltem a könnyeimet.
- Nem.. azért jöttem, hogy ne legyél egyedül. - ült le mellém a fa tövébe, és csendesen nézte tovább a hatalmas fákat. Legalább 10 percig ülhettünk így, mikor végül én szólaltam meg.
- Nagyon szerettem őt.. - kezdtem bele, mire Eleanor megértően bólogatni kezdett.
- Tudom, Louis.
- Megbántottam őt.
- Tudom.
- Kihasználtam őt.
- Tudom.
- Fájt így látni őt. Boldognak, mással..
- Tudom.
- Vissza akarom őt kapni...
- Tudom, Louis. - remegett meg az ő hangja is.
- De már soha nem lesz az enyém. - sírtam el magam újra, mire ő is elkezdett könnyezni.
- Tudom, Louis. Én is ugyanezen mentem keresztül. - nyelte el a könnyeit, és rám mosolygott.
- Téged is kihasználtak? Vagy fordítva? - néztem rá, és a könnyim hirtelen elálltak.
- Lassan 5 éve, hogy elvesztettem őt. - mosolygott rám szomorkásan, mire az én szívem is összeszorult.
- Annyira meg akartam felelni az apámnak, hogy minden mást figyelmen kívül hagytam. Tanultam, mint egy őrült. Ismert, gazdag emberekkel mutatkoztam, és tele voltam hamis barátokkal. De akkor jött Ő. Tomnak hívták, az istállónkban dolgozott. - kezdett bele a mesélésbe, amit én figyelmesen hallgattam - Azonnal belém szeretett. Nem volt túlzottan jóképű, és gazdag sem. Jó humora volt, és mindenben meglátta a szépet. Rengeteg dolgot tanított meg nekem. Azóta az ég sokkal kékebb, és a madarak éneke is sokkal szebb. De nem lehettünk együtt. Tudod.. ő szegény, én gazdag. Apám mindenáron egy gazdag üzletember fiának akart adni. Ekkor jött a te apád. Már 5 éve tervezgetik ezt az egészet. Mindig is hálás voltam neked, hogy ennyi időt nyerhettem. De.. nem tudtam rendesen kihasználni azt, ami nekem megadatott.
Hihetetlenül szerelmes voltam Tomba. Mindenemet neki akartam adni. Mindent, amit egy nő egy férfinak adhat. És megtettem. Neki adtam magamat. - itt egy pillanatra megállt, és kifújta a bent tartott levegőt. - De a szerelmünk nem tarthatott sokáig. Terhes lettem. Mindössze 18 évesen. Apám kitért a hitéből. Kolostorba zártak arra a maradék 7 és fél hónapra. Hihetetlenül féltem, Louis... De nem azért, ami velem történhetett volna, hanem ami Tommal, és persze az egyetlen közös kincsünkkel. Apám lelövette Tomot. - sírt fel, és a nyakamba borult. - Meghalt... és mikor megszületett a kislányunk. Amy.. elvették őt tőlem! Kimarták a kezeimből, ahogy megszületett. Kínszenvedés volt. Egész nap csak sírtam, és a gyermekemet akartam. Fél év után hazaengedtek. De azóta sem vagyok önmagam. Pontosan tudom, milyen érzés elveszíteni valakit. Igaz, neked Harryvel másabb a helyzeted.. - nézett a szemembe, és őszinte fájdalmat láttam bennük. - De megértelek. Ellökted Harryt, mert félté a saját érzéseidtől. Én is pontosan ezt tettem Tommal az elején. Féltem, hogy ilyen érzelmeket tud belőlem kiváltani. Utána beengedtem őt a világomba, ahogy te is Harryt. Rengeteg szép emléket szereztünk. Végül teljesen egymásba szerettünk. De én még akkor is el akartam őt lökni. Mert tudtam, nem helyes amit teszek. De ő ragaszkodott hozzám. És most már soha nem kaphatom őt vissza. Az egyetlen dolog pedig ami belőle maradt, az a kislányom volt, de őt is elvették tőlem. Tudod mit mondott nekem Tom, az utolsó éjszakánkon? - emelte fel a fejét a mellkasomról, én pedig letöröltem a könnyeit. Azt mondta, hogy " Még ha ma meg is halok, hálás vagyok neked mindenért. Megérte belekezdeni ebbe, ami kettőnk között van. Szeretlek, El" - sírt fel hangosan, mire még szorosabban tartottam őt. Az én szememet is csípték a könnyek, mert éreztem, a mi kettőnk szíve ugyanannyi megbánással és szeretettel van tele. Olyan sokkal, hogy az már elviselhetetlen. Egy ember nem tud ennyi fájdalmat egyedül cipelni. De ezentúl, itt leszünk egymásnak, és segítjük a másikat. Talán Harry is ezért maradt Daisyvel? Ugyan ezt érezte? Hogy már nincs egyedül... most már számíthat valakire, aki minden hibáját megbocsájtva szereti?
- De Louis, tudod.. ő még itt van. Életben van. Harcolj érte, mert ha nem teszed örökké bánni fogod. Még ha veszítesz is, tudni fogod, hogy te mindent megtettél. - állt fel mellőlem, majd a példáját követve elindultunk vissza Niallhez.
2013. november 24., vasárnap
2013. november 17., vasárnap
25.Fejezet - Kit érdekel?
Louis szemszöge
Az esőcseppek egyre erősebben csapódtak az autó ablakának. Niall minden figyelmét a vezetésre összpontosította, így én teljesen magamra maradtam. Álmos voltam, és az autó halk zúgása az esőcseppek ritmusos kopogásával csak még jobban rásegített erre. De nem mertem elaludni. Féltem, ha újra lehunyom a szemeimet, és engedek a csábításnak, újra látni fogom azokat az égető zöld szemeket. Úgy izzottak az álmaimban, mintha tűz lobogott volna bennük. De nem mertem beléjük nézni. Féltem. Mert minél jobban bele akartam látni a göndör fürtökkel keretezett fiú szemeibe az álmaimban, egyre több sötétséget láttam. Megijedtem. Nem mertem tovább menni. Nem mertem már ránézni sem. Ó, de kinek is próbálok hazudni? Hiába próbált meg nemet parancsolni az agyam, a szívem egyre hevesebben vert, amint lehunytam fáradt pilláimat. Ott volt. Ott állt velem szemben, egyetlen rózsával a kezében. Közelebb lépet egy lépést. Majd még egyet. Míg nem előttem nem állt. Ajkaira hamiskás mosoly kúszott, majd a kezembe adta a virágot.
- Tudom, hogy mit érzel. De el kell engednünk egymást. Louis, figyelj rám. Louis... Louis.... - ijedten kaptam fel a fejemet, mire Niall kissé nyomott fejével találtam szembe magam.
- Megérkeztünk. - mutatott előre, egy hatalmas, hófehér házra. Hihetetlen, milyen gazdagok lehetnek a szüleim? - ámultam el, majd visszapillantottam Niallre.
- És mi miért is vagyunk itt? - húztam ki magam, majd megpróbáltam kinyújtóztatni a tagjaimat, már amennyire a kis férőhelyemen megtehettem. Pontosan tudtam, miért is kellett ennyit utaznom, de jó lett volna, ha ezúttal Niall máshogy válaszol. De nincs ekkora szerencsém.
- Louis.. sóhajtott egy nagyot, majd felém fordult teljesen - Tudom, hogy ez egyáltalán nem tetszik neked. Azzal is tisztában vagyok, hogy a hátad közepére sem kívánsz egy elkényeztetett királylányt, de nincs más választásod. A szüleitek már megegyeztek ebben. Te és Eleanor kisasszony össze fogtok házasodni. Sajnálom. - veregette meg a hátam, majd kiszállt az autóból.
Semmi kedvem nem volt követni őt. Igaza van, semmi kedvem itt lenni, és ahhoz még annyira sem, hogy valami elkényeztetett úri hölgy az arcomba mászva jó pofizzon nekem. Ismerem a fajtájukat. Mind ugyan olyan. Levakarhatatlanok. - Niall ekkor nagy hévvel csapta ki az autó ajtaját, és rángatott ki belőle.
- Louis, nekem sincs ehhez semmi kedvem, de az apád rám parancsolt. Azzal meg amúgy sem oldasz meg semmit, ha duzzogsz! - emelte fel a hangját, majd maga után rángatva értünk el a házhoz. Az mellékes, hogy párszor majdnem hasra estünk a sáros talajon. De legalább az eső elállt egyenlőre.
- Viselkedj jól! - nézett rám figyelmeztetően, mielőtt csengetett volna. Válaszul csak morogtam egyet. Kit érdekel? Mert engem nem..
- Kisfiam! - kiáltott fel édesanyám az ajtóban, majd azonnal össze vissza csókolgatott. - Nagyon fáradtak vagytok? Még épp időben érkeztetek, nem kezdtük még el az ebédet! - mosolygott rám, majd újra megszorongatott. Beljebb mentünk a hatalmas házba. Nekem még új volt a hely, mivel Niall elmondása szerint a szüleim is csak 3 hónapja költöztek ide. Elvileg apámat zavarta, hogy a szomszédban gyerekek vannak, és nem tudott tőlük dolgozni. Jellemző, ha ő ott van valahol, csak három dolgot kell betarts. Ne beszélj, ne mozogj, ne létezz. Egyszerűek, nem? Én már profin űzöm a 'ne létezz' részt. Volt időm gyakorolni.
- Fiam, csak hogy ideértetek! Ideje volt. - sétált mellém apám, és jól hátba veregetett. Én is örülök neked apa, és te hogy vagy? Én? Á jól! Ne aggódj. Csak elvesztettem az emlékeim egy részét, Niall úgy bánt velem mint egy olcsó lotyóval, egy random srác beszél hozzám álmomban, és amúgy semmi kedvem nincs itt lenni. De amúgy jól, köszi, hogy kérdezed! - Nos, ezen a jó kis eszmefuttatáson jól fel is idegesítettem magamat, de ezt már csak tetőzte, mikor egy fiatal, velem körülbelül egyidős, csinos lány sétált elém, és a kezét nyújtotta.
- Eleanor Calder, mutatkozott be egy szívmelengető mosoly kíséretében, és a válaszomat várta.
- Louis Tomlinson. - hajoltam le, és belecsókoltam a kezébe. Halkan felkuncogott, majd pukedlizett egyet.
- Örülök, hogy végre találkozhattunk! - mosolygott tovább.
- Részemről a szerencse. - morogtam, majd kikerülve őt az asztalhoz sétáltam.
- Louis! És a hölgyet ki ülteti le? - kérdezte apám élesen, mire sóhajtottam egyet, és elindultam Eleanor felé. Megfogtam a kezét, és a kijelölt helyre vezettem, ami persze, hogy az enyém mellett(!) volt. Istenem, adj erőt, hogy mind ez kibírjam! - mormoltam el gyorsan egy imát. Az ebéd viszont meglepően csendesen telt. Én és Niall egy szót sem szóltunk. Elanor úgy szintén, csak akkor szólalt meg, mikor kérdezték. A két 'örömapa' valami üzleti ügyet tárgyaltak meg, ami engem nem igazán érdekelt. Édesanyám pedig a konyhában sürgött-forgott nagyrészt.
- Louis! - szólalt meg hirtelen az apám - Jó lenne, ha figyelnél, mert te fogod továbbvinni ezt az egészet.
- Ó, hagyd csak Troy, még ráér.
- Hogy hagyhatnám? Ez a kötelessége! Ezért született. Nem hagyhatom, hogy mással foglalkozzon. - És igen, itt főtt el az a pici kis agyvizem is, ami volt. A villát már annyira szorítottam, hogy meg sem lepődtem volna, ha esetleg ketté törik. De Ő csak folytatta. Tudtam, a nagy része még csak most jön...
- Nézz csak rá, mi lett belőle! Az egész gyerek használhatatlan lenne, ha nem az én fiam lenne. Nagyon szerencsés, hogy olyan apja van, mint én. Senkinek nem adják a kezébe a boldog élet titkát. Neki pedig tálcán nyújtjuk át! A legkevesebb amit tehet, hogy rendesen elvégzi a rá hagyott feladatot. - és itt szakadt el a cérna. Ritkán fordulok ki magamból annyira, hogy kiabáljak, de most megtörtént. Megjegyzem, ez a második alkalom, hogy visszabeszéltem neki. De már rég meg kellett volna ezt tennem.
- Mit képzelsz magadról, hogy így beszélsz rólam? - álltam fel, és az asztalra csaptam a tenyeremmel. Niall ijedten kapta fel a fejét, míg Eleanor arcára sejtelmes mosoly ült ki. Élvezte az előadást. De én csak folytattam. - A fiad vagyok, az isten szerelmére! Azt hiszed, hogy a boldogság azt jelenti, hogy van egy feleségem, akit nem is szeretek, egy munkám, amit rám erőltetnek, pénzem, amiért nem is én küzdöttem meg, egy életem, amit mások irányítanak? Nekem erre nincs szükségem. Azt hiszed, olyan jó hallgatni, ahogy lejáratsz? - emeltem még feljebb a hangomat, mire már az anyám is kiszaladt a konyhából. - Hát tudd meg, nem! Egész eddigi életemben neked akartam megfelelni! Tudom, mert emlékszem rá! Ha nem lett volna.. - és itt elhallgattam. Hirtelen minden eszembe jutott. A göndör fürtök, a zöld szemek.. Harry. - Ha nem lett volna Harry, nem is tudom mi lenne most velem! - fakadtam ki, mire meglepetten pislogott fel rám. Felállt a helyéről, és egy hatalmas pofont adott. Szinte visszhangzott a hatalmas házban.
- Te mit képzelsz magadról! Az apáddal nem beszélhetsz ilyen hangnemben, főleg nem mások előtt! Az egész családot lejáratod, te félkegyelmű! Ami pedig azt a Harry gyereket illeti, jó lenne ha elfelejtenéd őt, mert ő nem lesz részese a jövődnek! Vagy ha ennyire ragaszkodsz hozzá, legyen, de akkor többé nem vagy a fiam! - több sem kellett, hátat fordítottam neki, és elindultam az ajtó felé.
- Ha kilépsz azon az ajtón, többé ne gyere vissza. - mondta utoljára, majd mosolyogva kiléptem a házból. Mikor átléptem a küszöböt, úgy éreztem, minden láncom lehullott. Sokkal szabadabb voltam.
- Louis, várj! - jött utánam Niall, és jól hátba csapott.
- Jó voltál! - dicsért meg, majd az autó felé indultunk.
- Várjatok meeeg! - kiáltott fel Eleanor, mire megálltunk.
- Hát te? Mit szeretnél? - bunkóztam vele, mire mosolya még szélesebb lett.
- Apának nagyon tetszett a kis akciód. Szóval nem menekülhetsz. Ezentúl a tiéd vagyok. Vigyáznod kell rám, mivel feleséged vagyok. Még a papírokkal sem kell törődnöd, mert apám elintéz mindent. Meg aztán, érdekes figura vagy te Louis! Kíváncsi vagyok, milyen ember vagy valójában. Szóval, veled tartok. - kuncogott fel halkan.
Hitetlenkedve emeltem a tekintetem az ég felé, majd hagytam, hadd szálljon be hátulra. Legfeljebb kirakjuk az első kanyarnál. Igen, valószínűleg ez lesz.
Az esőcseppek egyre erősebben csapódtak az autó ablakának. Niall minden figyelmét a vezetésre összpontosította, így én teljesen magamra maradtam. Álmos voltam, és az autó halk zúgása az esőcseppek ritmusos kopogásával csak még jobban rásegített erre. De nem mertem elaludni. Féltem, ha újra lehunyom a szemeimet, és engedek a csábításnak, újra látni fogom azokat az égető zöld szemeket. Úgy izzottak az álmaimban, mintha tűz lobogott volna bennük. De nem mertem beléjük nézni. Féltem. Mert minél jobban bele akartam látni a göndör fürtökkel keretezett fiú szemeibe az álmaimban, egyre több sötétséget láttam. Megijedtem. Nem mertem tovább menni. Nem mertem már ránézni sem. Ó, de kinek is próbálok hazudni? Hiába próbált meg nemet parancsolni az agyam, a szívem egyre hevesebben vert, amint lehunytam fáradt pilláimat. Ott volt. Ott állt velem szemben, egyetlen rózsával a kezében. Közelebb lépet egy lépést. Majd még egyet. Míg nem előttem nem állt. Ajkaira hamiskás mosoly kúszott, majd a kezembe adta a virágot.
- Tudom, hogy mit érzel. De el kell engednünk egymást. Louis, figyelj rám. Louis... Louis.... - ijedten kaptam fel a fejemet, mire Niall kissé nyomott fejével találtam szembe magam.
- Megérkeztünk. - mutatott előre, egy hatalmas, hófehér házra. Hihetetlen, milyen gazdagok lehetnek a szüleim? - ámultam el, majd visszapillantottam Niallre.
- És mi miért is vagyunk itt? - húztam ki magam, majd megpróbáltam kinyújtóztatni a tagjaimat, már amennyire a kis férőhelyemen megtehettem. Pontosan tudtam, miért is kellett ennyit utaznom, de jó lett volna, ha ezúttal Niall máshogy válaszol. De nincs ekkora szerencsém.
- Louis.. sóhajtott egy nagyot, majd felém fordult teljesen - Tudom, hogy ez egyáltalán nem tetszik neked. Azzal is tisztában vagyok, hogy a hátad közepére sem kívánsz egy elkényeztetett királylányt, de nincs más választásod. A szüleitek már megegyeztek ebben. Te és Eleanor kisasszony össze fogtok házasodni. Sajnálom. - veregette meg a hátam, majd kiszállt az autóból.
Semmi kedvem nem volt követni őt. Igaza van, semmi kedvem itt lenni, és ahhoz még annyira sem, hogy valami elkényeztetett úri hölgy az arcomba mászva jó pofizzon nekem. Ismerem a fajtájukat. Mind ugyan olyan. Levakarhatatlanok. - Niall ekkor nagy hévvel csapta ki az autó ajtaját, és rángatott ki belőle.
- Louis, nekem sincs ehhez semmi kedvem, de az apád rám parancsolt. Azzal meg amúgy sem oldasz meg semmit, ha duzzogsz! - emelte fel a hangját, majd maga után rángatva értünk el a házhoz. Az mellékes, hogy párszor majdnem hasra estünk a sáros talajon. De legalább az eső elállt egyenlőre.
- Viselkedj jól! - nézett rám figyelmeztetően, mielőtt csengetett volna. Válaszul csak morogtam egyet. Kit érdekel? Mert engem nem..
- Kisfiam! - kiáltott fel édesanyám az ajtóban, majd azonnal össze vissza csókolgatott. - Nagyon fáradtak vagytok? Még épp időben érkeztetek, nem kezdtük még el az ebédet! - mosolygott rám, majd újra megszorongatott. Beljebb mentünk a hatalmas házba. Nekem még új volt a hely, mivel Niall elmondása szerint a szüleim is csak 3 hónapja költöztek ide. Elvileg apámat zavarta, hogy a szomszédban gyerekek vannak, és nem tudott tőlük dolgozni. Jellemző, ha ő ott van valahol, csak három dolgot kell betarts. Ne beszélj, ne mozogj, ne létezz. Egyszerűek, nem? Én már profin űzöm a 'ne létezz' részt. Volt időm gyakorolni.
- Fiam, csak hogy ideértetek! Ideje volt. - sétált mellém apám, és jól hátba veregetett. Én is örülök neked apa, és te hogy vagy? Én? Á jól! Ne aggódj. Csak elvesztettem az emlékeim egy részét, Niall úgy bánt velem mint egy olcsó lotyóval, egy random srác beszél hozzám álmomban, és amúgy semmi kedvem nincs itt lenni. De amúgy jól, köszi, hogy kérdezed! - Nos, ezen a jó kis eszmefuttatáson jól fel is idegesítettem magamat, de ezt már csak tetőzte, mikor egy fiatal, velem körülbelül egyidős, csinos lány sétált elém, és a kezét nyújtotta.
- Eleanor Calder, mutatkozott be egy szívmelengető mosoly kíséretében, és a válaszomat várta.
- Louis Tomlinson. - hajoltam le, és belecsókoltam a kezébe. Halkan felkuncogott, majd pukedlizett egyet.
- Örülök, hogy végre találkozhattunk! - mosolygott tovább.
- Részemről a szerencse. - morogtam, majd kikerülve őt az asztalhoz sétáltam.
- Louis! És a hölgyet ki ülteti le? - kérdezte apám élesen, mire sóhajtottam egyet, és elindultam Eleanor felé. Megfogtam a kezét, és a kijelölt helyre vezettem, ami persze, hogy az enyém mellett(!) volt. Istenem, adj erőt, hogy mind ez kibírjam! - mormoltam el gyorsan egy imát. Az ebéd viszont meglepően csendesen telt. Én és Niall egy szót sem szóltunk. Elanor úgy szintén, csak akkor szólalt meg, mikor kérdezték. A két 'örömapa' valami üzleti ügyet tárgyaltak meg, ami engem nem igazán érdekelt. Édesanyám pedig a konyhában sürgött-forgott nagyrészt.
- Louis! - szólalt meg hirtelen az apám - Jó lenne, ha figyelnél, mert te fogod továbbvinni ezt az egészet.
- Ó, hagyd csak Troy, még ráér.
- Hogy hagyhatnám? Ez a kötelessége! Ezért született. Nem hagyhatom, hogy mással foglalkozzon. - És igen, itt főtt el az a pici kis agyvizem is, ami volt. A villát már annyira szorítottam, hogy meg sem lepődtem volna, ha esetleg ketté törik. De Ő csak folytatta. Tudtam, a nagy része még csak most jön...
- Nézz csak rá, mi lett belőle! Az egész gyerek használhatatlan lenne, ha nem az én fiam lenne. Nagyon szerencsés, hogy olyan apja van, mint én. Senkinek nem adják a kezébe a boldog élet titkát. Neki pedig tálcán nyújtjuk át! A legkevesebb amit tehet, hogy rendesen elvégzi a rá hagyott feladatot. - és itt szakadt el a cérna. Ritkán fordulok ki magamból annyira, hogy kiabáljak, de most megtörtént. Megjegyzem, ez a második alkalom, hogy visszabeszéltem neki. De már rég meg kellett volna ezt tennem.
- Mit képzelsz magadról, hogy így beszélsz rólam? - álltam fel, és az asztalra csaptam a tenyeremmel. Niall ijedten kapta fel a fejét, míg Eleanor arcára sejtelmes mosoly ült ki. Élvezte az előadást. De én csak folytattam. - A fiad vagyok, az isten szerelmére! Azt hiszed, hogy a boldogság azt jelenti, hogy van egy feleségem, akit nem is szeretek, egy munkám, amit rám erőltetnek, pénzem, amiért nem is én küzdöttem meg, egy életem, amit mások irányítanak? Nekem erre nincs szükségem. Azt hiszed, olyan jó hallgatni, ahogy lejáratsz? - emeltem még feljebb a hangomat, mire már az anyám is kiszaladt a konyhából. - Hát tudd meg, nem! Egész eddigi életemben neked akartam megfelelni! Tudom, mert emlékszem rá! Ha nem lett volna.. - és itt elhallgattam. Hirtelen minden eszembe jutott. A göndör fürtök, a zöld szemek.. Harry. - Ha nem lett volna Harry, nem is tudom mi lenne most velem! - fakadtam ki, mire meglepetten pislogott fel rám. Felállt a helyéről, és egy hatalmas pofont adott. Szinte visszhangzott a hatalmas házban.
- Te mit képzelsz magadról! Az apáddal nem beszélhetsz ilyen hangnemben, főleg nem mások előtt! Az egész családot lejáratod, te félkegyelmű! Ami pedig azt a Harry gyereket illeti, jó lenne ha elfelejtenéd őt, mert ő nem lesz részese a jövődnek! Vagy ha ennyire ragaszkodsz hozzá, legyen, de akkor többé nem vagy a fiam! - több sem kellett, hátat fordítottam neki, és elindultam az ajtó felé.
- Ha kilépsz azon az ajtón, többé ne gyere vissza. - mondta utoljára, majd mosolyogva kiléptem a házból. Mikor átléptem a küszöböt, úgy éreztem, minden láncom lehullott. Sokkal szabadabb voltam.
- Louis, várj! - jött utánam Niall, és jól hátba csapott.
- Jó voltál! - dicsért meg, majd az autó felé indultunk.
- Várjatok meeeg! - kiáltott fel Eleanor, mire megálltunk.
- Hát te? Mit szeretnél? - bunkóztam vele, mire mosolya még szélesebb lett.
- Apának nagyon tetszett a kis akciód. Szóval nem menekülhetsz. Ezentúl a tiéd vagyok. Vigyáznod kell rám, mivel feleséged vagyok. Még a papírokkal sem kell törődnöd, mert apám elintéz mindent. Meg aztán, érdekes figura vagy te Louis! Kíváncsi vagyok, milyen ember vagy valójában. Szóval, veled tartok. - kuncogott fel halkan.
Hitetlenkedve emeltem a tekintetem az ég felé, majd hagytam, hadd szálljon be hátulra. Legfeljebb kirakjuk az első kanyarnál. Igen, valószínűleg ez lesz.
2013. november 10., vasárnap
24.Fejezet - Darcy Styles
Harry szemszöge:
- Harry.. - hallottam meg a halk suttogást mellőlem az éjszaka közepén, de az már nem jutott el a tudatomig, hogy ki lehet az, és mit akar. Úgyhogy inkább hátat fordítottam a hangnak, és aludtam tovább. Viszont kevesebb mint fél perc után egy erős, határozott ütést ( már ha lehet annak nevezni azt az orbitális csapást, amitől szerintem elrepedtek a bordáim) éreztem meg. Éreztem meg.. belém csapott mint a villám. Ijedten fordultam meg, és néztem farkasszemet a ziháló, könnyező Daisyvel.
- Mi történt? - ültem fel kótyagosan, mire Daisy hitetlenkedve csapott a homlokára, és folytott hangon megszólalt.
- Szülök, Harry! Éppen ki akar belőlem jönni a gyerekünk! De ne is zavartasd magad, aludj csak vissza! - sziszegte, mire én meg is tettem amit kért. Még, hogy szül. Ilyen badarságokat. Alig múlt hajnali kettő, és amúgy is. Nekem nincs is gyerekem. Ácsi. Azt mondta szülni fog? - a szemeim ijedten pattantak ki a helyükről, és mint a villám, úgy fordultam felé.
- Hogy mit csinálsz? - pattantam fel, és már is rohantam az ajtó felé.
- Örülök, hogy leesett! - gúnyolódott Daisy fájdalmasan mosolyogva. - Harry! Az ég szerelmére, én itt maradtam! - üvöltött rám fentről, mikor én már a nappaliban futkostam össze vissza.
- Ó, tényleg! Te is kellesz! - rohantam vissza, mire Daisy annyira elkezdett röhögni, hogy még az orvos rendelője előtt sem tudta abbahagyni.
- De jó kedve van valakinek! Nincsenek görcsök és összehúzódások, Mrs. Styles? - vigyorgott az orvos, mire Daisy azonnal abbahagyta a nevetést, és a hasához kapott.
- Jajj, doki.. csináljon valamit. Ez nagyon fáj! - zihált, majd két nővér segítségével besétált a kórterembe.
- Nyugalom Mr. Styles, minden rendben lesz. veregette meg a vállamat, majd mielőtt bement volna, még visszanézett a válla fölött. - Egyébként, már egy ideje a szakmában vagyok, de még soha nem jött senki röhögve szülni. De úgy tűnik, önöknél bármi lehetséges! - nevetett a doki, majd már el is tűnt a hatalmas ajtó mögött. Ezután leültem a váróteremben egy székre, és megpróbáltam pihenni. Már vagy 2 órája ültem ott, mikor egy nálam talán 3 évvel idősebb lány ült le mellém.
- Te miért vagy bent ilyenkor? - mosolygott rám kedvesen. Hosszú, hullámos barna haja volt, ami a háta közepéig ért. Szépen ívelt arca, és telt ajkai. A szemei a halvány világításban szinte feketének tűntek, de valószínűleg csokoládé barnák voltak. Alacsony volt, és kissé teltebb alkatú. De kifejezetten szép volt. Az embernek jót tett, ha ránézhetett.
- A feleségemet várom. - néztem rá, és halványan elmosolyodtam.
- Őt hozták be úgy két órája, ugye? Találkoztam vele. Eléggé kikészült. Bár nem is csodálom. Állandóan azt hajtogatta, hogy a férje majdnem otthon hagyta, és utána nevetni kezdett. Vicces volt, mert utána azonnal görcsei lettek. - nevetett fel, én pedig csatlakoztam hozzá.
- Igen, az Ő volt. Tényleg majdnem otthon hagytam, annyira bepánikoltam hirtelen. Csak azt ismételgettem magamban, amit a doki mondott. " Azonnal telefonálj, és minél hamarabb hozd be. Ne hagyd otthon az előre elkészített táskáját, és legyél vele óvatos, fiam" De azt senki nem mondta, hogy őt ne hagyjam otthon, szóval ha nem szól, nélküle jövök be. - kacagtam fel, és már az egész hely tőlünk zengett.
- Vicces lehetett. Ó, még be sem mutatkoztam! - csapott a homlokára a lány, majd a kezét nyújtotta felém. - Anastasia Somerhalder. - mosolygott kedvesen.
- Harold Edward Styles. - viszonoztam a gesztust, és megráztam a kezét. - Te miért vagy itt ilyenkor? - tettem fel én is ugyan azt a kérdést, mint ő.
- Itt dolgozom. - mosolyodott el, és a ruhájára mutatott. És tényleg, a tipikus ápoló ruhát viselte.
- Jajj.. nem láttam. - kezdtem mentegetőzni, mire csak leintett.
- Nem baj, előfordul. A Harodlot vagy az Edwardot használod? - nézett rám kíváncsian, mire elfintorodtam.
- Általában Harrynek szólítanak. A Haroldot csak akkor használom, ha valami hivatalosról van szó, az Edwardot pedig nem szeretem.
- Értem. Akkor Harry. - húzta ajkait szép mosolyra. - Azt hiszem most már megleszel. - mutatott mögém, mire gyorsan megfordultam. Paul bácsi közeledett felénk hatalmas mosollyal az arcán. Megállt előttem, és jobb kezét a vállamra tette.
- Gratulálok, Harry fiam! Egy gyönyör, életerős kislány! - mosolygott rám, majd elkísért a szobáig, ahol Daisy volt. Egy apró, ám annál szebb szobába találtam magamat. A benne lévő egyszemélyes ágyban feküdt Daisy. Teljesen ki volt merülve. A homlokán néhány helyen még izzadságcseppek jelentek meg.
- Most hagyd őt egy picit aludni, nagyon elfáradt. Gyere, bemutatlak a lányodnak! - húzott magával Paul bácsi, és egy üveglappal elválasztott terembe vezetett. 10 kisbaba között feküdt a miénk. Rózsaszín kis takaróba bebugyolálva aludt. Hosszú szempillái szépen ölelték körbe szemeit. Pisze orra volt, és apró ajkai, amik most nyitva voltak. Parányi kezei szorították a takarót.
- Megfoghatom? - kérdeztem megbabonázva, mire Anastasia bement, és lágyan a karjaiba vette őt.
- Tessék. Így fogd meg, és támaszd meg a fejét. Igen, így jó lesz! - mosolygott, miután sikeresen a kezembe adta őt. Az én kislányomat. Hihetetlen érzés, mikor az ember a saját gyermekét tarthatja a kezében. Ezért a parányi kis életért ezentúl én és Daisy felelünk. Szeretnék neki mindent megadni, amit csak megtudok.
Visszamentünk a szobába, ahol Daisy ekkor már ébren volt. Leültem mellé, és a kezébe adtam a parányi testet. Daisy arcán angyali mosoly ült. Ő is ugyan arra gondolhatott, amire én. Arra, hogy egy csodát tartunk a kezünkben. A mi csodánkat.
- Mi lesz a neve? - kérdezte Ana kedvesen, mire egymásra néztünk, és halványan elmosolyodtunk. A név már nagyon rég megvolt. Szinte azonnal tudtuk, hogyan fogjuk elnevezni. Legalábbis én. Mindig is Darcynak akartam elnevezni a lányomat. Daisy pedig azonnal beleszeretett a névbe.
- Darcy. Darcy Styles. - simítottam végig vörös orcáján a kicsinek, majd Daisyt magamhoz ölleve gyönyörködtem benne.
Már nem emlékszem ki kérte, de hoztam egy képet Darcyról.:) Ahogy én elképzelem őt:
- Harry.. - hallottam meg a halk suttogást mellőlem az éjszaka közepén, de az már nem jutott el a tudatomig, hogy ki lehet az, és mit akar. Úgyhogy inkább hátat fordítottam a hangnak, és aludtam tovább. Viszont kevesebb mint fél perc után egy erős, határozott ütést ( már ha lehet annak nevezni azt az orbitális csapást, amitől szerintem elrepedtek a bordáim) éreztem meg. Éreztem meg.. belém csapott mint a villám. Ijedten fordultam meg, és néztem farkasszemet a ziháló, könnyező Daisyvel.
- Mi történt? - ültem fel kótyagosan, mire Daisy hitetlenkedve csapott a homlokára, és folytott hangon megszólalt.
- Szülök, Harry! Éppen ki akar belőlem jönni a gyerekünk! De ne is zavartasd magad, aludj csak vissza! - sziszegte, mire én meg is tettem amit kért. Még, hogy szül. Ilyen badarságokat. Alig múlt hajnali kettő, és amúgy is. Nekem nincs is gyerekem. Ácsi. Azt mondta szülni fog? - a szemeim ijedten pattantak ki a helyükről, és mint a villám, úgy fordultam felé.
- Hogy mit csinálsz? - pattantam fel, és már is rohantam az ajtó felé.
- Örülök, hogy leesett! - gúnyolódott Daisy fájdalmasan mosolyogva. - Harry! Az ég szerelmére, én itt maradtam! - üvöltött rám fentről, mikor én már a nappaliban futkostam össze vissza.
- Ó, tényleg! Te is kellesz! - rohantam vissza, mire Daisy annyira elkezdett röhögni, hogy még az orvos rendelője előtt sem tudta abbahagyni.
- De jó kedve van valakinek! Nincsenek görcsök és összehúzódások, Mrs. Styles? - vigyorgott az orvos, mire Daisy azonnal abbahagyta a nevetést, és a hasához kapott.
- Jajj, doki.. csináljon valamit. Ez nagyon fáj! - zihált, majd két nővér segítségével besétált a kórterembe.
- Nyugalom Mr. Styles, minden rendben lesz. veregette meg a vállamat, majd mielőtt bement volna, még visszanézett a válla fölött. - Egyébként, már egy ideje a szakmában vagyok, de még soha nem jött senki röhögve szülni. De úgy tűnik, önöknél bármi lehetséges! - nevetett a doki, majd már el is tűnt a hatalmas ajtó mögött. Ezután leültem a váróteremben egy székre, és megpróbáltam pihenni. Már vagy 2 órája ültem ott, mikor egy nálam talán 3 évvel idősebb lány ült le mellém.
- Te miért vagy bent ilyenkor? - mosolygott rám kedvesen. Hosszú, hullámos barna haja volt, ami a háta közepéig ért. Szépen ívelt arca, és telt ajkai. A szemei a halvány világításban szinte feketének tűntek, de valószínűleg csokoládé barnák voltak. Alacsony volt, és kissé teltebb alkatú. De kifejezetten szép volt. Az embernek jót tett, ha ránézhetett.
- A feleségemet várom. - néztem rá, és halványan elmosolyodtam.
- Őt hozták be úgy két órája, ugye? Találkoztam vele. Eléggé kikészült. Bár nem is csodálom. Állandóan azt hajtogatta, hogy a férje majdnem otthon hagyta, és utána nevetni kezdett. Vicces volt, mert utána azonnal görcsei lettek. - nevetett fel, én pedig csatlakoztam hozzá.
- Igen, az Ő volt. Tényleg majdnem otthon hagytam, annyira bepánikoltam hirtelen. Csak azt ismételgettem magamban, amit a doki mondott. " Azonnal telefonálj, és minél hamarabb hozd be. Ne hagyd otthon az előre elkészített táskáját, és legyél vele óvatos, fiam" De azt senki nem mondta, hogy őt ne hagyjam otthon, szóval ha nem szól, nélküle jövök be. - kacagtam fel, és már az egész hely tőlünk zengett.
- Vicces lehetett. Ó, még be sem mutatkoztam! - csapott a homlokára a lány, majd a kezét nyújtotta felém. - Anastasia Somerhalder. - mosolygott kedvesen.
- Harold Edward Styles. - viszonoztam a gesztust, és megráztam a kezét. - Te miért vagy itt ilyenkor? - tettem fel én is ugyan azt a kérdést, mint ő.
- Itt dolgozom. - mosolyodott el, és a ruhájára mutatott. És tényleg, a tipikus ápoló ruhát viselte.
- Jajj.. nem láttam. - kezdtem mentegetőzni, mire csak leintett.
- Nem baj, előfordul. A Harodlot vagy az Edwardot használod? - nézett rám kíváncsian, mire elfintorodtam.
- Általában Harrynek szólítanak. A Haroldot csak akkor használom, ha valami hivatalosról van szó, az Edwardot pedig nem szeretem.
- Értem. Akkor Harry. - húzta ajkait szép mosolyra. - Azt hiszem most már megleszel. - mutatott mögém, mire gyorsan megfordultam. Paul bácsi közeledett felénk hatalmas mosollyal az arcán. Megállt előttem, és jobb kezét a vállamra tette.
- Gratulálok, Harry fiam! Egy gyönyör, életerős kislány! - mosolygott rám, majd elkísért a szobáig, ahol Daisy volt. Egy apró, ám annál szebb szobába találtam magamat. A benne lévő egyszemélyes ágyban feküdt Daisy. Teljesen ki volt merülve. A homlokán néhány helyen még izzadságcseppek jelentek meg.
- Most hagyd őt egy picit aludni, nagyon elfáradt. Gyere, bemutatlak a lányodnak! - húzott magával Paul bácsi, és egy üveglappal elválasztott terembe vezetett. 10 kisbaba között feküdt a miénk. Rózsaszín kis takaróba bebugyolálva aludt. Hosszú szempillái szépen ölelték körbe szemeit. Pisze orra volt, és apró ajkai, amik most nyitva voltak. Parányi kezei szorították a takarót.
- Megfoghatom? - kérdeztem megbabonázva, mire Anastasia bement, és lágyan a karjaiba vette őt.
- Tessék. Így fogd meg, és támaszd meg a fejét. Igen, így jó lesz! - mosolygott, miután sikeresen a kezembe adta őt. Az én kislányomat. Hihetetlen érzés, mikor az ember a saját gyermekét tarthatja a kezében. Ezért a parányi kis életért ezentúl én és Daisy felelünk. Szeretnék neki mindent megadni, amit csak megtudok.
Visszamentünk a szobába, ahol Daisy ekkor már ébren volt. Leültem mellé, és a kezébe adtam a parányi testet. Daisy arcán angyali mosoly ült. Ő is ugyan arra gondolhatott, amire én. Arra, hogy egy csodát tartunk a kezünkben. A mi csodánkat.
- Mi lesz a neve? - kérdezte Ana kedvesen, mire egymásra néztünk, és halványan elmosolyodtunk. A név már nagyon rég megvolt. Szinte azonnal tudtuk, hogyan fogjuk elnevezni. Legalábbis én. Mindig is Darcynak akartam elnevezni a lányomat. Daisy pedig azonnal beleszeretett a névbe.
- Darcy. Darcy Styles. - simítottam végig vörös orcáján a kicsinek, majd Daisyt magamhoz ölleve gyönyörködtem benne.
Már nem emlékszem ki kérte, de hoztam egy képet Darcyról.:) Ahogy én elképzelem őt:
2013. november 9., szombat
Díjak.:)
Sziasztok! Most nem részt hoztam.:) A hetem nem úgy alakult, ahogy szerettem volna ( nagyon nem úgy alakult..) Szóval már alig vártam, hogy hétvége legyen, és kikapcsoljak..:) A részt holnap mindenképpen hozni fogom, de lehet éjszaka megírom, mert úgy se fogok tudni aludni valószínűleg.:) Szóval még egy kis türelmet kérek szépen. De kaptam két díjat, és azokat most kiteszem.:)
Köszönöm szépen a díjakat Pítörnek és Zsoo.*-nak!
Köszönöm szépen a díjakat Pítörnek és Zsoo.*-nak!
Pítör és Zsóó.* Díja összevonva. :)
5 dolog magamról:
- Vámpírnaplók fanatikus vagyok.
- Nem tudok csokoládé nélkül élni.:)
- Van két teknősöm. ( Harry és Panni)
- Szeretem az animéket.
- A kedvenc állatom a tigris!<3
5 kérdés: - Melyik hírességgel mennél el egy romantikus hajó útra? - Alap, hogy Harryvel!:) Jó is lenne!*-*
- Mit tennél ha a kedvenc hírességedet találnád a szobádban? - Hát.. owo Nem is tudom, berángatnám az ágyamba. :''D Na jó.. nem. Megkérném, hogy énekeljen nekem!:)
- Kivel írnál szívesen egy közös blogot/könyvet? - Nem tudom. Nem szeretnék közösen írni senkivel. Nekem a fejezetek csak úgy jönnek mint a 'villámcsapás' és senkit nem kérhetek arra, hogy ehhez alkalmazkodjon.:)
- Van állatod? Ha igen mi a neve? - Két teknősöm van ( Harry és Panni) egy kutyám (Vacak) és régen voltak hörcsögeim.:)
- Mi a kedvenc zenéd? - Mármint zeneszám?:) Most Little Mix - Little me. Imádom!:)
+ 5 kérdés.
- Miért lett a blogger/bloggerina neved az, ami? - Már nem tudom.:) Ez volt szimpatikus.:)
- Szoktál valamilyen sorozatot nézni? Igen. A Carrie naplóját és a Vámpírnaplókat.
- Mi az a dolog, ami nélkül soha nem lépsz ki az ajtón? - A telefonom + a fülhallgatóm.:)
- Mit szeretnél elérni az életben? - Szeretnék boldog és sikeres lenni. Megvalósítani az álmaimnak legalább a felét. :)
- Kivel szeretnél találkozni a legjobban ( nem muszáj híresnek lennie): A srácokkal. :) (1D)
5 kérdésem:
- Ha eljutnál Londonba, mi lenne az első dolog, amit csinálsz?
- Milyen nyelveken beszélsz?
- Voltál már One Direction koncerten?
- Mi a kedvenc ételed?
- Ha le kéne mondanod a látásodról vagy a hallásodról, melyikről mondanál le?
5 ember akinek tovább küldöm:
Nem szoktam továbbküldeni, de vegyétek úgy, hogy nektek vissza lett küldve. :) Akinek pedig szimpatikus egy kérdés, vagy a díj, az nyugodtan rakja ki. ^^
Még egyszer, nagyon szépen köszönöm a díjakat, a 23! feliratkozót, a rengeteg olvasót és oldalmegjelenítést. És persze a sok sok kommentet, biztatást és szeretetet! ^^ Még egyszer, sajnálom, hogy ma nem hoztam részt, de nem vagyok 'ihletképes állapotban'. De holnap mindenféleképpen hozni fogom!
2013. november 2., szombat
23. Fejezet - "Jobb nekik külön"
Louis szemszöge:
Magány. Olyan furcsa, még soha nem éreztem magamat magányosnak. Mindig volt mellettem valaki, aki fontos volt nekem. Szóval..nem is biztos, hogy magányos vagyok, mert még soha nem éreztem ilyet. Ez az első alkalom. Olyan.. üresnek érzem magamat. Furcsa, ugye? Üresnek érezni magunkat, mintha jelentéktelenek lennénk.Szerintem az embereknek meg kéne tiltani, hogy egyedül elmélkedjenek, mert csak ilyenekre tudnak gondolni egy idő után. Hogy magányosak, hogy hiányzik valami az életükből. Az enyémből is hiányzik valami. Vagyis inkább, valaki. Már többször álmodtam róla. Mindig ugyan az az álom kísért. Ugyan azzal a fiúval. Mindig ugyanabban az erdőben találom magamat, amint elalszom. Hiába keresem a kiutat, nem találom. Végül pedig eljutok egy apró facsemetéhez, amit egy rózsabokor ölel körül. Ő pedig mindig megjelenik. De sosem láttam még az arcát. Egészen mostanáig. A fiú barna, göndör fürtjein megcsillan a fák lombjai között beszökő fénysugár. Arcán hatalmas mosoly ül, amely előhívja édes gödröcskéit. Az ajkai olyan vörösek, mint a rózsák, a szemei pedig.. a szemei úgy fénylenek, mint a smaragdok. Zöld fénye melegséget, és bizalmat sugároz felém. Próbálok lépni felé, de Ő azonnal meghátrál. Ajkai már nem görbülnek felfelé. Szemei már távolságtartóan néznek vissza rám. Elvesztették fényüket. Az erdő pedig ezzel egy időben veszti el szépségét. A madárének eltűnt, a fák lombkoronái barnában és feketében pompáztak. A talaj sáros, és csúszós lett. A gyönyörű rózsabokor pedig elkezdte lehullajtani szirmait. A kis facsemete pedig hirtelen megnőtt. Már nem volt szüksége a rózsák védelmére, már nem kellett őt megvédeni. Elpusztította őket, ezzel teljesen tönkretéve a gyönyörű rózsák életét. A fiú pedig eltűnt. Hiába kerestem, nem találtam őt sehol. Leültem a most már hatalmas fa alá, és kezembe vettem az egyik félholt rózsaszálat. Édes illata volt, leírhatatlanul édes. Szinte simogatott. Mikor felálltam, tudod mit vettem észre? Egyetlen egy szál rózsát, ami megmaradt. De az a rózsa nem vörös volt, hanem fehér. De hogy került oda, a szebbnél szebb vörösök közé egyetlen egy szál fehér? Kitudja. De pont olyan magányos lehetett, mint én most.
- Szerinted, ez mit jelent?
Várakozóan néztem fel Niallre, hogy mit fog mondani, de ő csak hallgatott.
- Niall, te tudod ki az a fiú, akit az álmaimban látok, ugye? - kérdeztem halkan, de nem válaszolt. Az állánál fogva kényszerítettem őt. hogy a szemembe nézzen. - Mondd el, kérlek.. - suttogtam alig hallhatóan, mire jól láthatóan megfeszültek az izmai. Kifújta a bent tartott levegőt, és szomorú mosollyal az arcán nézett rám.
- Igen, tudom. - szívta be a levegőt élesen.
- Ki Ő? Mit jelent nekem? Miért álmodom róla? Szerettem őt? Vagy Ő szeretett engem? Együtt voltunk? Miért nem keres..? - tettem fel egyszerre neki minden kérdést, ami hirtelen eszembe jutott.
- Louis, Ő Harry... - néhány másodpercig hezitált, mintha nem tudná, mit is kéne mondania nekem. - Szeretted őt, és talán Ő is téged. De el kell őt felejtened, mert Ő már nincs többé. A balesetkor, ketten voltatok az autóban. Vitatkoztatok. Ő féltékeny volt rám, te pedig védeni akartál, mert meggondoltad magad, és engem akartál. Louis, csak te élted túl a balesetet. - úgy mondta ezt, mintha betanult szöveg lett volna. Éppen ezért, megéreztem, hogy hazudik. Az álmomban is olyan megnyugtató volt a mosolya. Biztonságban éreztem magam vele. Kizárt dolog, hogy veszekedtünk volna. Niall hazudik. De így, soha nem fogom megtudni, mi is az igazság. Ki fogom deríteni, mit rejteget. De ehhez, segítségre van szükségem.
- Louis, lenne itt még valami. - reménykedve néztem fel rá, hátha meggondolta magát, és elmond mindent, de teljesen megsemmisített a mondandója.
- Az apád beteg, Louis. Azt akarja, hogy menny haza, és vedd el feleségül a főnöke lányát. Így biztosítva lenne a jövőd. Louis, holnap muszáj elindulnunk. - tette a kezeit a vállamra, majd kiment a szobából. Nem hiszem el. Nem emlékszem semmire, az álmaimban egy göndör srác zaklat, Niall úgy hazudik, mint a vízfolyás, az apámnak kitudja mi baja van, és még egy vadidegen lányhoz is hozzá akarnak kényszeríteni? Fenomenális. Mintha valaki örömét lelné abban, hogy az én elcseszett életemet még jobban tönkretegye. Idegesen túrtam bele a hajamba, majd megpróbáltam újra álomba merülni, hátha újra láthatom, mint utólag kiderült, Harryt.
Niall szemszöge:
Remélem nem jött rá, hogy hazudtam neki. Gratulálok Niall, belehazudtál a két szép szemébe. De olyan ártatlan! Ha megtehetném, már rég nem egyedül 'koptatná' az ágyat.. De a legutóbbi baklövésem után... csoda, hogy egyáltalán szóba áll velem.
A telefon éles hangja tudatta velem, hogy Tomlinson papa viszont már egyáltalán nem olyan türelmes, és jóhiszemű mint a fia. A morgó hang szinte bántotta a füleimet, mikor beleszólt.
- Niall fiam, akkor sikerült? Hazahozod? - kérdezte köszönés nélkül két köhögés között.
- Igen, uram. Sikerült rávennem. - sóhajtottam fel szomorúan.
- Remek! Holnap amint tudtok, induljatok! Mr Calder, és a gyönyörű lánya már tűkön ülnek, hogy megismerhessék! Ó, és ne felejtsd el a fejébe tuszkolni az összes illemszabályt, meg mindent amit elfelejtett. Azt a Harry gyereket pedig elfelejtette, ugye?
- Uram... Louis emlékszik rá, de nem tudja kije is volt.- a vonal túlsó végéről harsány nevetés hallatszott. - Helyes! Ne is emlékezzen arra a kis ficsúrra! A jövője a legfontosabb. Talán egyszer még hálás leszek Mr. Stylesnak, hogy ilyen ügyesen elbánt a fiammal. - muszáj volt beharapjam az ajkaimat, és belemarjak a kezembe, hogy ne fűzzek hozzá valami csípőset a megjegyzéseihez, és rakjam le a telefont. Gyűlöltem ezt az embert.
- Na, akkor Niall fiam. Holnap találkozunk. További szép estét! - azzal le is rakta a készüléket. Szomorúan néztem a néma kagylót. Ez már egy ideje nem arról szólt, legalábbis nekem, hogy Louis az enyém legyen. Rájöttem ,hogy soha nem lehet az enyém. Fájt, de el kellett fogadjam. Már csak azt akartam, hogy Louis boldog legyen. Viszont a hírek ide is eljutnak. Tudom, hogy Harry lánya két napja megszületett, és tudom, hogy minden erejével azon van, hogy elfelejtse Louist. Most először.. mérhetetlen sajnálatot éreztem iránta. Annyira ragaszkodott Harryhez. Annyira szerette. De Harry ezzel az érzéssel nem tud megbirkózni. Elhiszem, hogy szereti Louist. De... talán tényleg jobb nekik külön. Egymás nélkül.
Nem lett túl hosszú, de remélem tetszik!:) Ne felejtsétek el, hogy holnap SOML klip, és rekordot döntünk!:)) Tovább szép estét mindenkinek, az X-Faktorhoz pedig (már aki nézi) annak jó szórakozást kívánok!:)
Magány. Olyan furcsa, még soha nem éreztem magamat magányosnak. Mindig volt mellettem valaki, aki fontos volt nekem. Szóval..nem is biztos, hogy magányos vagyok, mert még soha nem éreztem ilyet. Ez az első alkalom. Olyan.. üresnek érzem magamat. Furcsa, ugye? Üresnek érezni magunkat, mintha jelentéktelenek lennénk.Szerintem az embereknek meg kéne tiltani, hogy egyedül elmélkedjenek, mert csak ilyenekre tudnak gondolni egy idő után. Hogy magányosak, hogy hiányzik valami az életükből. Az enyémből is hiányzik valami. Vagyis inkább, valaki. Már többször álmodtam róla. Mindig ugyan az az álom kísért. Ugyan azzal a fiúval. Mindig ugyanabban az erdőben találom magamat, amint elalszom. Hiába keresem a kiutat, nem találom. Végül pedig eljutok egy apró facsemetéhez, amit egy rózsabokor ölel körül. Ő pedig mindig megjelenik. De sosem láttam még az arcát. Egészen mostanáig. A fiú barna, göndör fürtjein megcsillan a fák lombjai között beszökő fénysugár. Arcán hatalmas mosoly ül, amely előhívja édes gödröcskéit. Az ajkai olyan vörösek, mint a rózsák, a szemei pedig.. a szemei úgy fénylenek, mint a smaragdok. Zöld fénye melegséget, és bizalmat sugároz felém. Próbálok lépni felé, de Ő azonnal meghátrál. Ajkai már nem görbülnek felfelé. Szemei már távolságtartóan néznek vissza rám. Elvesztették fényüket. Az erdő pedig ezzel egy időben veszti el szépségét. A madárének eltűnt, a fák lombkoronái barnában és feketében pompáztak. A talaj sáros, és csúszós lett. A gyönyörű rózsabokor pedig elkezdte lehullajtani szirmait. A kis facsemete pedig hirtelen megnőtt. Már nem volt szüksége a rózsák védelmére, már nem kellett őt megvédeni. Elpusztította őket, ezzel teljesen tönkretéve a gyönyörű rózsák életét. A fiú pedig eltűnt. Hiába kerestem, nem találtam őt sehol. Leültem a most már hatalmas fa alá, és kezembe vettem az egyik félholt rózsaszálat. Édes illata volt, leírhatatlanul édes. Szinte simogatott. Mikor felálltam, tudod mit vettem észre? Egyetlen egy szál rózsát, ami megmaradt. De az a rózsa nem vörös volt, hanem fehér. De hogy került oda, a szebbnél szebb vörösök közé egyetlen egy szál fehér? Kitudja. De pont olyan magányos lehetett, mint én most.
- Szerinted, ez mit jelent?
Várakozóan néztem fel Niallre, hogy mit fog mondani, de ő csak hallgatott.
- Niall, te tudod ki az a fiú, akit az álmaimban látok, ugye? - kérdeztem halkan, de nem válaszolt. Az állánál fogva kényszerítettem őt. hogy a szemembe nézzen. - Mondd el, kérlek.. - suttogtam alig hallhatóan, mire jól láthatóan megfeszültek az izmai. Kifújta a bent tartott levegőt, és szomorú mosollyal az arcán nézett rám.
- Igen, tudom. - szívta be a levegőt élesen.
- Ki Ő? Mit jelent nekem? Miért álmodom róla? Szerettem őt? Vagy Ő szeretett engem? Együtt voltunk? Miért nem keres..? - tettem fel egyszerre neki minden kérdést, ami hirtelen eszembe jutott.
- Louis, Ő Harry... - néhány másodpercig hezitált, mintha nem tudná, mit is kéne mondania nekem. - Szeretted őt, és talán Ő is téged. De el kell őt felejtened, mert Ő már nincs többé. A balesetkor, ketten voltatok az autóban. Vitatkoztatok. Ő féltékeny volt rám, te pedig védeni akartál, mert meggondoltad magad, és engem akartál. Louis, csak te élted túl a balesetet. - úgy mondta ezt, mintha betanult szöveg lett volna. Éppen ezért, megéreztem, hogy hazudik. Az álmomban is olyan megnyugtató volt a mosolya. Biztonságban éreztem magam vele. Kizárt dolog, hogy veszekedtünk volna. Niall hazudik. De így, soha nem fogom megtudni, mi is az igazság. Ki fogom deríteni, mit rejteget. De ehhez, segítségre van szükségem.
- Louis, lenne itt még valami. - reménykedve néztem fel rá, hátha meggondolta magát, és elmond mindent, de teljesen megsemmisített a mondandója.
- Az apád beteg, Louis. Azt akarja, hogy menny haza, és vedd el feleségül a főnöke lányát. Így biztosítva lenne a jövőd. Louis, holnap muszáj elindulnunk. - tette a kezeit a vállamra, majd kiment a szobából. Nem hiszem el. Nem emlékszem semmire, az álmaimban egy göndör srác zaklat, Niall úgy hazudik, mint a vízfolyás, az apámnak kitudja mi baja van, és még egy vadidegen lányhoz is hozzá akarnak kényszeríteni? Fenomenális. Mintha valaki örömét lelné abban, hogy az én elcseszett életemet még jobban tönkretegye. Idegesen túrtam bele a hajamba, majd megpróbáltam újra álomba merülni, hátha újra láthatom, mint utólag kiderült, Harryt.
Niall szemszöge:
Remélem nem jött rá, hogy hazudtam neki. Gratulálok Niall, belehazudtál a két szép szemébe. De olyan ártatlan! Ha megtehetném, már rég nem egyedül 'koptatná' az ágyat.. De a legutóbbi baklövésem után... csoda, hogy egyáltalán szóba áll velem.
A telefon éles hangja tudatta velem, hogy Tomlinson papa viszont már egyáltalán nem olyan türelmes, és jóhiszemű mint a fia. A morgó hang szinte bántotta a füleimet, mikor beleszólt.
- Niall fiam, akkor sikerült? Hazahozod? - kérdezte köszönés nélkül két köhögés között.
- Igen, uram. Sikerült rávennem. - sóhajtottam fel szomorúan.
- Remek! Holnap amint tudtok, induljatok! Mr Calder, és a gyönyörű lánya már tűkön ülnek, hogy megismerhessék! Ó, és ne felejtsd el a fejébe tuszkolni az összes illemszabályt, meg mindent amit elfelejtett. Azt a Harry gyereket pedig elfelejtette, ugye?
- Uram... Louis emlékszik rá, de nem tudja kije is volt.- a vonal túlsó végéről harsány nevetés hallatszott. - Helyes! Ne is emlékezzen arra a kis ficsúrra! A jövője a legfontosabb. Talán egyszer még hálás leszek Mr. Stylesnak, hogy ilyen ügyesen elbánt a fiammal. - muszáj volt beharapjam az ajkaimat, és belemarjak a kezembe, hogy ne fűzzek hozzá valami csípőset a megjegyzéseihez, és rakjam le a telefont. Gyűlöltem ezt az embert.
- Na, akkor Niall fiam. Holnap találkozunk. További szép estét! - azzal le is rakta a készüléket. Szomorúan néztem a néma kagylót. Ez már egy ideje nem arról szólt, legalábbis nekem, hogy Louis az enyém legyen. Rájöttem ,hogy soha nem lehet az enyém. Fájt, de el kellett fogadjam. Már csak azt akartam, hogy Louis boldog legyen. Viszont a hírek ide is eljutnak. Tudom, hogy Harry lánya két napja megszületett, és tudom, hogy minden erejével azon van, hogy elfelejtse Louist. Most először.. mérhetetlen sajnálatot éreztem iránta. Annyira ragaszkodott Harryhez. Annyira szerette. De Harry ezzel az érzéssel nem tud megbirkózni. Elhiszem, hogy szereti Louist. De... talán tényleg jobb nekik külön. Egymás nélkül.
Nem lett túl hosszú, de remélem tetszik!:) Ne felejtsétek el, hogy holnap SOML klip, és rekordot döntünk!:)) Tovább szép estét mindenkinek, az X-Faktorhoz pedig (már aki nézi) annak jó szórakozást kívánok!:)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)