5.Fejezet - Talán ez az egyetlen álma, hogy megvédje az élete árán is!

A Daisyvel folytatott viharos beszélgetés után hosszú órákon át őrlődtem a mondatain. Nem akartam elhinni amit mondott. Még mindig egy naiv gyereknek éreztem magam, aki várja, hogy Louis hazatérjen. Végül is.. valóban csak egy gyerek voltam akkoriban. Egy naiv gyerek, aki azt hitte, ha Louis hazajön, minden rendbe jön, újra egymásra találunk, és ugyan úgy az életem része lesz, mint mielőtt elment.  De tévedni emberi dolog, nem igaz?

Az űr pedig nőtt. Napról napra mélyebb szakadék tátongott a szívemen. De egy új, furcsa érzés is hatalmába kerített. Máig nem tudom mi volt az. De égetőbb volt minden tűznél, fájdalmasabb minden késszúrásnál, erősebb minden ütésnél, és hosszabb az örökkévalóságnál. Mintha méreg járta volna át egész testemet. Először a szívemet fertőzte, de miután ott már minden meghalt, átterjedt a lelkemre. Igen, ez lehetett az az érzés,mikor az ember lelke meghal.

Üres, semmitmondó tekintettel jártam a többi ember között. Mikor azonban édesanyám megkérdezte, mi bánt, azonnal mosolyt erőltettem ajkaimra, és elsuttogtam egy egyszerű "fáradt vagyok"-ot. Nem akartam, hogy aggódjon. Így is elég beteg volt, nem akartam, hogy még értem is aggódjon. Homlokon csókoltam, majd átsomfordáltam Louisék házába. Szerettem ott lenni. Igaz, a ház évek óta üresen állt, még is oly sok emlék köt hozzá, hogy a szívem is nyugodtabb mikor itt vagyok. Talán még azt a maró fájdalmat sem érzem, ami mindig jelen van.

A kovácsolt pad már alig látszott ki a ránőtt növényzet alól. Nem akartam megtakarítani. Nem akartam, hogy akár egy apró nyomai is legyen annak, hogy itt jártam. Amint leültem, ismerős illat csapott meg. 

                                                                          Rózsa.

Az újabb emlékek förgetege azonnal magával ragadott, amint leszakítottam a legszebben nyíló szálat. Tüskéi most is felsértették ujjbegyeimet, pont mint azon a délutánon...

Akkoriban még csak alig 2 hónapja költöztünk ide. Louis szülei azonnal megtalálták a közös hangot az enyémekkel. Ez nem más volt, mint a munka. Minket egyáltalán nem érdekelt. Emlékszem, itt Louist már erősen nógattam, hogy legyen kicsit vadabb megjelenése. Ekkor borzoltam először össze a haját. A puha, fényes tincsek között elvesztek apró ujjaim. Louis halálra váltam figyelte tevékenységemet.

- Harold Edward Styles! - nézett rám villogó kék szemeivel, amikkel ha ölni lehetne, már megtette volna. Nevetve rohantam el előle, egészen a közeli erdőig. A fák oltalmazóan emelték ágaikat fölém.

- Gyere elő, úgy is megtalállak! - hallottam meg Louis hangját nem is olyan messziről. Kezeimet számra tapasztottam, nehogy meghallja kuncogásomat. Szemeim nagyra nyíltak, ahogy eszembe jutott, pár perce még abban a puha hajkoronában kalandoztak. Még éreztem tenyeremben ahogy a tincsek megadóan simultak hozzá.

- Megvagy! - ugrott elém Louis, mire sikítva rohantam beljebb az erdőben. Tényleg megijesztett! Ekkor még nem ismertem annyira az erdőt, így hamar azon kaptam magam, hogy nem találom a kiutat. Már talán órák óta bolyongtam az egyforma fák százai között, mikor halk morgásra lettem figyelmes a hátam mögül. Azonnal lesápadtam. Városi gyerek voltam, azt se tudtam mi fán terem a vadállat. Nem még hogy egy ott legyen a hátam mögött! Könyvben láttam először ilyen állatokat. Remélem utoljára is! Kitudja mi lesz ott, ha megfordulok! Farkas, medve, nagymacska?! - nagyot nyeltem, majd megfordultam. Megkönnyebbülten roskadtam le a fa tövébe, mikor megpillantottam egy egyszerű, ámbár elégé mérges kutyát. Nem kellett volna ennyire elbízni magam. Nagy testű, vicsorgó állat volt. Amint leültem, megindult felém. Megpróbáltam minél kisebbre összegömbölyödni. Ám nem éreztem semmi fájdalmat. Lassan pillantottam fel. Louis állt előttem védelmezően egy vastag bottal, és kergette el az állatot.

- Már órák óta kereslek, miért jöttél be ennyire az erdőbe? Bajod is eshetett volna! Mit képzeltél, fel tudod fogni mit.. - de nem érdekelt. Sírva ugrottam a nyakába, és döntöttem le lábairól. Bőgve öleltem magamhoz. Először meglepődött, majd viszonozta az ölelésem. - Jól van, nyugi, minden rendben lesz. - csitítgatott. Mindig is hiányzott mellőlem egy báty. Ő minden megtestesített egy személyben. Barát, testvér, hős, őrangyal. Számomra Louis egy csoda volt.  Az én csodám.

- Gyere, menjünk haza.  - állt fel a földről, majd megfogta a kezem, és elindultunk ki az erdőből. Ekkor volt lehetőségem megfigyelni  hatalmas kezét. Az én apró kezeimet örvényként nyelte el. Elhatároztam, olyan leszek mint ő. Követni fogom minden lépést, magamévá teszem a szavait.

- Azt hittem egy farkas, vagy egy medve van mögöttem! - néztem fel rá még mindig kissé könnyes szemmel. Louis olyan hangosan nevetett fel, hogy az egész erdő tőle zengett.

- Farkas, medve?! - nevetett tovább, majd leguggolt elém. - Itt ilyenek nincsenek Harold. Nem kell félned. 

Azóta már tudom, hogy valóban elég alaptalanok voltak a félelmeim... 

Mikor már majdnem elértünk az erdő széléhez, hatalmas rózsabokrot pillantottam meg egy fa tövében. Furcsa egy bokor volt, a közepéből egy apró facsemete magasodott ki. Olyan óvóan fonta körbe az apró kis fát, hogy elszorult a szívem. Én is olyan akarok lenni, mint az a bokor. Védeni Louist, minden tüskémmel.

- Szegény kis fa. - lépett mellé Louis.

- Miért? Olyan mintha meg akarná védené. - néztem fel rá értetlenül, mire Louis csak lehajolt a rózsákhoz, és megszagolta őket.

- Az lehet. De ha a rózsák megnőnek, eltakarják majd a fényt a csemetétől, és az meghal. Viszont ha a kis fa túléli, akkor a bokor fog meghalni. A fa szétszedi a bokrot, ha elkezd nőni. A fényt is ugyan úgy elveszi majd tőle. - nézett rám Louis, a szemeiben pedig valami, számomra ismeretlen érzelem tündökölt. 

- Értem.. - suttogtam, majd elindultunk vissza az otthonainkba. De nem hagyott nyugodni amit mondott. Visszarohantam, és leszakítottam egy szálat.

- Még ha a kis fa tönkre is teszi, ő addig foglya védeni, amíg a fának szüksége van rá! - álltam elé, és a rózsát a kezébe adtam.  Talán ez az egyetlen álma, hogy megvédje az élete árán is! - néztem fel rá. Nem volt meglepett. Halvány, mindent tudó mosoly bujkált ajkain.

- Igazad lehet. - borzolta össze a hajamat, majd folytattuk utunkat. 

A rózsa mindkettőnk kezén sebet ejtett. De nem zavart. Vérünk eggyé vált, amint újra megfogta a kezemet. Mintha csak a vérünkkel tettünk volna ígéretet valamire, amiről akkor még nem is tudtunk... 

Az álomkép véget ért, és én csak annyit láttam, hogy a nappal hirtelen éjszakába fordult. Mikor már éppen elindultam volna, furcsa hangokat hallottam meg a ház felől. Az egyik szobában pedig mintegy varázsszóra, felgyulladt a lámpa. 

Na, hogy tetszett?:) Megér 1-2 komit?:) Gyors voltam, ugye?;)

4.Fejezet - Ki vagy te, Louis Tomlinson?!

A hiány, amit Louis távozása ébresztett bennem napról napra jobban érződött. A szívemen tátongó lyuk pedig egyre mélyebb lett. Vártam rá. Az ablakomban ülve vártam, mikor lép be újra a kapun, és ölel magához szorosan. Úgy, ahogy régen tette. Teltek múltak a napok, majd az évszakok is. A hűvös őszi idő télbe fordult, majd a tavasz is elérkezett lágy szellőt hozva magával. Az idei tavasz viszont sokkal esősebb, és hidegebb volt mint az eddigiek. Talán még az időjárás is megérezte, csak rontana a helyzeten, ha kint nem csak a virágok nyílnának ezerszámra, hanem a szerelmek is bimbóznának. Mindenki aggódott értem. Valamilyen szinten meg is értem.. az első napokban senkihez sem szóltam. Egyedül Daisy próbálta feltörni a jeget, és félig meddig sikerült is neki. Talán a nyár, ami már közel jár felolvasztja az én szívemet is. De addig, nem marad már nekem, mint az emlékek, melyek Louishoz kötnek.
Louis azonban nem jelentkezett. Vártam a leveleit, de egy sem érkezett. Elfelejtett. Tudtam, hogy a mi szerelmünk soha nem lesz már olyan teljes, mint aznap éjjel, mikor elment. Tudtam, hogy soha nem fogok úgy szeretni senkit mint őt. Olyan hévvel, olyan vággyal, olyan szerelemmel. Senkit.
Betöltöttem a 18.-dik életévemet. A családunkban hagyomány, hogy a férfiak ekkor házasodnak. Hiába kérdezték, kit szeretnék magam mellett tudni, a név soha nem jött ki a számon. Louis emléke olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy még a neve hallatán is képes voltam az őrület határára keveredni. Mintha kést döftek volna belém minden egyes alkalommal. De Daisy ott volt. Ami nem csak nekem tűnt fel. Egy héttel a születésnapi bálom előtt apám magához hivatott, hogy megbeszéljen velem valamit..

- Harry, tudom hogy a döntést rád kéne hagynom, de úgy érzem nem vagy elég érett ahhoz, hogy átlásd a helyzetet. A család nevét minél hamarabb tovább kell vinned, mivel én már nem sokáig leszek itt támaszként. Miután elmentem, minden rád marad, és akkor már nem lesz időd olyan dolgokkal foglalkozni, mint a család. - apám szavai nem leptek meg. Miután egyre idősebb lettem, annál ritkábban járt haza. Soha nem dicsért engem, csak elfordult. Mindig a távolból kémleltem őt. Olyan volt számomra, mint egy hős. Dolgozott, miattunk. Hogy nekünk jó legyen. A legkevesebb, hogy most az egyszer félreteszem minden érzésemet, és teljesítem a kívánságát.

Még aznap kihirdették az esküvőnk dátumát Daisyvel.

Talán örökké bánni fogom, hogy egy olyan nőt vezettem az oltárhoz, akit nem szeretek. Daisy szemeiben viszont felfedeztem azt a bizonyos csillogást. Sajnáltam őt. Akárhányszor ránéztem, akárhányszor megfogta a kezemet, Louis láttam. Őt éreztem. És ez nem volt helyes.

- Harry. - dorombolt mellettem Daisy, majd átölelt. Minden egyes érintése egyre apróbb darabokra tört. A kín. Igen, ez a megfelelő szó. A kín. Élve temetett el a csalódottság és fájdalom tengerében. De már nem éreztem semmit. Sem szerelmet, sem haragot, nem fájdalmat. Semmit. Volt egy idő, mikor haragudtam Louisra. Gyűlöltem őt, amiért így kilépett az életemből. Ráadásul az utolsó szava is hazugság volt. De egyet tudtam. Az érzései igazak voltak. Ezt a mértékű szerelmet és gyengédséget nem lehet megjátszani. Én tudom. Én megpróbáltam. És el is buktam.

- Tudom, hogy mindig rá gondolsz. - feküdt rá mellkasomra Daisy, majd egy kacér mosoly kíséretében hajolt közelebb hozzám. Puha bőre csiklandozott. Hosszú, fekete haja vaskos függönyként takart el minket a külvilágtól.
- Tévedsz. - néztem bele csillogó szemeibe. Daisy egy egyszerű mozdulattal arcon vágott. Nem bántam. Megérdemeltem. Hiszen 'játszok' az érzéseivel. Másra gondolok, akárhányszor csak vele vagyok.
- Gyűlölöm Louis Tomlinsont! Gyűlölöm őt! - sírta el magát. Szörnyű volt így látni őt. Tudtam, hogy zavarja. - Miért nem felejted már el őt! Elment! Itt hagyott téged! És engem is! - sírta.
- Hogy érted, hogy téged is? - ültem fel az ágyban, hiszen Daisy most először borult ki.
- Ó, szóval nem is mondta neked? - mosolyodott el gúnyosan. Ha valaki most látná, el sem hinné, hogy ő valójában az a gyönyörű ártatlan teremtés, aki után bomlanak az udvarlók. - Nem csak téged vitt ágyba az a híg vérű nemes palánta. Engem is! Nem is egyszer. És tudod mit ígért nekem? Hogy visszajön. Hogy nem hagy magamra!
A szívem szerintem már megszámlálhatatlan darabban volt. De az utolsó szónál, elporladtam. Úgy éreztem, Daisy olyan könnyedén tört most össze engem, mint ahogy én anno letéptem egy rózsát  az erdő szélén lévő bokrokról, csak hogy Louisnak adhassam.

Még is mit képzelsz, ki vagy te, Louis Tomlinson?!


Bocsánat, hogy ennyit késtem vele!:) Igérem, mostantól megpróbálok gyakrabban írni!

3.Fejezet - Visszajövök

Szörnyen éreztem magam a bál után. Miután reggel Daisy mellett ébredtem, úgy éreztem ennél mélyebbre már nem tudok süllyedni. Tévedtem. Tudok...
Nem csak, hogy Daisy szülei már kikiáltottak minket jövendőbeli álompárnak, Louist sem láttam azóta. Annyit tudok róla, hogy a költözés miatt nagyon elfoglalt. Hiányzik. Hisz mégis csak a legjobb barátom, vagy mi..
Az ősz ideért. A fák levelei már ezerféle színben pompáztak. Vörösben, narancssárgában, barnában és aranyban. Gyönyörű volt. Órákat töltöttem a kertben éjszaka miközben a holdat kémleltem. Szikrázó ezüstfénye beborított mindent. A folyó hullámain meg-megcsillantak sugarai. Olybá' tűnt, mintha angyalok táncoltak volna a víz felszínén. Mintha néha hallottam is volna csilingelő nevetésüket.
8 nap. Ennyi idő telt el Louis nélkül. Nem jelentkezett. Én sem kerestem őt. Fájt. Hogyne fájt volna! Mintha a szívemet ezernyi tüske szúrta volna. Csak ő járt a fejemben. Lágy vonásai, ércek hangja, puha tapintású bőre, halk nevetése, csillogó szemei. Minden este fájó szívvel hajtottam álomra fejemet. Reggel pedig arcomra száradt könnyekkel ébredtem. Persze erről senki nem tudott. Nem tudhatott.  Daisy rendszeresen eljött hozzám. Minden nap. Talán félreismertem. Szemeiben gyengéd érzelmeket véltem felfedezni mikor rám nézett. Belátom, számomra sem volt közömbös, hiszen tényleg gyönyörű volt, de.... ott volt Louis. Már a gondolattól is szörnyen éreztem magam, hogy ezzel elárulnám őt. Az érzéseit. Az érzéseim? Nem tudom mit is érzek valójában. Tehetetlennek érzem magam.

Holnap költöznek Louisék. Holnap. Egy idióta vagyok. Ahelyett, hogy vele lettem volna ezalatt az idő alatt, csak falat építettem közénk. Ő nekem ennél sokkal többet jelent. Este, mikor már minden elcsendesedett, elindultam az erdőn keresztül Louisék házához. Már annyiszor lógtam át hozzájuk, hogy szinte csukott szemmel is ment volna. A hátsó kertkapun át a két méter magas kőlabirintuson át eljutottam a ház ajtajáig. Ám kerülőt kellett tennem, mert csak nem állíthatok be a főajtón ének idején.
Így hát a hátsó ajtón osontam be. Louis szobája a második emeleten volt. Szokatlanul nagy csend volt a házban. Ilyenkor Louis apjának bősz horkolása szokta beteríteni az üres folyosókat. Most néma csend volt. Lehetséges, hogy már elmentek. Louis ajtaja félig nyitva volt. A papír halk sercegését lehetett csak hallani. No meg az én egyre gyorsuló szívverésemet. Lehengerlő látványt nyújtott. Nekem féloldalason ült. Pizsamában, borzos hajjal. Csillogó szemeivel a sorokat követte. Állát tenyerébe hajtott, lábait átvettette egymáson. Izmos karja megfeszült ahogy letette a dossziét, és kinyújtotta karjait. Ekkor pillantott meg engem. Arcára először a döbbenet ült ki, majd féloldalas mosoly jelent meg cseresznyeszínű ajkain.

- Szia.. - léptem be a szobába, hogy jobban lásson.
- Harry.. - lehelte halkan a nevemet, majd felállt.
- Sajnálom, hogy úgy reagáltam. Tudom, hogy megbántottalak. Csak azt akarom, hogy tudd, hozzám bármikor visszatérhetsz! Várni foglak. Mert a barátom vagy.. - az utolsó mondat bántotta a fülemet. Louis több nekem mint egy barát. De félek megmondani neki..
- Harry.. - lépett közelebb hozzám. Magasabb voltam nála egy fél fejjel. Kékes íriszei megbabonáztak. - Sajnálom. Én vagyok az, aki megbántott téged, nem pedig fordítva. - nézett a szemembe. Itt tört meg a jég. A szomorú, megbánt tekintetét látva megmozdult bennem valami. Mohón kaptam forró ajkai után. Louis férfias kezei letépték rólam a felsőmet. Párnapos borostája csiklandozott, ahogy lágy csókokat adott
mindenhová a testemen. Mindenhová. 
Már mindketten félmeztelenek voltunk, mikor elértünk az ágyig. Fel sem fogtam mit csinálok. Ráadásul a legjobb barátommal! De végül a vágy és a rózsaszín köd elnyomta a józan eszemet. Louis hosszú ujjai gyengéden siklottak keresztül göndör fürtjeim között. Ajkai egyetlen egy percre sem engedték el az enyémeket. Megbénított.  Hamarosan  megszabadított a nadrágomtól is. Én sem tétlenkedtem. A pizsama nadrág könnyedén lecsusszant csípőjéről, szabad belátást nyújtva formás fenekére és méretes férfiasságára.
- Biztos vagy benne, Harry? - nézett fel rám Louis vágytól égő szemekkel. Nem bírtam neki nemet mondani. Akartam őt. Mindennél jobban.  És Louis megtette. Egyetlen egy bólintásomba került, és a fellegekbe röpített. Éreztem, ahogy szárnyalok. Vele együtt. Kiáltottam a nevét, húztam a haját, téptem az ajkait, csókoltam a nyakát. Úgy éreztem, végre minden kiteljesedett körülöttem. Nem akartam, hogy ennek az éjszakának valaha is vége legyen. Nem akartam, hogy a reggel könyörtelen napsugarai betolakodjanak ebbe a csodálatos pillanatba. De megtették. A nap mintegy gyilkosként jött fel. Egy utolsó csókot leheltem Louis ajkaira, majd végleg elszakadt tőlem. Elindult.
Pár percig még feküdtem az ágyban, és az éjszaka történteken gondolkodtam. Nem bírom nélküle. Rohantam, ahogy csak tudtam. Az ajtóban értem utol.
- Valamit tudnod kell! - kaptam el a karját majd magam felé fordítottam. - Én nem játszani akarok veled, én olyan rettenetesen szeretlek, hogy én nem játékot, hanem valami nagy, komoly, szenvedélyes, halálos dolgot akarok. Én nem kívánom, hogy szeress, hiszen nem is szerethetsz. Én csak azt szeretném, ha olyasvalaki lehetnék melletted, mint a hajdani királyok apródjai. Hogyha bármilyen rosszkedvű is vagy - számomra mindig legyen egy mosolyod. Hogyha bármennyire elfoglal a munka és más gond, azért ne haragudj, ha én telefonálok. Persze jó volna, ha mindig melletted lehetnék...
A térdedig se érek... Hát nem tehetek mást, mint hogy ellesem a hangsúlyaidat, utánzom a mozdulataidat, átveszem a hanglejtésedet, és ha erre sincs mód: akkor rád gondolok. Beérem ennyivel. - könnyes szemekkel néztem fel rá. Az ő szemeiben is ott csillogott valami. Talán néhány kósza könnycsepp. Utoljára magához szorított, és egy szót suttogott a fülembe.
Visszajövök. 

Hű, itt is van az új fejezet!:))) Remélem tetszett mindenkinek!! Az utolsó mondatokat egy könyvből idéztem, kissé átalakítva. De pont ide illett. :)

2.Fejezet - A csók.

Louis és én még kezdők voltunk. Kezdők az életben és a szerelemben egyaránt. Olyan 16 éves lehettem, mikor ő már a 19. életévét taposta. Rég elmúltak már ekkor azok az idők, mikor egy-egy bottal és Boldizsárral róttuk az erdőt látástól vakulásig. Minden fát, bokrot, apró követ ismertem az erdőben. De Louist sem kellett félteni. Az estéket a csillagok bámulásával töltöttük. Azon a bizonyos estén is pontosan ezt tettük. Egymás mellett ültünk szorosan, hogy melegítsük egymást. Az idő már jócskán a csípős őszi időre hajazott. De nem bántuk. A csillagok ilyenkor még fényesebben ragyogtak. Vagy csak én láttam így?
Lehetséges.
Louis szemei az évek alatt semmit sem változtak. Ugyanúgy csillogtak, mint mikor megismertem őt. Akárhányszor rossz kedvem volt, egy apró mosollyal jobb kedvre tudott deríteni. Ezért is imádtam annyira őt. És mert nem akart megváltoztatni. Akár hová mentem, senki nem fogadta el az életstílusom. Szoros ruhák, fojtogató nyakkendők, kényelmetlen cipők. Louis ezt tűrte, sőt, talán még élvezte is a csillogást. Ő ebben nőtt fel. Nekem viszont minden új volt. A bálok, a meghajlás, a tökéletességre való törekvés. Számomra egy teljesen más világ volt. Most is éppen egy ilyen flancos bálon voltunk. A hölgyek legyezőiket arcuk előtt csapkodva próbáltak csábosan nézni ránk. Louis volt a legkelendőbb minden téren. Jó kiállású, jó képű, gazdag, jó humorú fiatal férfi. Minden nő álma. És ő élvezte. Szeretett a középpontban lenni. Szerette megmutatni, hogy ő igenis egy nagy ember. Nem volt pökhendi. Tudta a határait. Ezért is tisztelte őt már ekkor rengeteg ember. Köztük én is.
- Felkérhetem az urat egy táncra? - lépett elém Daisy. Hát igen.. Daisy. Tényleg olyan volt mint egy nyíló virág. Hosszú, fekete haja gyönyörű kontyba volt fogba. Elefántcsont színű ruhája úgy simult az alakjára ahogyan kellett. Kiemelte a legfontosabb részeket, és eltüntette a nem kívántakat. Nem mintha sok lett volna belőlük. Ajka vörös rúzzsal volt kiemelve. Hófehér bőre erős kontrasztot alkotott hajával. De mégis a  szemei voltak a legkülönlegesebbek. Egészen feketék voltak. Feketébb mint az éjszaka. Emlékszem, mikor először megláttam őt, azonnal beleszerettem. Viszont a személyisége... na az azonnal kiábrándított. Tudtam, hogy Louist akarja. De ő nem érdeklődött iránta. Azt hitte, ezzel majd féltékennyé teszi őt. El is érte. Csak nem úgy, ahogy azt ő elképzelte.
Annak ellenére, hogy tudtam, nem akar tőlem semmit elfogadtam a táncot. A terem elcsendesedett. A keringő zene jellegzetes dallamára testem magától mozdult magával húzva Daisyt is. A már jól ismert lépések nem okoztak számomra gondot. Daisy fekete gyöngyként csillogó szemei úgy mélyedtek az én zöld íriszeimbe, mintha valamit ki akarna onnan olvasni. De nem ment neki. A dal végén elengedtem a kezét, majd az italokhoz mentem. Rengeteget ittam. Louist az egész éjszaka folyamán kétszer láttam. Mikor megérkeztünk, és mikor egy idősebb hölgy vonszolta maga után. Szegény.
Már kissé fájt a fejem a rengeteg pezsgőtől, de még így is tudatában voltam annak mit csinálok. Lassan elbotorkáltam teraszhoz, majd onnan az udvarra. Olyan helyet kerestem, ahonnan jól látható volt a folyó. A hold fénye ezüstös színbe öltöztette az egész tájat. Baglyok huhogása lepte el a kertet. Lehunytam a szemeimet, és élveztem a kissé csípős hideget. Nincs mese, itt az Ősz. A fák levelei már elkezdtek hullani. Ekkor egy meleg tenyeret éreztem meg a vállamon.
- Leülhetek? - nézett rám, majd a mellettem lévő helyre.
- Persze.. - hebegtem, majd visszaemeltem tekintetem a folyóra.
- Két hét múlva elköltözünk. - törte meg a csendet Louis, de nem nézett rám. -Portsmouthba.
Hirtelen kaptam rá tekintetem, szóhoz sem jutottam. Portsmouth a világ másik végén van! Akár egy napba is telhet az út odáig! Mikor fogunk mi így találkozni?
- Tudom mire gondolsz Harry. Sajnálom, de nem fogok tudni akármikor visszajönni látogatóba. Egyetemre fogok járni, majd apám cégénél leszek főnökhelyettes, hogy átvehessem a vállalatot. Sajnálom, hogy ezt kell mondjam de..
- Ne mond ki! - csattantam fel, majd dühösen néztem rá. - Hát neked ennyit ért a barátságunk? - néztem rá vádlóan. Louis lehajtotta a fejét. Ezt igennek vettem. - Rendben!  - fújtattam, majd felálltam, és elindultam vissza a házba. Louis erős szorítását éreztem meg a csuklómon, majd erőteljesen maga felé fordított. Ajkait erőszakosan az enyémekre nyomta, tarkómat pedig másik kezével fogta, hogy ne tudjak elhúzódni.
- Tudod jól, hogy nem így gondolom. - nézett mélyen a szemeimbe, mire szóhoz sem jutottam. Louis egészen eddig csak egyszer tette ezt meg. Egyszer csókolt meg ezelőtt. 1 éve, a kertjükben, mikor elaludtam. Legalábbis azt hitte, hogy alszom. De én ébren voltam. Azóta nem tudok semmi másra sem gondolni, csak rá és a csókjára. De ez így nem jó. Ezt nem szabad.
- Ne merj többé ilyet tenni... - sötétült el a tekintetem, majd kiszakítottam csuklómat szorításából. Otthagytam Louis egyedül.
Eközben valaki páholyból élvezhette a jelenetet, és jót mosolygott magában, hisz tudta, ennek még lesz folytatása.
Azt az éjszakát Daisy karja között töltöttem. Megnyugvást, és vigaszt keresve.. míg valaki más szíve éppen darabokra tört.

Remélem tetszett a 2.fejezet!:) Komizni szabad! ;)

1.Fejezet - Fiú a szomszédból.

A fák lassan haladtak el mellettünk. Zöld, csillogó leveleik között játékosan futkározott a szél néhány lágyabb fuvallata. Méltóságteljesen hajlottak egybe koronáik a magasban, ezzel kísérve végig utunkat új otthonunk felé. Az út ugyan néhol eléggé zötykölődős volt, de a táj kárpótolt mindenért. Erdők, ameddig csak a szem ellátott. Egy folyó, melyet csak sejtettem hogy ott van. A halk csordogálást csak akkor lehetett hallani, ha tényleg nagyon odafigyelt az ember. Az út mentén szederbokrok roskadoztak a friss termésektől. Anyámék szerencsére megengedték, hogy pár percre kiszálljak, és telegyűjtsek egy apróbb kosarat. A szeder kellemes, ámbár kissé fanyarkás íze új volt számomra. Városban nőttem fel. Legalábbis az eddigi 9 évemet ott töltöttem. A város hatalmas házai között, ahol a szomszéd macska minden nap átszökött hozzánk, hogy legalább én szeretgessem meg egy kicsit. Szegény Boldizsár, mi is lett volna vele nélkülem? Még szerencse, hogy becsempésztem a táskámba. Jó macska volt ő, de a gazdája soha sem szerette. De ez egy másik történet. A kócos bundájú, foltos macska kíváncsian dugta ki fejét a táskámból, mikor az autó megállt. Amint kiszálltunk, már ki is ugrott eddigi helyéről, és elindult felderíteni a terepet. Mit volt mit tenni, hát követtem. Ha tudtam volna, hogy az a buta macska kihez vezet el! Soha nem követtem volna. Hogy is mondják ezt.. ó hát persze. Végzet! A végzetemhez vitt!
A macska könnyedén átbújt minden apróbb résen, míg én mindenbe beleakadtam, és több helyen is elvágtam magam néhány élesebb ággal. A ruhám is elszakadt, de nem zavart. Anyámat sosem zavarta, ha koszos vagy szakadt volt a ruhám. Mindig megszidott ugyan, de csak hogy tudjam, hogyan kéne viselkednem. De tudtam, a szíve mélyén ő is szeretné velem karöltve bejárni az erdőt, csak már nem lehet. Épp ezért nem akarok soha felnőni. Túl sok dolgom lenne. Ráér még ez.
Boldizsár egy elhagyatott kertkapuhoz ért. Nyitva volt. Igaz, nyikorogva adta meg magát a lakat, de hát akkor is nyitva volt. Bár ne lett volna! De ezt már csak utólag gondolom így. De lehet csak azért gondolom ezt, mert akkor könnyebb lett volna. Minden. Boldizsár egy hatalmas szökőkúthoz futott, és már bele is vetette magát. Imádott úszni. Furcsa, igaz? A ház belülről teljesen tiszta volt. A falak is csillogtak. A lépcsőben láttam a saját arcképem! Bezzeg a kertre nincs nagy gondjuk. Pedig micsoda palota lehetne ez ha gondját viselnék! Ám az én arcom mellett hirtelen egy másik is megjelent. Jóképű, nálam talán 4 évvel idősebb barna hajú, kék szemű fiú nézett velem farkasszemet. Haja zselével oldalra lapítva. Krémszínű selyemnadrágot és kék zakót viselt alatta hófehér inggel. Nyakában piros csokornyakkendő virított. Kék szemei csak úgy csillogtak akár egy hófödte mezőn a hold fénye. Gyönyörű volt.
- Segíthetek? - lépett felém egyet. Még a tartása is úri volt. Szégyelltem is így állni előtte. Kócos, göndör fürtjeim között ágak és levelek lógtak. Ruhám szakadt volt, és nem volt annyira divatos mint az övé. Míg az ő kezében vastag kötésű könyv díszelgett, az enyém sártól volt mocskos.
- Öhm.. én.. most költöztem ide! Örvendek! - nyújtottam felé a kezem, de mikor láttam, hogy felhúzza a szemöldökét azonnal a nadrágomba töröltem mindkét kezem. Hamiskás mosoly jelent meg az arcán, majd kezet rázott velem.
- Hogy kerültél ide? - lépett mellém, és közben Boldizsárt kezdte el figyelni.
- Ideköltöztünk. - bólogattam hevesen, mire újból elmosolyodott majd rám nézett. Azokkal a csillogó szemeivel.
- Mármint ide, hozzánk.
- Ó! Én.. én csak követtem Boldizsárt, és egyszer csak itt találtam magam. Bocsánat.. - hajtottam le fejemet, és a földet kezdtem figyelni.
- Semmi baj. De máskor ne forduljon elő. A szüleim nem szeretik az idegeneket. Főleg nem a gyerekeket. Szerintük elvonják a figyelmem a tanulásról.
- Ne aggódj, én nem fogom. Sőt, még segíthetek is. - örvendeztem, mire újból furcsán nézett rám. - valami baj van? - hagytam abba az ugrálást, és ránéztem.
- Nem semmi, csak.. még nem láttam senkit, aki ilyen energikus lett volna. - indult el a ház mögé, én pedig követtem.
Louis meglepően jó humorérzékkel volt megáldva. A szülei nem értékelték ugyan, de én annál jobban. Mindenről tudtunk beszélni. Ő megpróbált engem nevelni kicsit, és komolyabbá tenni, míg én őt szabadabbnak akartam látni. Mindketten elértünk a célunkból valamennyit. Míg én már próbáltam nem annyira hanyag lenni, sőt, még tanultam is vele, cserébe összeborzolva hordta haját, legalábbis mikor velem volt, és sokkal többet mosolygott. Kiegészítettük egymást. Minden nap együtt voltunk. Játszottunk, nevettünk, jól éreztük magunkat. Tudjátok, ahogy a gyerekek szokták. Nem sokkal később elválaszthatatlan barátok lettünk. Szomszédok voltunk. Louisnak még voltak húgai, de őket a szülei magániskolába küldték. Így hát ketten maradtunk. A kapcsolatunk egyre erősebb lett. Először barátok lettünk, majd testvérek, majd... egy nap minden megváltozott.

Hát ez lett volna az első fejezet. Remélem tetszett!:)

Egy kis bevezető a történetről.:)

Nos, először is szeretnék bemutatkozni. A nevem Laura, 15 éves vagyok, és One Direction fan. Azaz, Directioner. Aki már most besokallt, annak javaslom a kis x használatát, és a blog elhagyását. Aki még itt van és él, azzal közlöm, hogy azért nem a srácok körül fog forogni a történet. Aki nem ismeri őket, annak fel sem fog nagyon tűnni, hogy róluk írom. De akkor miért róluk írom? Ez egyszerű. Tetszik a személyiségük, a kinézetük, a hangjuk ( de ez ebben a történetben lényegtelen szerintem ). Nem vagyok az az elvakult 'megfojtomaszerelmemmelazösszesembertavilágon' ember, szóval nem kell félni, hogy róluk fogok ömlengeni. Mivel nem én, hanem majd a mesélő fog. Aki az elején rögtön kiderül ki is lesz.
A blog már egy ideje megfogalmazódott bennem. Harry és Louis szerelme. De ebből annyit olvashattok, hogy Dunát lehetne rekeszteni a sablonos történetek hadából. Nem? De! Az én történetem más lesz. Ők most tényleg szerelmesek lesznek. Itt most nem arra gondolok, hogy berakom őket egy szobába, aztán 5 oldalon át írom, ki mit csinál a másikkal. Nem! Én csak meg akarom mutatni, hogy két férfi szerelme is lehet gyöngéd és gyönyörű. A történethez végül is a végső rúgást a Nagy Gatsby adta meg. Mindenkinek csak ajánlani tudom a filmet. Gyönyörű. Na de visszatérve a történethez. Félreértés ne essék, a film nem melegekről szól. :D De az érzelmek, amik ott voltak. Egyszerűen megihlettek. Néhány ötletet átvettem. De nem az egész történetet koppintottam. De végre megvan, mi is hiányzott a történetemből eddig. A stég.:) És a ház a tó túlpartján. Csak ennyi. És most végre megvannak. Én csak annyit szeretnék még mondani, hogy ezt a blogot úgy fogom írni, hogy mindenki szeresse. Nem fogom túlbonyolítani, de nem is lesz sablon.
Jó szórakozást emberek!:) Az első fejezet talán még ma, de holnap mindenképpen jönni fog!