10.Fejezet - Elég lesz neki egyetlen szó, hogy örökké velem maradjon?

Louis szemszöge 

Minden megtett lépés után úgy éreztem, kést szúrnak a hátamba. Magamon éreztem a tekintetét. Ahogy felrémlett előttem a szomorúságtól ködös zöld tekintet, a szívem majd összeszorult. Megbántottam. Tisztában vagyok ezzel. Viszont nekem is fájt néhány dolog. Én kerestem őt. Az első pár hónapban minden nap írtam neki. Később mivel nem érkezett válasz, a leveleim egyre ritkábban lettel elküldve. Majd végül teljesen elmaradoztak. Hívtam őt, de ha fel is vette valaki a telefont, csak egy női hang kérdezte meg, ki vagyok. Nem akartam magamnak több fájdalmat okozni. Úgy éreztem, Harry nélkülem is megtalálja a boldogságot. Ez be is igazolódott. Daisyvel mintha csak ragyognának. Tudom, hogy Harry nem szereti. De Daisyt mintha kicserélték volna. Ő szerelemmel néz rá. Fáj bevallani, de csak idő kérdése, és Harry elfelejt. Mikor 3 évvel ezelőtt kiléptem azon az ajtón, ígéretet tettem. Megígértem neki, hogy visszajövök. Tudom, szörnyű ember vagyok. Olyat ígértem, amit tudtam, nem leszek képes betartani. A szívem szakadt meg, ahogy az ajtó becsukódott, ő pedig ott maradt egyedül a sötétségben. 

Minden nap gondoltam rá. Őszintén kívántam, hogy boldog legyen. Hogy találjon valakit. Hiába sajdult bele a szívem ebbe a hazugságba, boldognak akartam látni. Tudtam, én ezt nem adhatom meg neki. Nekem elég kell legyen annyi, hogy láthatom a mosolyát, és hogy minden éjjel ugyan azt a csillagos eget látjuk. A mosolya..  voltak olyan éjszakáim, mikor csak ez a mosoly tudott megnyugtatni. De egyre halványabb lett... mintha minden ami szép és becses lett volna számomra egyszerűen szertefoszlott... mert egy nap, már nem tudtam felidézni a mosolyát. Nem láttam őt magam előtt. Hihetetlen űr lett úrrá rajtam. Az arc, ami oly' becses volt számomra eltűnt. Aznap határoztam el, hogy visszajövök hozzá. Először csak látni akartam őt. Hogy az emlékek visszatérjenek. Nem kellett volna. Nem tudtam parancsolni magamnak. A szívem újra rátalált arra az ütemre, ahogyan vernie kéne. Minden porcikám meg akarta őt érinteni. Érezni az illatát. Beletúrni a hajába. Felfalni az ajkait. Megérinteni. Szeretni. Kényeztetni. Egyszerűen csak vele akartam lenni. De tudtam, nem lehetek ennyire önző. Nem tehetem őt a játékszeremmé. Egy utolsó éjszakát loptam tőle. Tudom, megbocsájthatatlan. De nem érzem, hogy bűn lett volna. Még ha önző is vagyok, még ha az utolsók között is utolsó vagyok, akartam egy emléket, amibe kapaszkodhatok. Ami erőt ad. Lehet ezzel rosszat tettem. Lehet, hogy felébresztettem valamit, feltéptem a régi sebeket, de megérte. Egy apró darabot akartam hagyni neki magamból, és egy apró darabot magammal akartam vinni belőle. Nem tagadom, a szívem örökké érte fog dobogni. De mindkettőnknek jobb lesz, ha ezek az érzések kihunynak. Nem akarom, hogy várjon rám. Nem akarom, hogy szenvedjen. Az elején fog. Hisz megint kihasználtam őt. De még ezek után sem tudom rávenni magam arra, hogy itt hagyjam. Nem akarom itt hagyni. Miért van rá szükségem? Miért nem tudom folytatni nélküle? Miért... miért érzem úgy, hogy magához láncolt? Egy életen át. Miért emlékszem minden mondatára, minden gesztusára, minden érintésére? Mintha minden érzés belém égett volna. Képtelen voltam kisétálni újra az életéből. Nem tudom megtenni.. mert félek, újra elfelejtem a mosolyát..  

A felismerés villámként csapott belém. Én még mindig szeretem őt. Hiába akartam őt elfelejteni, hiába volt minden próbálkozásom. A szívem már döntött. Ő már választott. Nem tehetek ez ellen semmit. Nekem Harry kell. De még így is, elég lesz ennyi, a puszta szeretetem? Képes leszek ennyivel.. magamhoz kötni? Elég lesz neki egyetlen szó, hogy örökké velem maradjon? 

Itt is van az új fejezet!:) Remélem tetszett!:) Most kivételesen Louis szemszögéből írtam.:) Lehet többször elő fog még fordulni, hogy a többiek szemszögéből írok majd.:) 

9.Fejezet - Fogalmad sincs arról, mire van szükségem.

Louis ajkai szépen ívelt mosolyra húzódtak amint meglátott engem. A hold gyér fénye alig világított át a fák lombjai között, de most, hogy közelebb jött, végre láthattam az arcát.
- Miért jöttél vissza? Miért pont most? Mit akarsz elérni ezzel? - néztem rá szúrósan. Ajkairól még most sem tűnt el, sőt, talán még szélesebb is lett a mosolya.
- Miért érdekel ez téged Harry. Hisz nem is kerestél engem. Feleséged van. Szerintem már el is felejtettél engem. Hányan voltak azóta veled? Vagy már nem is számolod? - állt elém szorosan. Erőszakosan megragadta az államat, ezzel arra kényszerítve, hogy rá nézzek. A szemébe. Olyan mérhetetlenül üres és szomorú volt a tekintete. Olyan magányos. Olyan sebezhető. De egyben vádló is.
- Mi az, hogy miért érdekel Louis? Hát nem emlékszel? Annyiszor megfogadtuk már.. hogy vigyázunk egymásra, hogy örökké együtt leszünk. Te vagy az, aki elfelejtett engem! Megígérted. Megígérted, hogy keresni fogsz, írni fogsz! - könnyek gyűltek a szemembe. Még neki áll feljebb. Én voltam az, aki itt maradt egyedül! Aki várt!
- És Daisy? Őt mivel magyarázod? Harry, ne nézz hülyének kérlek.. - távolodott el tőlem, majd elindult a ház irányába.
- De én téged akarlak! Miattad élek! Érted.. - kaptam el a kezét, de egy egyszerű mozdulattal kirántotta azt szorításomból.
- Mégis őt öleled... őt csókolod.. - suttogta maga elé a semmibe a szavakat, majd végleg eltűnt a fák takarásában. A szavai mindennél jobban fájtak. Nem tudtam utána menni. Valami nem engedett..Lassú léptekkel indultam vissza a kivilágított házhoz. Rossz érzés fogott el, ahogy egyre közelebb értem hozzá. Ez Louis otthona. Most meg kitudja milyen nemes palánta vette meg. Még néhány holmija is a házban volt..
- Harry! - kiáltott fel egy női hang amit beléptem a nagyterembe. Ijedten néztem oldalra, ki tud ilyen remekül időzíteni? Meg sem lepődtem mikor Daisy barátnője, Eliza tartott felém kezében két pohárral. - Olyan rég láttalak! Már azt hittem Daisy teljesen ki akar sajátítani. - kezdett el beszélni, majd a kezembe nyomta az egyik poharat.
- Egészségünkre! - koccintott velem, majd egy szuszra megitta az egészet. Alapjába véve nem volt semmi gond Elizával. 4 éve költözött a városba. Tavaly volt az esküvője Zaynnel. Zayn a legjobb barátom. Emlékszem, nekem mondta el először, hogy szerelmes Lizbe. Mindenben támogattam, ahogy ő is engem. Ő tudott Louisról, és a történtekről. Így utólag belegondolva, Zayn tényleg mindenben mellettem volt. Igaz barátom volt.
- Mi lenne, ha körülnéznénk, és megkeresnénk a ház új tulaját? Te ismered ezt a hazát mint a tenyeredet, igaz? - nézett fel rám Eliza kérdő tekintettel. Amint beleegyeztem azonnal húzni kezdett maga után a folyosón. Az emeleten aztán megállt a legtávolabbi ajtónál.
- A könyvtár. - mondtam, mire hatalmas mosolyra húzódtak ajkai. Az ingem gallérjánál fogva húzott be a szobába. Ez a hely sem változott semmit. Mondjuk, itt legfeljebb annyi változhatna, hogy kicserélik a könyveket..
- Olyan kíváncsi vagyok ki lehet ez az ember. A vendégek közül még senki nem látta. Olyan pletykák keringenek róla, amiket el sem tudsz képzelni.. - kezdett el járkálni a polcok között.
- Senki? - néztem rá félénken. Furcsa fazon lehet akkor.
- De tudod.. - állt meg egy polcnál, majd szép, hosszú ujjait végighúzta egy könyv bordáján, majd fellapozta azt - .. én úgy érzem ismerem őt.
- Hmpf.. És melyiket ismered? A herceget, a kémet, esetleg a gyilkost? Ez a ház és benne minden a rafinált álcázás része. Soha nem fogod megtalálni, ha csak itt keresgélünk. - néztem rá mérgesen. Még hogy ismeri azt aki itt él. Már most sajnálom azt az embert. Pletykák alapján azonosítják őt. Ki szeretné ezt? Még be sem mutatkozott, már is mindenki megbélyegezte.
- Jól van, nyugalom. - simította meg vállaimat, majd maga felé fordított. Halvány csókot lehelt ajkaimra, majd egyre vadabbá vált. Kecses ujjai pár másodperc alatt megszabadítottak ingemtől.
- Hagyd.. hagyd abba! - toltam el magamtól ijedten. - Te a legjobb barátom felesége vagy! És az én feleségem a te legjobb barátod! Még is mit képzelsz?
- Zayn már unalmas.. - harapta meg a fülcimpámat, majd egy asztalhoz tolt, és hátradöntött rajta. - Daisy pedig nem izgat. Tudom, hogy nem szereted őt. Neked egy olyan nő kell, aki meg tudja azt adni neked, amire szükséged van. - mászott rám, majd ráült a csípőmre.
- Nem tudod miket beszélsz.. - löktem le magamról, majd lefogtam kezeit a feje fölött. Fél kézzel támaszkodtam fölötte. - Fogalmad sincs arról, mire van szükségem.. - sziszegtem felé, majd ingemet felkapva rontottam ki a könyvtárból. Mi baja van ma este mindenkinek? Először Niall, az ismeretlen szadista nyom szét, Louis bekattant, és most már Eliza sem normális. Van egy olyan érzésem, hogy mostantól kezdve nem lesz egy nyugodt percem sem.

Bocsánat, hogy ilyen rövid lett a fejezet.:) De lehet csak én érzem így?:D Köszönöm a 7!!! Feliratkozót, és a majdnem 1000 oldalmegjelenítést! Hihetetlenül hálás vagyok!:) Remélem tetszett a fejezet mindenkinek.:)

Rendszeres olvasók.:)

Mikor megláttam, hogy egy ember követi a történetet, el sem tudjátok képzelni mennyire örültem!:) Így hát kiraktam a "Rendszeres olvasók" modult.:) Remélem sokan feliratkoztok majd. :) Addig is, olvassátok el az új fejezetet, és hagyjatok néhány felbecsülhetetlen értékű kritikát. <3

8.Fejezet - Niall.

A hatalmas házat ellepték az emberek. Mindenki ott volt. Minden rendű és rangú ember a város minden szegletéből. Furcsa volt mindenkit egy helyen látni. Hiszen a gazdagabb réteg nem igen vegyült a közemberekkel. A palotának mondható ház gyönyörűen fel volt díszítve. Csillogó fényárba vonta a tópartot is, olyan erős volt a világítás. Kihívó ruhákban táncoló hölgyekkel, és őket figyelő új gazdagok vággyal teli tekinteteivel volt tele a hatalmas ház. Féltékeny feleségek, részeg emberek ruhástól a medencében, sikoltások, harsány kacajok, pompa, csillogás. Mintha mindenki önmaga lett volna. Elámultam a látottaktól. Ez volt az első eset, hogy ilyet láttam. A fiatal lányok drága ruháikat combközépig elszakították, és úgy rohantak a fiúk elől a közeli erdőbe. Mintha csak tegnap lett volna, hogy Louissal mi is ott kergetőztünk. Mintha csak tegnap botlottam volna meg, és estem volna rá. Mintha csak tegnap pillantottam volna meg a szemeit. Azokat a gyönyörű szemeket. Muszáj volt egy mély levegőt vennem, mert úgy éreztem, mentem elsírom magam. A gombóc a torkomban azonban csak nem akart szűnni..
- Harry, majd elfelejtettem. Itt a meghívó amit kaptunk. Majd ha kérik, add oda. - nyújtott felém Daisy egy hófehér borítékot rajta apró, vörös pecséttel. Meg sem néztem mit ábrázolt, a zsebembe gyűrtem. - Megyek megkeresem Elizáéket, majd később találkozunk. - nézett rám, majd már el is tűnt az emberek förgetegében.
- Jó estét, barátom. - lépett mellém egy nálam alacsonyabb, szőkés hajú férfi. Csak pár évvel lehetett idősebb nálam. Arcát pár napos borosta díszítette, ami igen jól állt neki. Hatalmas, tengerkék szemei kedvesen csillogtak.
- Jó estét. Ismerem önt? - néztem rá kíváncsian, mivel egyáltalán nem volt ismerős.
- Nem, én viszont nagyon is ismerlek. Hívj csak Niallnek. - nyújtotta felém kezét, amit bátran fogadtam el.
- Kitől hallottál rólam, 'barátom'? - ismételtem meg őt, mire halvány mosoly kúszott ajkaira.
- Az egyenlőre legyen titok, rendben? - kacsintott.
- Értem.. öhm.. te is kaptál meghívót? Kinek kell adni? - néztem rá értetlenül, mire felvonta bal szemöldökét.
- Itt senki nem kapott meghívót. - értetlenül néztem rá, de inkább hagytam. Biztos Daisy félreértett valamit.
- Nem jössz körülnézni? - mosolygott rám Niall, majd az ismerősen tekergőző lépcsők felé kezdett húzni. Fájdalmasan ismerős volt minden repedés a lépcsőfokokon. Hiába volt feldíszítve a ház, hiába szólt a zene a megszokottnál is hangosabban, hiába volt tele a ház.. én még mindig azt az üres, poros, néma házat láttam magam előtt, ami akkor fogadott, mikor beléptem ide még este...
- Te tudod kié ez a ház? - állítottam meg Niallt, mire többen is ránk néztek.
- Én azt hallottam, a Németek kémje volt.. - kezdett bele egy idősebb férfi, ám egy fiatal asszony elé állt, ezzel elnémítva őt.
- Badarság! Mindenki tudja, hogy a császár leszármazottja! Honnan máshonnan lenne ennyi pénze ilyen fiatalon...
- Menj vissza pletykálkodni oda, ahonnan jöttél!Az úr bérgyilkos volt! Még akár kedveltetésből is képes volt ölni! - emelte fel a hangját Mr Pettz. Apám segédje volt, de egy sajnálatos félreértés után kénytelenek voltunk megválni tőle.
- Mindenki azt hisz, amit akar. - nézett rájuk Niall mérgesen, majd tovább húzott. Na ez furcsa volt.. - Itt is volnánk.- tárta ki Louis szobájának ajtaját. (!) Mintha csak otthon lenne.
- Szép a kilátás. - mentem az ablakhoz, ahonnan valóban mindent lehetett látni. A folyót, az erdőt, a mezőt, a házunkat..
- Nem csak a kilátás szép. - hallottam meg Niall hangját nagyon közelről.
- Mi? - fordultam volna meg, ám Niall egy határozott mozdulattal odapréselt az ablakhoz. Milyen kedves. Alig 10 perce ismerjük egymást, de már is a falra, pardon, ablakra ken. Talán ott, ahonnan ő jött így nyilvánítják ki a szeretetüket? Furcsa hely lehet. Elmélkedésemből egy hideg kéz rántott vissza, ami elég félreérthető helyen kutakodott. Khm. Igen a nadrágomban.
- Öhm, Niall... - próbáltam eltolni magam az ablaktól, ám ezzel csak azt értem el, hogy még jobban hozzá nyomott.
- Pszt.. tudom, hogy ezt akarod.. - hajolt a vállamhoz, majd egyszerűen beleharapott. Röstellem, de egy halk nyögés kiszaladt a számon, és egy hangosabb is, mikor a fülcimpámat is megtámadta.
- Kérlek, hagyd abba.. - hajtottam hátra a fejemet, egyenesen a vállára.
- Miért hagynám? Hisz élvezed, nem igaz? - villantott egy kaján vigyort, majd elkezdte kigombolni az ingemet.
- Elég! - löktem el magamtól, majd az ajtóhoz rohantam. Mielőtt kiléptem volna a szobából, még hallottam Niall halknak nem mondható kuncogását.. egyszer még megölöm! Gyorsan begomboltam az ingemet, majd kimentem a házból az éjszakába, hogy kissé lenyugodjak. Lábaim automatikusan az erdő felé vittek. Az éjszaka félhomályában egy alakot véltem felfedezni. Egyre közelebb jött hozzám, mígnem arca teljesen láthatóvá nem vált számomra.
- Louis... - suttogtam olyan halkan, hogy félő volt, hogy még az erdő halk neszei is elnyomták hangomat.

7.Fejezet - Örökké.

Valamikor hajnalban valószínűleg újra elaludtam, mivel mikor később felkeltem Louis már nem volt mellettem. Valahogy éreztem, hogy nem a csillogó szemek fognak fogadni miután felébredtem. Megpróbáltam magam felkészíteni rá mielőtt kinyitottam volna a szemeimet, de még így is, úgy éreztem megszakad a szívem. Elment. Újra. Itt hagyott. Louis minden érintésével begyógyított egy sebet a szívemen, de most, mintha még erősebb lenne az érzés, az a sajgó, mély fájdalom, amit egyszerűen akkor sem tudnék eltüntetni, ha kitépném a szívemet. Mintha belém égette volna a fájdalmat. Soha nem fog elmúlni. Soha.

Miután sikerült kissé magamhoz térnem, és a könnyeimet is leküzdöttem gyorsan összeszedtem a ruháimat, majd úgy lopakodtam vissza az otthonomba, mintha semmi sem történt volna. Már a lépcsőn jártam, mikor Daisy halk sóhajára lettem figyelmes. Ijedten kaptam rá tekintetem. Ott ült, hálóingben a kanapén, és engem nézett.
- Hol voltál Harry? - kérdezte hangjában alig fellelhető éllel.
- Csak.. gondoltam sétálok egyet. - vakartam meg tarkómat, hátha így hatásosabb.
- Egész éjjel? - húzta fel egyik szemöldökét, és hitetlenül nézett rám.
- Eltévedtem.. - néztem le az alattam lévő lépcsőfokokra.
- Örülök, hogy végül hazataláltál. - meglepett, hogy hangja elcsuklott a mondat közepén. Sírt. - Tudom, hogy nem én vagyok a világon a legjobb feleség, de kérlek, ne nézz le ennyire, hogy máshoz menekülsz éjszakára. - a szívem összeszorult. Igaza volt. Ezzel a tettemmel csak őt minősítem. Meg persze magamat..
- Sajnálom.. - léptem elé, és ujjbegyemmel letöröltem az éppen kitörő könnycseppeket.
- Legalább azt mondd meg, ki volt az? - nézett fel rám szomorúan, nekem pedig ismét gombóc nőtt a torkomban. Haboztam. Nem akartam elmondani, hogy Louis volt... Egyrészt féltem, hogy titok, hogy a városban van újra. Másrészről pedig... ez nem volt elfogadott. Főleg nem nemesi családoknál. Két férfi között csak barátság lehetett. Semmi több. Ha valaki fülébe jutna, hogy én és Louis... azzal tönkretenném mindkettőnk családját. Bár, mióta érdekel engem mások véleménye? Daisy amúgy is tudott arról mi történt 3 évvel ezelőtt.
- Louis volt. - suttogtam rekedtes hangon. Daisy megfeszült karjaim között. Könnyei elapadtak.
- Visszajött? - lépett el mellőlem hatalmas szemekkel. Csak bólintani tudtam. Arcán felismerhetetlen érzelmek szaladtak végig. Öröm, gyűlölet.. és talán egy leheletnyi szórakozottság. Mintha valamit nagyon jól eltervezett volna abban a szép kis fejében.
- Rendben. Akkor hát, ma este bált rendezünk! Hátha felbukkan! - csapta össze tenyerét, majd ki is rohant a szobából. Egyedül maradtam a gondolataimmal, és Boldizsárral, aki még mindig ugyan olyan volt, mint évekkel ezelőtt. Mintha mindketten leragadtunk volna a múltban, de a jelen tovább folytatódott mellettünk. Furcsa játék ez. Már ha lehet annak nevezni.
 Miután leültem a kanapéra, el is nyomott az álom. Gyönyörű álmom volt. De talán inkább nevezném emléknem. Hiszen egy réges régen elfelejtett apró emlékfoszlány volt.

~ Visszaemlékezés ~
- Louis, Louis nézd! Fogtam egy halat! - rohantam ki a folyóparton üldögélő Louishoz.
- Fúj, vidd innen! Ez gusztustalan! - dobta rám a halat undorodva.
- Csak nincs megsütve. De ugyan olyan.
- Nem érdekel. Undorító! - nézett rám, majd elfordult. - Vissza kéne dobnod. Meg fog halni.
- Jó rendben.. - adtam fel, majd visszadobtam az addigra már félholt halat és leültem Louis mellé.
- Mondtam korábban ugye? Hogy szeretem a folyót, mert olyan erős. Tudod.. engem régen sokat piszkáltak. Mert nem voltam olyan mint ők.. - nézett rám szomorú szemekkel Louis. A szemeiben most nem láttam azt a csillogást. Mintha az emlékek elfedték volna. - Itt vertem meg őket először. - húzta ravasz mosolyra ajkait, amit én hitetlenkedve figyeltem. Louis? Megver valakit? Még egy bogarat sem merne leütni a zakójáról, nehogy megsérüljön. - Itt mindig erőt tudok gyűjteni. Olyan mint egy varázslat. Talán, egyszer a te varázslatod is megtaláljuk. - borzolta össze a hajamat, majd ledőlt a fűbe. Hosszú percekig gondolkodtam a hallottakon, majd én is mellé feküdtem.
- Akkor én.. szeretnék ég lenni. - fordultam felé, hogy lássam az arcát.
- Mi? - nevetett fel, majd viszonozta pillantásomat.
- Te leszel a folyó, én pedig az ég. Ha bántana valaki, akkor odarepülnék és megvédenélek. Megmentenélek!
Louis halvány mosolyra húzta ajkait. Szemeiben lágy melegség fénylett.
- Te már megmentettél. Köszönöm.
Ezek a szavak pedig többet jelentettek nekem a világ összes kincsénél.
-Akkor fogadjuk meg! - ültem fel, és felhúztam magammal őt is. A kisujjamat nyújtottam felé, mire kissé habozva ugyan, de ő is ugyan ezt tette.
- A mai naptól, mi örökké megvédjük egymást! Mint az igazi testvérek! Ha az egyikünk bajban van, a másikra mindenben számíthat. Oké? - gyermeki örömmel néztem Louist, ahogy megszorítja ujjamat.
- Örökké. - suttogta, majd egyre halványabb lett a kép. Először fekete fehér lett a kép, majd sárga, mint azok a régi képek, amik a padláson vannak. Majd egy szempillantás alatt lángra kapott az emlék, s elégett.
Hiába kaptam utána, már eltűnt. Arra ébredtem, hogy a kezeim a levegőben próbálnak elkapni valamit. A nagy semmit. Daisy hangja rántott vissza a valóságba.
 -  A szomszéd házat megvette valami újgazdag nemes. Ma ott lesz megtartva egy bál. Mi majd máskor szervezünk egyet. - jött be a szobába már felöltözve.
- Még nem vagy kész? Siess, indulnunk kell! - húzott fel a kanapéról, majd a lépcső felé kezdett lökdösni.

Várjunk csak.. a szomszédban?! - néztem rá hitetlenkedve, de annyi időt nem hagyott, hogy rákérdezzek...

Remélem tetszett az új rész!:) Pár komi után hozom az újat majd!;)

6.Fejezet - Visszajött.

Hamar besötétedett. Pár percig még tétlenül álltam a ház ajtajában. Nem tudtam mi tévő legyek. Két lehetőség van. Vagy visszajött Louis.... vagy pedig egy rabló, esetleg gyilkos karjaiba vetem most éppen magam. Nem tudom melyik a rosszabb. Halk léptekkel indultam el a tekergőző lépcsőn. A szívverésem egyre hangosabb lett ahogy felértem az emeletre. Csak egyetlen egy szobában égett a villany. Louis szobájában. Nagyot nyeltem, még talán az eddigieknél is lassabban indultam el. Szinte vonszoltam tagjaimat. Az ajtó félig volt behajtva. Nagy levegőt vettem, majd teljesen kitártam azt. 

A szívem kihagyott két ütemet, a szám kiszáradt, a vérem száguldani kezdett az ereimben. Ott állt előttem. Ott volt. Annyi átsírt éjszaka és nyomorult nap után ott állt előttem az életem. A mindenem. Louis lassan emelte rám tekintetét, ajkai sejtelmes mosollyra húzódtak. Semmit sem változott. Haja összeborzolva, pont úgy, ahogy anno én csináltam. Hófehér ing, zakó, barna nadrág, tiszta cipő... emlékszem, nekem soha nem volt tiszta a cipőm, egy percig sem! Végül már édesanyám is beletörődően sóhajtott fel akárhányszor meglátott. A szemei viszont.. már nem töltöttek el melegséggel úgy mint régen. Mintha egy végtelen hófödte tájat láttam volna mikor belenéztem. Mintha eltűnt volna a vidámság a tekintetéből. 

- Harry.. - alig hallottam a suttogását. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittel elájulok. Közelebb lépett hozzám, tenyerét arcomra helyezte. Nagyot nyeltem, ahogy akaratlanul is ugyan, de eszembe jutott hogy ugyan így érintett meg aznap éjszakai is, mielőtt elment volna. Mielőtt kilépett volna az életemből. Az emlékek hatására éktelen düh lesz úrrá rajtam. Tenyerét egy határozott mozdulattal rántom el az arcomtól. 

. Azt hiszed, hogy most, hogy visszajöttél majd újra a karjaidba omlok? Mit képzelsz magadról? Eljátszod a bizalmamat, ágyba viszel, majd elmész több évre, és egy apró jelét sem adod annak, hogy élsz e, halsz e? Ennek tetejében még azt is meg kell tudjam, hogy... - szavaim elakadtak, amint felrémlett előttem Daisy fájdalomtól eltorzult arca, mikor bevallotta, Louis vele is csak játszott. - Gyűlöllek. - suttogtam, majd belenéztem a szemeibe. Nem láttam semmit. A tekintete olyan ködös volt, mint egy viharos éjszakán az égbolt. Ő már nem az volt, akit én szerettem. Hátráltam pár lépést, majd kifordultam a szobából. Louis azonban utánam kapott, és maga felé fordított. Erős karjai magabiztosan tartottak. Még szerencse, mert a sírástól és a sokktól annyira önkívületi állapotba kerültem, hogy félő volt, összeesem. 

- Harry.. - lehelte újra a nevemet. Gyűlöltem őt, de egyszerűen nem tudtam szabadulni a szívemben tomboló érzelmektől sem. Annyira hiányzott. Az érintése, a hangja, az illata, az ölelése, a csókja, a szemei, a szája. Mindene. Nem tudtam visszatartani a bennem dúló érzelmeket. Könnyekben törtem ki, és borultam a nyakába. Sírni akartam. Kiadni magamból az eddig felgyülemlett fájdalmat és feszültséget amit miatta éreztem... amit csak ő tud eltüntetni... 

Ajkai hamarosan megtalálták az enyémeket. Forró csókot lehelt ajkaimra majd a nyakamra. Elfogyott minden erőm. Többé már nem akartam tiltakozni. Először menekülni akartam, de az érintése fogva tartott. Szeretni akartam. És szeretve lenni. Mindennél jobban. Louis gyengéd csókjai és simogatása felébresztette újra a fájó, ámbár gyönyörű emlékeket. Az első együttlétünket. Mintha visszatértünk volna ugyan oda. Bárcsak... 

Ajkai mohón kaptak az enyémek után. Mikor észrevette, hogy kissé máshol járok fejben, kissé belemart ajkaimba. A vér lassan tört elő ajkam szegletéből. Csókunk már nem csak édes volt, de sós is. A két ellentét, pont mint mi. 

 Miközben az ágyhoz tolt leoltotta villanyt így már csak a hold fénye ölelte körbe a szobát. De ennek ellenére is világos volt. A hol egyenesen ránk világított. De nem zavart, így legalább láthattam Louis tökéletes vonásait. Louis kíméletlenül tépte le rólam az ingemet és hajította a szoba túlsó végébe. Nem igazán érdekelt. Most nem. Én sem akartam tétlenkedni. Louis már kibújt a zakójából, így most rajtam volt a sor, hogy megszabadítsam ruháitól. Én azonban lassan és kínzóan akartam levenni róla.Miközben egyenként gomboltam ki az inget ágyékomat kissé megemelve Louishoz dörgöltem. Szemeiben ősi fény gyúlt. Tetszett, hogy ezt én váltottam ki belőle. Mikor az utolsó gombbal is végeztem, Louis mintha csak erőre kapott volna úgy esett nekem újra. Kihasználtam a helyzetet, és én kerültem felülre. Lassú csókot leheltem az ajkaira, majd ágyékomat még szorosabban hozzádörgöltem. Élveztem, hogy kínozhatom. A többi ruhadarab pár másodperc alatt lekerült rólunk. Louis nem szeret várni. 

- Elég lesz a játékból. - hajolt fölém, majd mint egy pióca, úgy tapadt rá a nyakamra majd a kulcscsontomra. Kéjes sóhajok és a feszültséget tovább szító nyögések lepték el a szobát. Louis ajkaira mintha csak odafagyott volna a mosoly. Lassú, kínzó mozdulatokkal kezdett az őrületbe kergetni odalent. Hát ha harc, legyen harc! Én is kézbe vettem a férfiasságát, és egyre gyorsuló mozdulatokkal próbáltam az őrületbe kergetni. Sikerült is, mivel épp a csúcs előtt elengedtem, és kacéran vigyorogva incselkedtem vele. Louis szemei már olyan sötétek voltak a vágytól, hogy egy gyors mozdulattal maga alá penderített, amit nevetve fogadtam. Pár másodpercre megtorpant ugyan, de mikor látta apró bólintásom habozás nélkül a csillagos égig repített. Pont, mint akkor. 

Egész éjjel szerettük egymást. Egyáltalán nem volt ellenemre. De ahogy hajnalodott, a rossz érzések újra visszajöttek. Louis halkan szuszogott a mellkasomon. Olyan fenséges. Ha tehetném, kisajátítanám. De nem tehetem.. most azonban nem akartam az ördögeimre gondolni. Arra, hogy a homokóra egyre gyorsabban pereg, a nap nemsokára felkel,Daisy tombolni fog, Louis pedig lehet megint elmegy, és itt hagy egyedül. Nem élném túl még egyszer. Többször nem bírnám ki. Lágy csókot nyomtam vörös, kissé tépett ajkaira, majd a hátán lévő karmolás nyomokat kezdtem el vizsgálgatni. Lehet kissé szadista vagyok... 

Na, hogy tetszett?:) A kövit csak akkor hozom, ha lesz pár komi!:c