7.Fejezet - Örökké.

Valamikor hajnalban valószínűleg újra elaludtam, mivel mikor később felkeltem Louis már nem volt mellettem. Valahogy éreztem, hogy nem a csillogó szemek fognak fogadni miután felébredtem. Megpróbáltam magam felkészíteni rá mielőtt kinyitottam volna a szemeimet, de még így is, úgy éreztem megszakad a szívem. Elment. Újra. Itt hagyott. Louis minden érintésével begyógyított egy sebet a szívemen, de most, mintha még erősebb lenne az érzés, az a sajgó, mély fájdalom, amit egyszerűen akkor sem tudnék eltüntetni, ha kitépném a szívemet. Mintha belém égette volna a fájdalmat. Soha nem fog elmúlni. Soha.

Miután sikerült kissé magamhoz térnem, és a könnyeimet is leküzdöttem gyorsan összeszedtem a ruháimat, majd úgy lopakodtam vissza az otthonomba, mintha semmi sem történt volna. Már a lépcsőn jártam, mikor Daisy halk sóhajára lettem figyelmes. Ijedten kaptam rá tekintetem. Ott ült, hálóingben a kanapén, és engem nézett.
- Hol voltál Harry? - kérdezte hangjában alig fellelhető éllel.
- Csak.. gondoltam sétálok egyet. - vakartam meg tarkómat, hátha így hatásosabb.
- Egész éjjel? - húzta fel egyik szemöldökét, és hitetlenül nézett rám.
- Eltévedtem.. - néztem le az alattam lévő lépcsőfokokra.
- Örülök, hogy végül hazataláltál. - meglepett, hogy hangja elcsuklott a mondat közepén. Sírt. - Tudom, hogy nem én vagyok a világon a legjobb feleség, de kérlek, ne nézz le ennyire, hogy máshoz menekülsz éjszakára. - a szívem összeszorult. Igaza volt. Ezzel a tettemmel csak őt minősítem. Meg persze magamat..
- Sajnálom.. - léptem elé, és ujjbegyemmel letöröltem az éppen kitörő könnycseppeket.
- Legalább azt mondd meg, ki volt az? - nézett fel rám szomorúan, nekem pedig ismét gombóc nőtt a torkomban. Haboztam. Nem akartam elmondani, hogy Louis volt... Egyrészt féltem, hogy titok, hogy a városban van újra. Másrészről pedig... ez nem volt elfogadott. Főleg nem nemesi családoknál. Két férfi között csak barátság lehetett. Semmi több. Ha valaki fülébe jutna, hogy én és Louis... azzal tönkretenném mindkettőnk családját. Bár, mióta érdekel engem mások véleménye? Daisy amúgy is tudott arról mi történt 3 évvel ezelőtt.
- Louis volt. - suttogtam rekedtes hangon. Daisy megfeszült karjaim között. Könnyei elapadtak.
- Visszajött? - lépett el mellőlem hatalmas szemekkel. Csak bólintani tudtam. Arcán felismerhetetlen érzelmek szaladtak végig. Öröm, gyűlölet.. és talán egy leheletnyi szórakozottság. Mintha valamit nagyon jól eltervezett volna abban a szép kis fejében.
- Rendben. Akkor hát, ma este bált rendezünk! Hátha felbukkan! - csapta össze tenyerét, majd ki is rohant a szobából. Egyedül maradtam a gondolataimmal, és Boldizsárral, aki még mindig ugyan olyan volt, mint évekkel ezelőtt. Mintha mindketten leragadtunk volna a múltban, de a jelen tovább folytatódott mellettünk. Furcsa játék ez. Már ha lehet annak nevezni.
 Miután leültem a kanapéra, el is nyomott az álom. Gyönyörű álmom volt. De talán inkább nevezném emléknem. Hiszen egy réges régen elfelejtett apró emlékfoszlány volt.

~ Visszaemlékezés ~
- Louis, Louis nézd! Fogtam egy halat! - rohantam ki a folyóparton üldögélő Louishoz.
- Fúj, vidd innen! Ez gusztustalan! - dobta rám a halat undorodva.
- Csak nincs megsütve. De ugyan olyan.
- Nem érdekel. Undorító! - nézett rám, majd elfordult. - Vissza kéne dobnod. Meg fog halni.
- Jó rendben.. - adtam fel, majd visszadobtam az addigra már félholt halat és leültem Louis mellé.
- Mondtam korábban ugye? Hogy szeretem a folyót, mert olyan erős. Tudod.. engem régen sokat piszkáltak. Mert nem voltam olyan mint ők.. - nézett rám szomorú szemekkel Louis. A szemeiben most nem láttam azt a csillogást. Mintha az emlékek elfedték volna. - Itt vertem meg őket először. - húzta ravasz mosolyra ajkait, amit én hitetlenkedve figyeltem. Louis? Megver valakit? Még egy bogarat sem merne leütni a zakójáról, nehogy megsérüljön. - Itt mindig erőt tudok gyűjteni. Olyan mint egy varázslat. Talán, egyszer a te varázslatod is megtaláljuk. - borzolta össze a hajamat, majd ledőlt a fűbe. Hosszú percekig gondolkodtam a hallottakon, majd én is mellé feküdtem.
- Akkor én.. szeretnék ég lenni. - fordultam felé, hogy lássam az arcát.
- Mi? - nevetett fel, majd viszonozta pillantásomat.
- Te leszel a folyó, én pedig az ég. Ha bántana valaki, akkor odarepülnék és megvédenélek. Megmentenélek!
Louis halvány mosolyra húzta ajkait. Szemeiben lágy melegség fénylett.
- Te már megmentettél. Köszönöm.
Ezek a szavak pedig többet jelentettek nekem a világ összes kincsénél.
-Akkor fogadjuk meg! - ültem fel, és felhúztam magammal őt is. A kisujjamat nyújtottam felé, mire kissé habozva ugyan, de ő is ugyan ezt tette.
- A mai naptól, mi örökké megvédjük egymást! Mint az igazi testvérek! Ha az egyikünk bajban van, a másikra mindenben számíthat. Oké? - gyermeki örömmel néztem Louist, ahogy megszorítja ujjamat.
- Örökké. - suttogta, majd egyre halványabb lett a kép. Először fekete fehér lett a kép, majd sárga, mint azok a régi képek, amik a padláson vannak. Majd egy szempillantás alatt lángra kapott az emlék, s elégett.
Hiába kaptam utána, már eltűnt. Arra ébredtem, hogy a kezeim a levegőben próbálnak elkapni valamit. A nagy semmit. Daisy hangja rántott vissza a valóságba.
 -  A szomszéd házat megvette valami újgazdag nemes. Ma ott lesz megtartva egy bál. Mi majd máskor szervezünk egyet. - jött be a szobába már felöltözve.
- Még nem vagy kész? Siess, indulnunk kell! - húzott fel a kanapéról, majd a lépcső felé kezdett lökdösni.

Várjunk csak.. a szomszédban?! - néztem rá hitetlenkedve, de annyi időt nem hagyott, hogy rákérdezzek...

Remélem tetszett az új rész!:) Pár komi után hozom az újat majd!;)