26.Fejezet - "Megérte"

Louis szemszöge:

Eleanort végül nem raktuk ki sehol, mert nem is olyan borzalmas, mint gondoltam. Niallel hamar megtalálta a közös hangot, és az egész út alatt, ismétlem az EGÉSZ út alatt bénábbnál bénább vicceket meséltek egymásnak, ami végül már annyira kikészített, hogy velük együtt nevettem rajtuk. Furcsa volt, hogy ennyire közvetlen tudott lenni velünk. Először azt hittem, hogy úri kisasszonyként fog parancsolgatni nekünk. De végül is, tévedni emberi dolog.
- Oké, most már elég. - próbáltam őket csendre inteni, de csak nem hagyták abba.
- Ugyan már Louis, még egy kicsit bírd ki. Mindjárt otthon vagyunk. - nevetett fel Niall, majd újra minden figyelmét Eleanornak szentelte.
- De rossz irányba megyünk. - néztem rá, mire összeráncolta a szemöldökét.
- Már miért mennénk rossz irányba? - kérdezte értetlenül, és lelassította az autót.
- Erről jöttünk. De én nem szeretnék oda visszamenni. Találkoznom kell Harryvel. - néztem bele világoskék szemeibe, mire azokban mélységes bűntudat csillant meg.
- Louis... - kezdett volna bele a mondandójába, mire csak leintettem. - Nem érdekel, Niall. Csak vigyél oda.
- De.. Louis... - kezdett el akadékoskodni, de nem hagytam. Ó, bár engedtem volna neki, hogy elmondja, amit elakart. Annyi fájdalomtól megóvott volna az az egyetlen mondat, amit nem engedtem neki kimondani. Ha tudtam volna, ha csak megérezhettem volna. De nem... buta voltam, és elvakult. Csak előre akartam haladni. Nem akartam még többet elpazarolni az amúgy is egyre fogyó időből, amit együtt tölthetünk. Rohanni akartam Harryhez. Magamhoz akartam szorítani, és forró csókokkal beborítani a testének minden szegletét. Annyi rossz döntést hoztam. Annyiszor eldobtam. Annyiszor megbántottam. De szükségem volt ezekre a fájdalmakra, hogy rájöjjek, őt akarom. Csak is őt.
Ahogy megállt az autó, Harryék házához rohantam, de bekopogni már nem mertem. Hiszen ha Daisy nyit ajtót, mit mondok neki? És Harrynek? Neki mit mondanék? Csak ekkor tűnt fel, hogy a lassan lemenő nap előcsalogatta az ajtó melletti szobából a lámpafényt. Óvatosan léptem oda, és megpróbáltam úgy benézni a hatalmas ablakon, hogy a bent lévők ne vegyenek észre. Bár ne tettem volna. A szobát láthatatlan melegség fonta körbe. A hatalmas kanapén Daisy ült, a kezében egy fekete, göndör hajú kisbabát tartott. A szája szavakat formált, valószínűleg énekelt neki. A szívem egyre jobban összeszűkült, szinte levegőt sem kaptam. Mikor Harry belépett a szobába, már tényleg nem kaptam levegőt. Gyönyörű volt. Felháborítóan szép volt. Mintha nem is e világi lett volna. Ajkai hatalmas, szeretetteljes mosolyra húzódtak. A szívem pedig megtelt melegséggel. Mintha rám mosolygott volna ilyen szerelmesen.  Igaz, megvolt az idő, mikor ezt a mosolyt én kaptam, de én mintha értéktelen lett volna, eldobtam. Pedig milyen értékes az a mosoly! Értékesebb minden kincsnél. Mikor Harry odahajolt Daisyhez, és lágy csókot hintett ajkaira, az eddig kivirágzott szívem millió darabra hullott szét. Mintha hallottam is volna a törést. Mintha millió üvegdarab ért volna földet. Szédülni kezdtem, sírni, úgy zokogtam, mint egy ötéves, mikor elejti a kedvenc nyalókáját. Úgy is éreztem magam. Kicsúszott a kezemből az irányítás, és ez szinte megölt. Harry boldog volt nélkülem. De ki vagyok én, hogy ne örüljek ennek? - A könnyeimet elnyelve kerültem ki Niallt, aki arca most eltorzult a fájdalomtól. Eleanor értetlenül nézett rám, de mellette is elrohantam, be a már jól ismert erdőbe. Igaz, ez egy másik része volt, de a fák ugyan olyan nyugtató hatással voltak rám.
Próbáltam erősnek mutatni magamat, de nem ment. A szívem helyén egy végtelen mélységű lyuk tátongott. Az erdő halk morajai közül kiemelkedett halk szipogásom, ami néha néha csuklásos sírásrohammá nőtte ki magát. Hiába próbáltam eltüntetni a fejemből azt az idilli képet Harryékről, nem sikerült. Kitudja mióta ülhettem a hideg földön a vékony hórétegen, mikor egy lágy kéz ért az arcomhoz. Ijedten néztem fel, mire Eleanor halvány mosolyával találtam szembe magam.
- Azért jöttél, hogy sajnálhass? - néztem rá mérgesen, és erőszakosan letöröltem a könnyeimet.
- Nem.. azért jöttem, hogy ne legyél egyedül. - ült le mellém a fa tövébe, és csendesen nézte tovább a hatalmas fákat. Legalább 10 percig ülhettünk így, mikor végül én szólaltam meg.
- Nagyon szerettem őt.. - kezdtem bele, mire Eleanor megértően bólogatni kezdett.
- Tudom, Louis.
- Megbántottam őt.
- Tudom.
- Kihasználtam őt.
- Tudom.
- Fájt így látni őt. Boldognak, mással..
- Tudom.
- Vissza akarom őt kapni...
- Tudom, Louis. - remegett meg az ő hangja is.
- De már soha nem lesz az enyém. - sírtam el magam újra, mire ő is elkezdett könnyezni.
- Tudom, Louis. Én is ugyanezen mentem keresztül. - nyelte el a könnyeit, és rám mosolygott.
- Téged is kihasználtak? Vagy fordítva? - néztem rá, és a könnyim hirtelen elálltak.
- Lassan 5 éve, hogy elvesztettem őt. - mosolygott rám szomorkásan, mire az én szívem is összeszorult.
- Annyira meg akartam felelni az apámnak, hogy minden mást figyelmen kívül hagytam. Tanultam, mint egy őrült. Ismert, gazdag emberekkel mutatkoztam, és tele voltam hamis barátokkal. De akkor jött Ő. Tomnak hívták, az istállónkban dolgozott. - kezdett bele a mesélésbe, amit én figyelmesen hallgattam  -  Azonnal belém szeretett. Nem volt túlzottan jóképű, és gazdag sem. Jó humora volt, és mindenben meglátta a szépet. Rengeteg dolgot tanított meg nekem. Azóta az ég sokkal kékebb, és a madarak éneke is sokkal szebb. De nem lehettünk együtt. Tudod.. ő szegény, én gazdag. Apám mindenáron egy gazdag üzletember fiának akart adni. Ekkor jött a te apád. Már 5 éve tervezgetik ezt az egészet. Mindig is hálás voltam neked, hogy ennyi időt nyerhettem. De.. nem tudtam rendesen kihasználni azt, ami nekem megadatott.
Hihetetlenül szerelmes voltam Tomba. Mindenemet neki akartam adni. Mindent, amit egy nő egy férfinak adhat. És megtettem. Neki adtam magamat. - itt egy pillanatra megállt, és kifújta a bent tartott levegőt. - De a szerelmünk nem tarthatott sokáig. Terhes lettem. Mindössze 18 évesen. Apám kitért a hitéből. Kolostorba zártak arra a maradék 7 és fél hónapra. Hihetetlenül féltem, Louis... De nem azért, ami velem történhetett volna, hanem ami Tommal, és persze az egyetlen közös kincsünkkel. Apám lelövette Tomot. - sírt fel, és a nyakamba borult. - Meghalt... és mikor megszületett a kislányunk. Amy.. elvették őt tőlem! Kimarták a kezeimből, ahogy megszületett. Kínszenvedés volt. Egész nap csak sírtam, és a gyermekemet akartam. Fél év után hazaengedtek. De azóta sem vagyok önmagam. Pontosan tudom, milyen érzés elveszíteni valakit. Igaz, neked Harryvel másabb a helyzeted.. - nézett a szemembe, és őszinte fájdalmat láttam bennük. - De megértelek. Ellökted Harryt, mert félté a saját érzéseidtől. Én is pontosan ezt tettem Tommal az elején. Féltem, hogy ilyen érzelmeket tud belőlem kiváltani. Utána beengedtem őt a világomba, ahogy te is Harryt. Rengeteg szép emléket szereztünk. Végül teljesen egymásba szerettünk. De én még akkor is el akartam őt lökni. Mert tudtam, nem helyes amit teszek. De ő ragaszkodott hozzám. És most már soha nem kaphatom őt vissza. Az egyetlen dolog pedig ami belőle maradt, az a kislányom volt, de őt is elvették tőlem. Tudod mit mondott nekem Tom, az utolsó éjszakánkon? - emelte fel a fejét a mellkasomról, én pedig letöröltem a könnyeit. Azt mondta, hogy " Még ha ma meg is halok, hálás vagyok neked mindenért. Megérte belekezdeni ebbe, ami kettőnk között van. Szeretlek, El" - sírt fel hangosan, mire még szorosabban tartottam őt. Az én szememet is csípték a könnyek, mert éreztem, a mi kettőnk szíve ugyanannyi megbánással és szeretettel van tele. Olyan sokkal, hogy az már elviselhetetlen. Egy ember nem tud ennyi fájdalmat egyedül cipelni. De ezentúl, itt leszünk egymásnak, és segítjük a másikat. Talán Harry is ezért maradt Daisyvel? Ugyan ezt érezte? Hogy már nincs egyedül... most már számíthat valakire, aki minden hibáját megbocsájtva szereti?
- De Louis, tudod.. ő még itt van. Életben van. Harcolj érte, mert ha nem teszed örökké bánni fogod. Még ha veszítesz is, tudni fogod, hogy te mindent megtettél. - állt fel mellőlem, majd a példáját követve elindultunk vissza Niallhez.