29.Fejezet - Fény és sötétség

Daisy szemszöge:

A könnyeim megállíthatatlanul hullottak a térdeimre. Amint Harry kilépett az ajtón, a könnyeim úgy törtek elő, mint még eddig soha. Fájt. Fájt, mert tudtam, elvesztettem őt. Véglegesen. Még azt az apró darabot is elvették tőlem, ami maradt. Gyűlöltem, Louis Tomlinsont. De ez nem mindig volt így.
Régen, mikor még én is olyan hiú gyermek voltam, mint mások, csodálattal figyeltem minden egyes lépését. Felnéztem rá. Nem tudom miért, de első pillanattól kezdve magával ragadott. Az első lágy csók a kézfejemre, az első pillantás, amivel végigmért. Beleszerettem. De valamiért mindig elutasította a nők közeledését. Azt hittem, csak azért teszi, mert ilyen hűvös a személyisége. De nem így volt. Ő már akkor szeretett valakit. Soha, senkinek nem mondtam el, hogy aznap, Louisék kertjében láttam őket. Láttam, ahogy Louis lehajol hozzá, és megcsókolja. Hirtelen azt sem tudtam, hová legyek meglepettségemben. Egy világ tört össze bennem. De még ekkor is szerettem őt. Éppen ezért, oda adtam neki magamat. Többször is. Az utolsó éjszakán, amit együtt töltöttünk, furcsa módon mellettem maradt. Általában azonnal elment. Magához húzott, és szorosan megölelt. Emlékszem, milyen jó érzés volt. A szívem hatalmasra duzzadt. De abban a pillanatban, hogy elkezdtem reménykedni, összetört.
- Daisy, nemsokára el kell mennem.
- Mikor jössz vissza?
- Nem tudom... időre van szükségem. Lehet, hogy soha. - sóhajtott fel, majd felállt, és az ablakhoz sétált. Nem tudom mit nézhetett. Vajon mit látott? Hisz olyan sötét volt, mint egy barlangban. A hold se látszott..
- Kérhetek tőled valamit? - fordult felém, és nekitámaszkodott az ablaknak.
- Akármit. - mosolyogtam rá kedvesen.
- Kérlek, vigyázz Harryre, ha én elmegyek. - kért halkan, majd kiment a szobámból. Minden remény elveszett. Hirtelen nem tudtam, kire is haragudjak. Louisra, amiért semmibe veszi az érzéseimet, vagy Harryre, aki elérte, hogy ezt érezze iránta az a fiú, akit én is szeretek. Nem tudtam mitévő legyek.
Mikor nem sokkal később Louis elment a városból, én elmentem meglátogatni Harryt. Igazából, kárörvendeni akartam. Magamban kinevetni, hogy azt hitte, két férfi szerelme beteljesülhet. De amit ott láttam, még számomra is fájdalmas volt. Harry csak ült ott, egyedül a szobájában, az ablak előtt egy fotelban, és üveges tekintettel bámult ki az ablakon. A szülei iszonyatosan aggódtak érte. Nem evett, nem aludt, nem beszélt. Nem csinált semmit. Én viszont tudtam mit csinál. Várt. Várta Louist, hogy visszajöjjön. De Ő nem jött. Én pedig, egyrészt azért, mert Louis megkért, másrészt, mert kíváncsi voltam, mi fog ebből kisülni, vele maradtam.
Próbáltam segíteni neki, de nem ment. Pár hónap után, mikor semmi sem változott, a haragom tetőfokra hágott. Véglegesen meggyűlöltem Louis Tomlinsont. Nem játszhat csak így az emberek érzéseivel! Megfogadtam, hogy bosszút állok rajta. És mi lehetne tökéletesebb bosszú annál, mint hogy magamba bolondítom az egyetlen személyt, akivel foglalkozik? Az elején csak ezért csináltam. Mert bántani akartam Louist. De utána... már azért is, mert sajnáltam Harryt. Sajnáltam őt, mert pontosan tudtam, mit is érez. És mikor végre helyrejött, és elkezdett közel engedni magához, rájöttem, hogy sokkal több van benne, mint én azt hittem. Ismertem őt, és akármilyen hihetetlen, beleszerettem. De tudtam, az Ő szíve másé. Bárcsak nekem is lenne helyem valaki szívében. De ez soha nem fog megtörténni. Mert én kirekesztett vagyok. Mindig én vesztek. Tudom, hogy nem nyerhetek. Ezért engedtem el Harryt. Mert szeretem őt. De ugyanakkor hihetetlenül sajnálom is, mert egy ilyen személybe szeretett bele.

- Daisy! Daisy! - hirtelen nem is tudtam honnan jön a hang. Nem sokkal később Eliza karcsú alakja tűnt fel a hátsó ajtó irányából. - Miért nem nyitottál ajtót? És miért van nyitva hátul az ajtó? Mi lett volna, ha valaki bejön? Istenem, te sírsz? Mi a baj? Hol van Harry? - futott mellém, és kivette a kezemből Darcyt.
- Ne sírj! - ölelt magához, mire csak még jobban elkezdtem sírni. Hogy is ne sírnék?
- Annyira...szerencsétlen vagyok. - fakadtam ki, mire még szorosabban húzott magához.
- Csak egy kicsit. - kuncogott fel, mire én is felnevettem. Elhúzódtam tőle, és megtöröltem a szemeimet.
- Szóval, hol van Harry? - ült le mellém, és elkezdett játszani Darcy apró kezecskéivel.
- Elküldtem. Louishoz. - ahogy kimondtam, Eliza mintha megfagyott volna.
- Rendben lesz ez így? - nézett rám óvatosan, mire halványan bólintottam.
- Tudod, annyira hihetetlenül szeretem őt. Nagyon sokat jelent nekem. De..
- De..?
- Nem tehetem ezt vele. Ez olyan, mintha egy vadon élő madarat ketrecbe zárnék, és nem engedném őt elrepülni. Harry tudom, hogy szeret, és tisztel engem. De Louis más. Belé szerelmes. Nem bírnék azzal a tudattal élni, hogy magamhoz láncolom őt, és akárhányszor rám néz, mást lát bennem.
- Daisy. Tudom, ez nem segít. De helyesen cselekedtél. És ne felejtsd el, te tudsz valamit, amit Louis nem. Benned van valami plusz, amiért  Harry örökké melletted marad majd.
- Még is mit? - néztem rá hitetlenül. Nincs olyan, amit én tudnék, de Louis nem.
- Itt alszik a kezemben, az az apró csoda, amit te adtál Harrynek. Te családot adhatsz neki, Daisy! Ezt Louis soha nem tudja neki megadni. Csak te! - simította végig kezét biztatóan a karomon.
. Igazad van. - öleltem őt meg. Nem véletlenül Eliza a legjobb barátnőm.
- Viszont, hatalmas hírem van számodra! Lehet nem most kéne mondanom, de nem bírom ki! - húzta ajkait hatalmas mosolyra, és felém nyújtotta a kezét. A gyűrűsujján egy gyönyörű, kövekkel körberakott aranygyűrű díszelgett.
- Liam megkérte a kezedet? - csillantak fel a szemeim, és hirtelen minden bajomat elfelejtettem. Csak az Ő örömére tudtam gondolni.
- Igen... tegnap este. De van még valami... - hajtotta le a fejét, és elhallgatott. Azonnal rájöttem miről van szó.
- Terhes vagy? - sipákoltam örömömben, mire Ő is elvigyorodott. - Mióta tudod? Úristeen! Anya leszel! - álltam fel mellőle ugrálva, mire a szája elé helyezte az ujját, ezzel jelezve, hogy Darcy alszik.
- Hoppáá..- ültem vissza mellé, és csillogó szemekkel hallgattam, mit mond.
- 2 hete tudom, de féltem elmondani bárkinek is... Liam nem tudja még, szóval nem ezért kérte meg a kezemet.De nem tudom hogy mondjam el neki...- nézett kétségbeesetten.
- Ekkor megpillantottam Eliza háta mögött Liam teljesen kivirult arcát, mire én is elmosolyogtam.
- Szerintem már nem kell semmit mondanod. - mutattam mögé, mire ijedten megfordult. Liam két lépéssel mellette termett, és szorosan a karjaiba zárta.
- Miért nem mondtad el? - kérdezte Liam, de egyáltalán nem volt haragos a hangja.
- Féltem... nem tudom mitől, csak..
- Sss... nem baj. - húzta magához, és lágy csókot nyomott az ajkaira.

Nem sokkal később, miután kiörömködtük magunkat, Eliza és Liam hazament.
Boldog voltam. Mert tudtam, Harry és Louis mostantól örökké együtt lesz, de én is ott leszek. Ott leszek, mert Harry azon kevés emberek közé tartozik, aki hiába szeret bele valakibe, nem engedi elveszi azt sem, akit csak 'pótléknak' tartott. Örülök, hogy találkozhattam Harryvel. Mert olyan tiszta a lelke, hogy minden bűnöm képes eltörölni. Túl tiszta, és túl ártatlan. Talán pont ezért ragaszkodik annyira Louishoz. Olyanok, mint a sötétség és a fény. Teljes ellentétei egymásnak, de nem tudnak egymás nélkül létezni.


Sziasztok!:) Tudom, hogy elég 'lapos' lett ez a fejezet. De borzalmas hetem volt. A hét eleje teljesen kiborított, nem részletezem, de annyira, hogy még a suliban is elbőgtem magam. Szerencsére sikerült összeszedniük a barátaimnak, és a szombatot teljes mértékben velük töltöttem, de a hangulatom ugyan olyan nyomott. Szóval ne haragudjatok. Lehet, hogy ezt jobban is megírhattam volna, de ez most így sikerült. Remélem azért élvezhető volt. :) Ígértem, hogy még lesz szó Elizákről. Itt is van. :) Egyébként azért írtam Daisy szemszögéből, mert azért valljuk be, érdekes személyiség. Képes lemondani Harryről. Hát mi ez ha nem szerelem?:) Meg azért is van ez a 'töltelék' fejezet, mert a következő az utolsó lesz. Szerettem volna szép kereken, 30-cal befejezni. :)
További szép estét mindenkinek!<3
Ui: Köszönöm, hogy már 25 feliratkozóm van!!!! :)