Harry szemszöge:
A kés halk puffanással ért földet, amint kicsúszott Louis remegő, vörösen izzó kezéből. Nem láttam mást, csak Louis hamuszürke, mosolygós arcát a skarlátvörös tenger kellős közepén. Gyermekkoromban gyakran hallottam ezt a mondatot: " Azt mondták, a bánat megváltoztat.. " Most már tudom, hogy megváltoztat.. De mivé? Percekig álltam némán, reszketve a helyemen. Louis ajkain egész végig lágy mosoly játszott. Hirtelen egy vékony, vörös csík folyt ki felfelé görbülő ajkai között. Lassan érte el szépen metszett állát, majd lustán vetette magát minden csepp a mélybe, hogy felrázzak a most már nyugodt 'Skarláttengert'. Louis nem tudta tovább tartani magát. Erőtlenül zuhant térdeire, amik ugyancsak gyengének bizonyultak. Elborult. Én még ekkor sem tudtam megmozdulni. A szívemben valami émelyítően fájni kezdett. A levegő egyre ritkábban akart eljutni a tüdőmig. Louis lehunyta a szemeit. Azokat a gyönyörű, hófödte tájra emlékeztető gyémántokat örökké elzárta a világ elől. A rettegés újabb hulláma ébresztett rá végül arra, mit is tettem valójában. Bántottam Louist. Az egyetlen embert.. az egyetlent, akit a világ összes kincséért sem engednék el véglegesen. Én tettem ezt vele.. Fájt. Ordítani, törni, zúzni lett volna kedvem. Hogy lehettem ekkora idióta? Mit tettem? Tönkretettem őt! Tönkretettem magamat.. és őt is. Én is térdre estem, és Louis még meleg kezeit kezdtem el szorongatni. Azokat a kezeket, melyek oly sok melegséget és szeretet adtak. Azokat a kezeket, melyekkel megvédett ha veszélyben voltam, melyekkel gyönyört adott, melyekkel szeretett engem. Nem tudom mióta térdelhettem a vértócsában, könnyektől fulladozva, de egy idő után egy erős, határozott rántást éreztem a vállamon. A hátamra estem. A könnyektől szinte semmit sem láttam, ennek tetejében még sötét is volt. De felismertem Niall szőkés barna haját. Mikor kitisztult a látásom, beigazolódott az előbbi gyanúm. Ő volt az. Kétségbeesetten rázogatta Louist, kinek feje a rázogatás ütemére csúszott hátra, vagy éppen bukott előre.. Niall nem tétlenkedett, azonnal a kezébe kapta Louis elernyedt, már már hamuszürke testét. Engem pedig egy enyhének nem mondható rúgással vett rá arra, hogy elinduljak utána.
Louist berakta az autó hátsó ülésére, és a kabátját megpróbálta rákötni, de a vér már azt is elkezdte átáztatni. Őrültként vette be a kanyarokat az apró járművel, ami mintha érezte volna, hogy baj van, és sokkal gyorsabban haladt. A kórház nem volt messze. Niall villámgyorsan ugrott ki a még mindig mozgó járműből, és húzta ki Louist hátulról. Én is követtem őt, de a levegővétel még mindig nehezen ment.
A nap reggeli sugarai már meg-megcsillantak a horizontot. Nagyon rég óta nem láttam a napfelkeltét.. vagy ha meg is történt, már nem emlékszem rá. Aranyló sugarai egyre feljebb és feljebb másztak az égen. A város egyre hangosabb, és zsúfoltabb lett. Az üzletek kinyíltak, az emberek kiözönlöttek az utcákra, a gyerekek álmosan ugyan, de elindultak az iskolába. Mindenki rohant valahová, mindenkinek dolga volt. Csak én álltam a kórház előtt úgy, mint egy rakás szerencsétlenség. Nekem már nincs semmi dolgom. Semmi értelme nincs annak, hogy itt vagyok.. Vagyis... még van egy befejezetlen ügyem. Meg kell mentenem Zaynt és Daisyit. Ezt még meg kell tennem.
Úgy ahogy voltam, elindultam a folyópart felé, oda, ahová a levél szerint mennem kell.
- Harry, várj! - szólt utánam hirtelen egy ismerős hang. Niall. Ahogy megfordultam, egy erős ütést kaptam az arcomba. Niall dühösen és véres foltokkal tarkított ruhában állt előttem. - Még is mit képzelsz, mit csinálsz? Mit tettél Louisszal? Én megöllek téged! - lépett felém egyet, majd ökle újra megtalálta az arcomat. Szépet roppant, lehet el is tört ott valami. De itt még nem hagyta abba. Belém rúgott, fölpofozott, újból és újból, miközben válogatott jelzőkkel illetett. Amit bevallom, meg is érdemeltem. - És ha nem találok rátok? Ha úgy döntök, inkább holnap megyek át hozzá elkérni azt amit akartam? Akkor mi lett volna? Hagyod meghalni? Normális vagy?! - ripakodott rám, majd mikor észrevette, eleget kaptam, elhallgatott, és a kezét nyújtotta felém. Segített felállni, majd leporolni magamat.
- Niall én.. - kezdtem volna, de egy határozott kézmozdulattal elhallgattatott.
- Hagyjuk.. Csak annyit mondj el, mi történt. És hogy miért. Ekkor elmeséltem mindent Niallnek. Mintha a lelkemet szorító fájdalom már ennyitől enyhülni kezdett volna. Elmeséltem mindent. A levéltől és Daisyék elrablásától kezdve a pillanatnyi elmezavaromig. Elmondtam, hogy a kést Louis szúrta magába, de csak azért, mert én teljességgel belehajszoltam ebbe a döntésbe.
- Rendben, Harry, mi most elmegyünk, és kiszabadítjuk a barátodat és a feleségedet. De cserébe kérek valamit.
- Mit szeretnél? - néztem fel rá fáradtan, hisz ha segít, akármit megadok neki.
- Felejtsd el Louist. Ne keresd őt többé. Engedd meg, hogy boldoggá tegyem őt. Ígérem, mindig mellette leszek. A torkom kiszáradt, a szívem kihagyott egy ütemet.. ellenkezni akartam, de helyette csak ennyit mondtam: - Rendben.. Kérlek, tedd őt boldoggá. - néztem rá, egyenesen a szemébe, majd kezet fogtunk, és együtt indultunk el megmenteni Daisyt és Zaynt.
2013. szeptember 16., hétfő
2013. szeptember 9., hétfő
15. Fejezet - "Gyors volt, fájdalmas, mint egy villanás. "
Louis szemszöge:
A félelem lassan terjedt szét a testemben. Először fel sem fogtam, hogy Harry mit mondott. Egyenesen a szemébe néztem, de a fakózöld szemek olyan ridegek és üresek voltak, mintha csak önmagammal néztem volna farkasszemet.. De abban a pillanatban, ahogy elszakítottam a tekintetem Harryétől, melegség kúszott a mellkasomba. Butaság.. Ő.. Harry soha nem bántana engem. Az más tészta, hogy én már ezerszer okoztam neki fájdalmat. De ő.. nem az a fajta, akit a düh annyira elvakít, hogy így oldja meg a problémáját. Hogy gondolhattam akár egy másodpercig is, hogy Harry képes lenne bántani engem?
Hirtelen lépett felém egyet. A kés még mindig egyenesen rám irányult.
- Harry, mi történt? Tedd le azt a kést, egyáltalán honnan szerezted? És mit csinálsz itt? Daisy biztos nagyon aggódik, tudja, hogy itt vagy? - néztem rá, és próbáltam elvenni tőle a kést, de nem engedte. Rideg, semmitmondó hangon szólalt meg. Olyan földöntúli volt, mintha nem is ő lett volna. Alapból mély hangja volt, de most, mintha a túlvilágról szólt volna hozzám valaki.
- Harry, nyugodj meg..
- Hogy tudnék megnyugodni?! - kiáltott fel, és tett még egy lépést felém. - Miattad van ez az egész! Ha te nem vagy, én boldogan élnék Daisyvel, nem lenne semmi problémánk! Ha te nem lennél... Zayn és Daisy biztonságban lenne, én normális életet élnék, távol tőled.. bárcsak..eltűnnél. - suttogta halkan a mondat végét. Tőrként hasított belém Harry minden egyes szava, mély sebet hagyva maga után.
. Harry.. még is.. még is mit vársz tőlem? Mit tegyek? - léptem közelebb hozzá, így már majdnem összeért a mellkasunk. Akaratlanul ugyan, de tekintetem duzzadt, rózsaszínes ajkaira tévedt..Még így, mérgesen és szétesve is ő volt a leggyönyörűbb ember, akit valaha láttam. A leggyönyörűbb.
- Mit tegyél? - húzta fel jobb szemöldökét a magasba, és huncut mosoly húzódott ajkaira. - Talán.. - nyalta meg alsó ajkát, majd mintha csak direkt hergelni akarna, bele is harapott. - Fogd ez a kést, és szúrd magadba. Többször. Egymás után. Hogy fájjon. Hogy átéld amit én. Hogy tudd, milyen érzés kínok között vergődni, és tudni, nem segít senki. Bár.. a fizikai fájdalom össze sem hasonlítható azzal a lelki fájdalommal, amit én éreztem.. de talán így, egy apró részét törleszteni tudod. - el sem tudtam képzelni, hogy ez mind az Ő szájából hangzott el. Hiába minden vágyálmom arról, hogy együtt boldogok leszünk. Ő már döntött. Nem akar engem. S valóban, igaza van. Én sem akarnám magamat az ő helyében.
Az igazat megvallva, mindig is azt akartam, hogy ő döntsön.. mert nem tudtam eldönteni, mi is lenne a helyes. Ha hagynám őt elmenni, és egyedül maradnék a fájdalmammal, ami később ugyan ide vezetne, a késhez a kezében.. Vagy magamhoz kellett volna láncolnom, erőszakkal, és soha nem ereszteni? De hát a rab madár is elpusztul, ha kalitkába zárják.. Nem tehettem volna meg ezt vele.. Akár hogy is nézzük, a saját síromat ásom. Egy döntésképtelen, szerencsétlen ember vagyok, aki még annyit sem érdemel, hogy ránézzenek.
Végül is, örülök, hogy Harry így döntött. Szeretem őt. Az ő szerelme repített a magasba, és az övé is taszított le onnan. Ennek pontosan így kellett történnie. Tudom, érzem.. ez a vég. A vége. Nincs tovább. Nincs többé ' mi '. Csak Ő és Én. Külön, egymás nélkül.. Én most megteszem amire kért.. ő pedig boldogan fog tovább élni Daisyvel. A legeleje óta ezt láttam magam előtt. És még most is, a legvégén. Harry mosolygós arca, ahogy átöleli Daisyt. És én, majd onnan fentről, vigyázni fogom mindkettejük minden lépését. Óvni fogom őket, mert nekik megadatott az, ami nekem nem. Az örökké tartó szerelem. Ami egy hatalmas ajándék. Remélem tudják. Bízom benne, hogy vigyázni fognak erre az érzésre. Bízom abban, hogy közösen tovább melengetik majd ezt az érzést, míg apró szikrából harsányan lobogó tűzzé nem válik.
Remélem, Daisy mindent megfog adni Harrynek, amire csak szüksége van. Mert ő képes arra, amire én soha nem voltam.
Könnyes szemekkel néztem fel Harryre, aki azóta is mereven bámult engem. Lassan, de határozottan vettem el tőle a nagy, éles kést. Nem akartam hezitálni. Azt akartam, hogy tudja. Érte bármit megtennék.
- Sajnálok mindent, amit tettem Harry. Remélem, boldog leszel. Én... Én mindig szeretni foglak! - suttogtam halkan, miközben egyenesen belenéztem a szemébe. A felismerés bombaként robbant a tekintetében, mikor valószínűleg felfogta, hogy mi is történik.
- Louis én... - kapta volna ki a kezemből a kést, de nem engedtem neki.
Gyors volt, fájdalmas, mint egy villanás. A vörös életet adó folyadék ömlött belőlem. A ruhám azonnal átázott, majd elkezdett lefelé folyni a derekamon, majd a lábamon. A padlón egyre nagyobb tócsa lett. Harry ledermedt. Akárcsak én. Hát így lesz vége? Mindennek? De hisz még el sem mondtam neki tisztességesen, mennyire szeretem. Hogy mennyi mindent jelent nekem. De nem aggódóm többé, lesz még rá lehetőségem. Kicsit várnom kell majd ugyan, de megéri.. biztos vagyok benne.
A félelem lassan terjedt szét a testemben. Először fel sem fogtam, hogy Harry mit mondott. Egyenesen a szemébe néztem, de a fakózöld szemek olyan ridegek és üresek voltak, mintha csak önmagammal néztem volna farkasszemet.. De abban a pillanatban, ahogy elszakítottam a tekintetem Harryétől, melegség kúszott a mellkasomba. Butaság.. Ő.. Harry soha nem bántana engem. Az más tészta, hogy én már ezerszer okoztam neki fájdalmat. De ő.. nem az a fajta, akit a düh annyira elvakít, hogy így oldja meg a problémáját. Hogy gondolhattam akár egy másodpercig is, hogy Harry képes lenne bántani engem?
Hirtelen lépett felém egyet. A kés még mindig egyenesen rám irányult.
- Harry, mi történt? Tedd le azt a kést, egyáltalán honnan szerezted? És mit csinálsz itt? Daisy biztos nagyon aggódik, tudja, hogy itt vagy? - néztem rá, és próbáltam elvenni tőle a kést, de nem engedte. Rideg, semmitmondó hangon szólalt meg. Olyan földöntúli volt, mintha nem is ő lett volna. Alapból mély hangja volt, de most, mintha a túlvilágról szólt volna hozzám valaki.
- Harry, nyugodj meg..
- Hogy tudnék megnyugodni?! - kiáltott fel, és tett még egy lépést felém. - Miattad van ez az egész! Ha te nem vagy, én boldogan élnék Daisyvel, nem lenne semmi problémánk! Ha te nem lennél... Zayn és Daisy biztonságban lenne, én normális életet élnék, távol tőled.. bárcsak..eltűnnél. - suttogta halkan a mondat végét. Tőrként hasított belém Harry minden egyes szava, mély sebet hagyva maga után.
. Harry.. még is.. még is mit vársz tőlem? Mit tegyek? - léptem közelebb hozzá, így már majdnem összeért a mellkasunk. Akaratlanul ugyan, de tekintetem duzzadt, rózsaszínes ajkaira tévedt..Még így, mérgesen és szétesve is ő volt a leggyönyörűbb ember, akit valaha láttam. A leggyönyörűbb.
- Mit tegyél? - húzta fel jobb szemöldökét a magasba, és huncut mosoly húzódott ajkaira. - Talán.. - nyalta meg alsó ajkát, majd mintha csak direkt hergelni akarna, bele is harapott. - Fogd ez a kést, és szúrd magadba. Többször. Egymás után. Hogy fájjon. Hogy átéld amit én. Hogy tudd, milyen érzés kínok között vergődni, és tudni, nem segít senki. Bár.. a fizikai fájdalom össze sem hasonlítható azzal a lelki fájdalommal, amit én éreztem.. de talán így, egy apró részét törleszteni tudod. - el sem tudtam képzelni, hogy ez mind az Ő szájából hangzott el. Hiába minden vágyálmom arról, hogy együtt boldogok leszünk. Ő már döntött. Nem akar engem. S valóban, igaza van. Én sem akarnám magamat az ő helyében.
Az igazat megvallva, mindig is azt akartam, hogy ő döntsön.. mert nem tudtam eldönteni, mi is lenne a helyes. Ha hagynám őt elmenni, és egyedül maradnék a fájdalmammal, ami később ugyan ide vezetne, a késhez a kezében.. Vagy magamhoz kellett volna láncolnom, erőszakkal, és soha nem ereszteni? De hát a rab madár is elpusztul, ha kalitkába zárják.. Nem tehettem volna meg ezt vele.. Akár hogy is nézzük, a saját síromat ásom. Egy döntésképtelen, szerencsétlen ember vagyok, aki még annyit sem érdemel, hogy ránézzenek.
Végül is, örülök, hogy Harry így döntött. Szeretem őt. Az ő szerelme repített a magasba, és az övé is taszított le onnan. Ennek pontosan így kellett történnie. Tudom, érzem.. ez a vég. A vége. Nincs tovább. Nincs többé ' mi '. Csak Ő és Én. Külön, egymás nélkül.. Én most megteszem amire kért.. ő pedig boldogan fog tovább élni Daisyvel. A legeleje óta ezt láttam magam előtt. És még most is, a legvégén. Harry mosolygós arca, ahogy átöleli Daisyt. És én, majd onnan fentről, vigyázni fogom mindkettejük minden lépését. Óvni fogom őket, mert nekik megadatott az, ami nekem nem. Az örökké tartó szerelem. Ami egy hatalmas ajándék. Remélem tudják. Bízom benne, hogy vigyázni fognak erre az érzésre. Bízom abban, hogy közösen tovább melengetik majd ezt az érzést, míg apró szikrából harsányan lobogó tűzzé nem válik.
Remélem, Daisy mindent megfog adni Harrynek, amire csak szüksége van. Mert ő képes arra, amire én soha nem voltam.
Könnyes szemekkel néztem fel Harryre, aki azóta is mereven bámult engem. Lassan, de határozottan vettem el tőle a nagy, éles kést. Nem akartam hezitálni. Azt akartam, hogy tudja. Érte bármit megtennék.
- Sajnálok mindent, amit tettem Harry. Remélem, boldog leszel. Én... Én mindig szeretni foglak! - suttogtam halkan, miközben egyenesen belenéztem a szemébe. A felismerés bombaként robbant a tekintetében, mikor valószínűleg felfogta, hogy mi is történik.
- Louis én... - kapta volna ki a kezemből a kést, de nem engedtem neki.
Gyors volt, fájdalmas, mint egy villanás. A vörös életet adó folyadék ömlött belőlem. A ruhám azonnal átázott, majd elkezdett lefelé folyni a derekamon, majd a lábamon. A padlón egyre nagyobb tócsa lett. Harry ledermedt. Akárcsak én. Hát így lesz vége? Mindennek? De hisz még el sem mondtam neki tisztességesen, mennyire szeretem. Hogy mennyi mindent jelent nekem. De nem aggódóm többé, lesz még rá lehetőségem. Kicsit várnom kell majd ugyan, de megéri.. biztos vagyok benne.
2013. szeptember 3., kedd
14.Fejezet - "Keresd meg Louis Tomlinsont, és öld meg! "
Sziasztok!:) Bocsi, hogy csak most hoztam, de gólyatáborban voltam, utána meg jött is az évnyitó, és az első napok..:) Arra koncentráltam.:) Nektek milyen eddig a suli?:) Remélem jól szórakoztok! :D Addig is, itt egy fejezet, hogy kibírjátok ezt a hetet.:) Megjegyzés. Az utolsó pillanatban változtattam meg a történetszálat. :DD Előfordul..:)
A telefon éles, fémes hangja villámként szelte át az éjszaka csöndjét. Kimerülten, egy hangos ásítást elnyomva szóltam bele.
- Hallo? - kérdeztem halkan, de nem érkezett válasz. - Van ott valaki? Leteszem! - szóltam bele erélyesebben, mire egy hangos kacajt hallottam a vonal másik végéről.
- Jó estét, Mr. Styles. Sajnálom, hogy ilyen későn hívom önt, de lenne egy üzentem az ön számára. Egy bizonyos Zayn Malik van nálunk. Mostantól kezdve van 72 órája teljesíteni a feltételeinket, vagy nem látja többé a barátját. A követeléseinket a hálószobájukban találja. Ott, ahol eddig a felesége aludt. Hmm.. elfelejtettem volna említeni? Ő is nálunk van. Sok szerencsét, Mr. Styles. Szüksége lesz rá. - a vonal megszakadt, csak az egyenletesen lüktető némaságot hallottam a telefonból. A földre dobtam a kagylót, és az emeletre rohantam. A hálószoba ajtót úgy csaptam ki, mintha ott sem lett volna. Az ágynemű össze volt gyűrve, a párnák pedig a földön hevertek mindenfelé. Térdre estem. Nem tudtam elhinni, miért történik ez velem? Velünk? Remegő kézzel emeltem fel a papírfecnit, amit csak most vettem észre. Szép, nőies betűkkel volt ráírva az a pár sor, ami végül a szikla peremére lökött, és már csak egy apró fuvallat kell, hogy le is zuhanjak..
" Drága Harry,
Most valószínűleg a padlón kuporogsz, és bosszút esküdözöl ellenem, vagy egyszerűen még fel sem fogtad mi történt. Nos,csak hogy mindent tisztán láss. Elraboltam Zaynt és Daisyt. Ne aggódj, biztonságban vannak. Egyenlőre. Nem lesz semmi bajuk, ha 72 órán belül teljesíted azt a három feltételt, amit kérek.
Keresd meg Louis Tomlinsont, és ÖLD meg! Ezután gyere el a testével a folyóparti csónakházba, és légy az enyém. Örökké. Ennyit kell tenned, és szabadok lesznek.
Csókol... "
A név, ami ott állt, szíven ütött. Hogy képes ezt tenni velem? Csak azért, hogy megszerezzen magának? Félre akar lökni mindenkit, aki számít. Louist, Zaynt, és Daisyt. A sírógörcs, a felismerés fájdalma, és az a nyers, tiszta, mélyről jövő üresség egyszerre tört rám. Nem tudtam hirtelen, mi is lenne a helyes. Ha bármit is teszek Louisszal.. abba belehalok. És ráadásul még utána maradjak is vele? Még is mit képzel? Másrészről viszont.. két ember élete van a kezemben. Akár több túszt is ejthet ez az őrült.. A félelem, a kétségbeesés, és az ijedtség átvette fölöttem az irányítást. A Louis iránti mélyen elzárt haragom most előtörni készült... Gépiesen ültem be az autóba, majd lassan, hangtalanul indultam el..
Louis szemszöge:
Magányosnak éreztem magam a hatalmas házban. Újra és újra körbejártam a házat. Minden szobába benéztem, minden kedves emléket felidéztem. De hiába próbáltam elvonatkoztatni egy csillogó zöld szempártól, az mindig alattomosan visszakúszott az elmémbe, és azon kaptam magam, hogy ott áll előttem. De hiába pislogtam kettőt, majd hármat, ő ugyan ott állt. Üveges tekintettel, révetegen a messzeségbe nézve.
- Harry, baj van? - léptem hozzá, mire üvegesen csillogó, már már fakózöld szemei semmitmondóan néztek rám.
- Har.. - léptem volna hozzá közelebb, ha nem ránt elő hirtelen egy hatalmas, éles kést a háta mögül.
- Minden rendbe fog jönni.. Csak pár szúrás, és szabadok lesznek. És én is.
Sajnálom Louis, szeretlek. - suttogta könnyes szemmel, majd egy apró lépést tett felém, egyenesen rám irányítva a fegyverét..
A telefon éles, fémes hangja villámként szelte át az éjszaka csöndjét. Kimerülten, egy hangos ásítást elnyomva szóltam bele.
- Hallo? - kérdeztem halkan, de nem érkezett válasz. - Van ott valaki? Leteszem! - szóltam bele erélyesebben, mire egy hangos kacajt hallottam a vonal másik végéről.
- Jó estét, Mr. Styles. Sajnálom, hogy ilyen későn hívom önt, de lenne egy üzentem az ön számára. Egy bizonyos Zayn Malik van nálunk. Mostantól kezdve van 72 órája teljesíteni a feltételeinket, vagy nem látja többé a barátját. A követeléseinket a hálószobájukban találja. Ott, ahol eddig a felesége aludt. Hmm.. elfelejtettem volna említeni? Ő is nálunk van. Sok szerencsét, Mr. Styles. Szüksége lesz rá. - a vonal megszakadt, csak az egyenletesen lüktető némaságot hallottam a telefonból. A földre dobtam a kagylót, és az emeletre rohantam. A hálószoba ajtót úgy csaptam ki, mintha ott sem lett volna. Az ágynemű össze volt gyűrve, a párnák pedig a földön hevertek mindenfelé. Térdre estem. Nem tudtam elhinni, miért történik ez velem? Velünk? Remegő kézzel emeltem fel a papírfecnit, amit csak most vettem észre. Szép, nőies betűkkel volt ráírva az a pár sor, ami végül a szikla peremére lökött, és már csak egy apró fuvallat kell, hogy le is zuhanjak..
" Drága Harry,
Most valószínűleg a padlón kuporogsz, és bosszút esküdözöl ellenem, vagy egyszerűen még fel sem fogtad mi történt. Nos,csak hogy mindent tisztán láss. Elraboltam Zaynt és Daisyt. Ne aggódj, biztonságban vannak. Egyenlőre. Nem lesz semmi bajuk, ha 72 órán belül teljesíted azt a három feltételt, amit kérek.
Keresd meg Louis Tomlinsont, és ÖLD meg! Ezután gyere el a testével a folyóparti csónakházba, és légy az enyém. Örökké. Ennyit kell tenned, és szabadok lesznek.
Csókol... "
A név, ami ott állt, szíven ütött. Hogy képes ezt tenni velem? Csak azért, hogy megszerezzen magának? Félre akar lökni mindenkit, aki számít. Louist, Zaynt, és Daisyt. A sírógörcs, a felismerés fájdalma, és az a nyers, tiszta, mélyről jövő üresség egyszerre tört rám. Nem tudtam hirtelen, mi is lenne a helyes. Ha bármit is teszek Louisszal.. abba belehalok. És ráadásul még utána maradjak is vele? Még is mit képzel? Másrészről viszont.. két ember élete van a kezemben. Akár több túszt is ejthet ez az őrült.. A félelem, a kétségbeesés, és az ijedtség átvette fölöttem az irányítást. A Louis iránti mélyen elzárt haragom most előtörni készült... Gépiesen ültem be az autóba, majd lassan, hangtalanul indultam el..
Louis szemszöge:
Magányosnak éreztem magam a hatalmas házban. Újra és újra körbejártam a házat. Minden szobába benéztem, minden kedves emléket felidéztem. De hiába próbáltam elvonatkoztatni egy csillogó zöld szempártól, az mindig alattomosan visszakúszott az elmémbe, és azon kaptam magam, hogy ott áll előttem. De hiába pislogtam kettőt, majd hármat, ő ugyan ott állt. Üveges tekintettel, révetegen a messzeségbe nézve.
- Harry, baj van? - léptem hozzá, mire üvegesen csillogó, már már fakózöld szemei semmitmondóan néztek rám.
- Har.. - léptem volna hozzá közelebb, ha nem ránt elő hirtelen egy hatalmas, éles kést a háta mögül.
- Minden rendbe fog jönni.. Csak pár szúrás, és szabadok lesznek. És én is.
Sajnálom Louis, szeretlek. - suttogta könnyes szemmel, majd egy apró lépést tett felém, egyenesen rám irányítva a fegyverét..
2013. augusztus 26., hétfő
Díjak!:)
Szóval, mivel kaptam két díjat, és most már úgy érzem, bunkóság lenne mindkettőt figyelmen kívül hagyni, ezért erőt vettem magamon, és addig nem állok fel, amíg össze nem szenvedem!:D
Az elsőt még régebben kaptam drága olvasómtól, Pakkör Pítörtől. :) Köszönöm még egyszer.:) A másikat pedig ebben a szent percben vettem észre. Köszönöm Orsi! ^^ Mivel ugyan azt küldtétek, csak a kérdések mások, ezért ha nem bánjátok, összevontam őket.:)
Az elsőt még régebben kaptam drága olvasómtól, Pakkör Pítörtől. :) Köszönöm még egyszer.:) A másikat pedig ebben a szent percben vettem észre. Köszönöm Orsi! ^^ Mivel ugyan azt küldtétek, csak a kérdések mások, ezért ha nem bánjátok, összevontam őket.:)
Szabályok:
- 11 dolog rólam.
- 11 válasz
- 11 kérdés
- 11 bloggernek továbbküldöm. ( Nem olvasok ennyi blogot, szóval tovább nem küldöm, de akiktől kaptam, azok vegyék úgy, hogy nekik visszaküldöm! ^^ )
11 Dolog rólam:
- 15 éves vagyok.
- Ugyan azon a napon születtem, mint Simon Cowell!:)
- A bandából a kedvencem Harry. De mindegyiküket imádom. <3 :)
- Orvos akarok lenni. :)
- Megvan a középfokú angol nyelvvizsgám.:)
- Szeretem a kakaót. :D
- Van két teknősöm.
- Az egyik teknősöm, akit Harrynek hívnak, (meglepő) kikaparta a saját szemét véletlenül.:(
- A kedvenc állatom a Tigris. :)
- Én igazából nem hiszek a 'Larryben' Szerintem ők csak nagyon közeli barátok, de ha lenne köztük bármi más is barátságon kívül, én akkor is ugyan úgy szeretném őket.
- Azért hoztam létre ezt a blogot, mert láttam fantáziát a kettejük kapcsolatában, és mert hasonló Larrys blogot még nem láttam.:)
11 válasz. Nos nekem 22 lesz, mivel mindkét díjra válaszolok.:)
1. Ki a kedvenced a bandából? (1D) - Harry. :)
2.Mit reagálnál, ha Harry és Louis előtted megcsókolná egymást? - Hm.:c Beállnék közéjük egy kép erejéig, aztán továbbmennék. :D
3.Mi ichlette (vagy hogy kell írni) a blogod? - A Nagy Gatsby adta meg a végső löketet.:) Néhány okosság onnan van kölcsönvéve.
4.Mit csinálnál, ha a kedvenced (1D) egy koncerten megfogná a kezed és felrántana a színpadra, és egész végig fogná a kezed? - Nehéz vagyok, nem tudna felrántani.:| De amúgy szerintem elkezdenék könnyezni, és alíg kapnék levegőt, végül elájulnék.. be kéne vigyenek a kórházba, ahol megérdeklődi hogy vagyok, beszélgetünk, belémszeret és Happy End. De amúgy tényleg leragadnánk a felrántásnál. :DD
5. Kedvenc írod? (blog, könyv, ( én esetemben) manga, akármi? - Leiner Laura, jujj! Egy animés! Pacsi!(: Kisimoto Maszasi. ( A Naruto atyja, imádom őt:) De amúgy nem jegyzem meg a mangák íróját/rajzolóját soha.:)
6. Van kedvenc blogod, ha igen akkor melyik? - http://onedirectionlovestorywithlisa.blogspot.hu/ Nagyon szeretem ezt a blogot, csak kár, hogy vége.:) Van még pár kedvenc, csak azokat már befejezték.:) ( Ezért sem küldöm tovább a díjat, mert az írók már nem teszik ki, meg meg se néik szerintem ha jön fél év után egy új komment.:)
7. Mit csinálnál, ha Harry megcsókolna ( nem érdekli hogy fiú vagy e vagy lány)? - Visszacsókolnék. :)
8.Mijut eszedbe ha azt mondom " they don't know about us"? - Az, hogy Harryvel ez lesz a közös dalunk...:)
9.Szeretnél egyszer majd piercinget vagy tetkót? - Tetoválást szeretnék, de majd csak ha betöltöttem a 18-at, és ha még mindig akarok majd.:)
10.Melyik 1D barátnővel találkoznál leg szívesebben? - Perrivel.:) Nagyon szeretem a Little Mixet, jó hangja van, és szerintem jól ellenénk.:)
11. Olvastad-e már a blogom, ha nem akkor bele olvasnál? Ha igen, mi a véleményed? - Sajnálom, de nem olvastam még el az egészet, egyszer belekezdtem, de annyira tele volt a fejem mindennel, hogy nem emlékszem meddig jutottam.:( De ígérem, el fogom olvasni!:)
Orsi kérdései:
1. Kivel járnál az 1D-ből? - Harryvel.:)
2.Melyik a kedvenc bromanced? Larry.:)
3.Mit ennél, ha csak egy dolgot ehetnél életed végéig? - Csokis epret *p* Imádom. <3
4.Mi a kedvenc színed? Nagyon szeretem a Pirosat, a kéket, a zöldet, a szürkét, és a narancssárgát.:) Nem tudom választani..:)
5.Szereted a csokit?*-* - Ember az, aki nem szereti? *w*
6.Szeretsz hülyülni? (Értelmes kérdés az értelmetlen értelmestől) Persze, főleg mikor a barátaimmal vagyok.:D Vagy az osztályommal. Olyankor nincs megállás!;)
7.Szereted a sulit? (Várj, kitalálom..NEM!) Most új iskolába megyek, mert középsulis leszek, szóval picit várom, mert kíváncsi vagyok, ott milyen lesz.:) Kilépni az óvó általánosból, bele a dzsungelbe. :D Szóval picit várom.(:
8. Mi a kedvenc virágod? - Nagyon szeretem a rózsákat.:) Egy csokorral bármire rá lehet venni. De minden kellemes illatú virágot szeretek.
9.Mi a kedvenc állatod? - A tigris.:) De a lovakat és a delfineket is imádom.:) Meg a macskákat.:3
10. Niall vagy Harry baby? - Harry baba <3 De Niall is nagyon nagyon szeretem. <3 Ahw, mindkettő! xd
11. Szeretnél lovagolni egy zsiráfon? Persze! Elefánton is jó lenne.:D
11 Kérdés. húha..:D
1. Mióta szereted az 1D-t?
2. Ki a kedvenced?
3.Mi lenne az a három dolog, amit egy lakatlan szigetre magaddal vinnél?
4.Hogy hívják a legjobb barátodat/barátnődet?
5.Milyen könyvet olvastál utoljára?
6.Milyen háziállatod van?
7.Hiszel a szellemekben?
8.Szereted a hullámvasutakat?:)
9.Laptopod vagy Asztali géped van?
10.Milyen színű a szobád?
11.Kedvenc parfüm?:)
11 blogger akinek küldöm:
Szóval, tényleg nincs 11 blog amit olvasok.:) A két küldő vegye úgy, hogy nekik vissza lett küldve!:) Még egyszer nagyon szépen köszönöm. Aki pedig úgy érzi, szeretné kirakni, akkor nyugodtan vegye úgy, hogy neki is el lett küldve!:) Köszönöm, hogy elolvastad! ^^
13.Fejezet - " Csak ajkai lassú, lágy mozgására tudtam figyelni.."
Először is, szeretnék bocsánatot kérni, hogy csak most hoztam az új fejezetet.:) De most már itt vagyok, ráadásul egy új fejezettel! Jó olvasást! xxx
Már két hete, hogy Daisyvel az új otthonunkban élünk. Az elején furcsa volt, mert nem tudtam mi hol van, főleg reggel, mikor eléggé használhatatlan vagyok.. Daisy viszont mintha csak virágozna. Megállás nélkül takarít, főz, még a virágoskertet is rendbe rakta. Mindenhol hófehér margaréták nyíltak. Nem lepődtem meg. Daisy hű maradt önmagához. Zayn is gyakran átjön, de még mindig aggaszt, hogy nem hajlandó elmondani, miért volt a rohama legutóbb. Egy megfázás nem ilyen. Mindketten tudtuk, hogy nem titkolózhat sokáig. Csak nehogy késő legyen..
Louisról egy szót nem hallottam. Hiába jártam nyitott füllel, és hallgattam ki szinte mindenki beszélgetését, ami belátom, nem szép dolog, de hát ha az ember kíváncsi, akkor még akár a köveket is felforgatja. A város minden hétvégén a régi otthonunk melletti hatalmas házban gyűlt össze. Minden héten egy party. Akinek jól megy, az megteheti. Mi sem vagyunk éppen a legutolsók, ha a vagyonról van szó, de ezt nem engedhetnénk meg magunknak.
Később, mit kiderült Liam és Niall ismerik egymást. Nos, és nem igazán szeretnék még egyszer Niallel kettesben maradni, ezért kínosan ügyeltem erre, mikor ők is átjöttek leróni a tisztelet látogatásukat. Niall mikor meglátta Daisyt, eléggé meglepődött, de szerintem csak nekem tűnt fel. Túl jól álcázta az érzelmeit.
Soha nem szerettem Daisyt zavarni alvás közben, így inkább elindultam éjszaka, a sötétben, egyedül a régi házunkhoz, hogy ott hódolhassak gyermekkori szenvedélyemnek. Az írásnak. Imádok írni. Dalokat, novellákat, vagy akár összefüggő, több száz oldalas történeteket.. Az életem minden apró történése megtalálható abban a hatalmas dobozban a szekrény legmélyén. Minden..A háztól kicsit messzebb parkoltam le, hogy még véletlenül se ébresszek fel senkit. Már majdnem beértem a házba, mikor észrevettem, hogy a szomszéd stégen áll valaki. Magas, karcsú alakja hosszú árnyékot vetett a stégre. A lámpa, ami előtt állt, nem engedte láttatni, ki is áll ott. Annyira rájöttem, hogy férfi, és zsebre dugott kézzel áll. Pár percig némán néztem őt, talán ő lenne az az ember, akit senki nem ismer? Már épp oda akartam menni, mikor hirtelen kihúzta a jobb kezét a nadrágzsebéből, és a folyó felé nyújtotta. Mintha el akarna érni valamit. Mikor közelebb mentem, akkor láttam meg a folyó túlpartján a kivilágított házunkat. Mielőtt eljöttem, felkapcsoltam a kültéri világítást, hogy az arra tévedők lássanak valamennyit. Nem hittem, hogy innen is látszik. A ház formáját nem lehetett kivenni, csak egy nagy, zöld fényárban úszó pontot. Annyira elmerengtem, hogy észre sem vettem, az idegen már engem néz. Csak ekkor ismertem fel őt.. Louis állt előttem, halvány, szomorkás mosollyal ajkain. Kék szemei azúrként csillogtak a sötétben. Egyikünk sem számított a másik jelenlétére. Louis hirtelen zavarában beharapja alsó ajkát, és úgy nézett fel rám. Nem volt ijedt, vagy meglepett. Csak kissé zavart. Szerintem én sem nézhettem ki különbül.
- Khm.. öhm.. Szia Harry. Hogy kerülsz ide?- köszörülte meg torkát végül, és beszélgetést kezdeményezett. Én még mindig annyira el voltam veszve a tekintetében, hogy szerintem többször is megismételte a kérdését. De mindhiába, fel sem fogtam a mondandóját. Csak ajkai lassú, lágy mozgására tudtam figyelni.. arra, ahogy kivillannak fehér fogai. Ahogy kissé közelebb lép, hátha nem hallom jól a kérdését. Ami igazából lehetetlen lett volna, lévén, hogy éjszaka volt és néma csönd. Az aggódó, kissé ijedt tekintetét látva végül párszor felpofoztam magam képzeletben, és válaszoltam.
- Szia.. - halt el rögtön a hangom, mint mikor kisgyerekként rossz fát tettem a tűzre, és alig mertem megszólalni, nehogy valami rosszat mondjak, és még jobban megbüntessenek. De.. igazából, Louis kérdése még mindig nem lett megválaszolva. Mit is csinálok éppen? Amúgy.. tényleg.. miért is jöttem ide? - próbáltam felidézni, hogy mit is keresek itt, de egyre kevesebb dolog rémlett, végül már a nevemre sem emlékeztem rendesen.. Csak őt láttam. Ahogy halvány mosollyal az arcán figyeli, ahogy éppen egy értelmes választ próbálok összehozni. De nem igazán sikerül.
- Oké, nyugodj meg. Akkor nem kell elmondanod. - sóhajtott, majd gyors léptekkel elindult, kikerült, és a régi házuk felé vette az irányt.
- Louis, oda nem mehetsz be! Már nem a ti házatok! - szóltam utána, mire lassan, ajkain hitetlenkedő mosollyal fordult meg.
- Harry.. de igen, ez az én házam. - mondta vidáman, majd el is tűnt a hatalmas kovácsoltvas kapu mögött. Én még jó pár percig álltam a stégen, és azt a pontot néztem, ahol eltűnt. Itt értettem meg, hogy Louis egész végig egy karnyújtásnyira volt tőlem.. Hirtelen hűvös szél csapta meg csupasz karomat. Hiába, itt a nyár vége.. Augusztus vége felé jártunk már, pár nap és Szeptember lesz. A levegő egyre jobban lehűl, az én szívem pedig mintha újra kezdene megfagyni... pont mint anno' 3 évvel ezelőtt.
Az, hogy ismét találkoztam Louisszal, annyira felkavart, hogy inkább visszaültem az autómba, és elindultam haza. S mintha az égiek is megérezték volna sebezhetőségemet és zavartságomat, amint beléptem a házba, a telefon éles, fémes hangja hasította keresztül az éjszaka csöndjét..
Már két hete, hogy Daisyvel az új otthonunkban élünk. Az elején furcsa volt, mert nem tudtam mi hol van, főleg reggel, mikor eléggé használhatatlan vagyok.. Daisy viszont mintha csak virágozna. Megállás nélkül takarít, főz, még a virágoskertet is rendbe rakta. Mindenhol hófehér margaréták nyíltak. Nem lepődtem meg. Daisy hű maradt önmagához. Zayn is gyakran átjön, de még mindig aggaszt, hogy nem hajlandó elmondani, miért volt a rohama legutóbb. Egy megfázás nem ilyen. Mindketten tudtuk, hogy nem titkolózhat sokáig. Csak nehogy késő legyen..
Louisról egy szót nem hallottam. Hiába jártam nyitott füllel, és hallgattam ki szinte mindenki beszélgetését, ami belátom, nem szép dolog, de hát ha az ember kíváncsi, akkor még akár a köveket is felforgatja. A város minden hétvégén a régi otthonunk melletti hatalmas házban gyűlt össze. Minden héten egy party. Akinek jól megy, az megteheti. Mi sem vagyunk éppen a legutolsók, ha a vagyonról van szó, de ezt nem engedhetnénk meg magunknak.
Később, mit kiderült Liam és Niall ismerik egymást. Nos, és nem igazán szeretnék még egyszer Niallel kettesben maradni, ezért kínosan ügyeltem erre, mikor ők is átjöttek leróni a tisztelet látogatásukat. Niall mikor meglátta Daisyt, eléggé meglepődött, de szerintem csak nekem tűnt fel. Túl jól álcázta az érzelmeit.
Soha nem szerettem Daisyt zavarni alvás közben, így inkább elindultam éjszaka, a sötétben, egyedül a régi házunkhoz, hogy ott hódolhassak gyermekkori szenvedélyemnek. Az írásnak. Imádok írni. Dalokat, novellákat, vagy akár összefüggő, több száz oldalas történeteket.. Az életem minden apró történése megtalálható abban a hatalmas dobozban a szekrény legmélyén. Minden..A háztól kicsit messzebb parkoltam le, hogy még véletlenül se ébresszek fel senkit. Már majdnem beértem a házba, mikor észrevettem, hogy a szomszéd stégen áll valaki. Magas, karcsú alakja hosszú árnyékot vetett a stégre. A lámpa, ami előtt állt, nem engedte láttatni, ki is áll ott. Annyira rájöttem, hogy férfi, és zsebre dugott kézzel áll. Pár percig némán néztem őt, talán ő lenne az az ember, akit senki nem ismer? Már épp oda akartam menni, mikor hirtelen kihúzta a jobb kezét a nadrágzsebéből, és a folyó felé nyújtotta. Mintha el akarna érni valamit. Mikor közelebb mentem, akkor láttam meg a folyó túlpartján a kivilágított házunkat. Mielőtt eljöttem, felkapcsoltam a kültéri világítást, hogy az arra tévedők lássanak valamennyit. Nem hittem, hogy innen is látszik. A ház formáját nem lehetett kivenni, csak egy nagy, zöld fényárban úszó pontot. Annyira elmerengtem, hogy észre sem vettem, az idegen már engem néz. Csak ekkor ismertem fel őt.. Louis állt előttem, halvány, szomorkás mosollyal ajkain. Kék szemei azúrként csillogtak a sötétben. Egyikünk sem számított a másik jelenlétére. Louis hirtelen zavarában beharapja alsó ajkát, és úgy nézett fel rám. Nem volt ijedt, vagy meglepett. Csak kissé zavart. Szerintem én sem nézhettem ki különbül.
- Khm.. öhm.. Szia Harry. Hogy kerülsz ide?- köszörülte meg torkát végül, és beszélgetést kezdeményezett. Én még mindig annyira el voltam veszve a tekintetében, hogy szerintem többször is megismételte a kérdését. De mindhiába, fel sem fogtam a mondandóját. Csak ajkai lassú, lágy mozgására tudtam figyelni.. arra, ahogy kivillannak fehér fogai. Ahogy kissé közelebb lép, hátha nem hallom jól a kérdését. Ami igazából lehetetlen lett volna, lévén, hogy éjszaka volt és néma csönd. Az aggódó, kissé ijedt tekintetét látva végül párszor felpofoztam magam képzeletben, és válaszoltam.
- Szia.. - halt el rögtön a hangom, mint mikor kisgyerekként rossz fát tettem a tűzre, és alig mertem megszólalni, nehogy valami rosszat mondjak, és még jobban megbüntessenek. De.. igazából, Louis kérdése még mindig nem lett megválaszolva. Mit is csinálok éppen? Amúgy.. tényleg.. miért is jöttem ide? - próbáltam felidézni, hogy mit is keresek itt, de egyre kevesebb dolog rémlett, végül már a nevemre sem emlékeztem rendesen.. Csak őt láttam. Ahogy halvány mosollyal az arcán figyeli, ahogy éppen egy értelmes választ próbálok összehozni. De nem igazán sikerül.
- Oké, nyugodj meg. Akkor nem kell elmondanod. - sóhajtott, majd gyors léptekkel elindult, kikerült, és a régi házuk felé vette az irányt.
- Louis, oda nem mehetsz be! Már nem a ti házatok! - szóltam utána, mire lassan, ajkain hitetlenkedő mosollyal fordult meg.
- Harry.. de igen, ez az én házam. - mondta vidáman, majd el is tűnt a hatalmas kovácsoltvas kapu mögött. Én még jó pár percig álltam a stégen, és azt a pontot néztem, ahol eltűnt. Itt értettem meg, hogy Louis egész végig egy karnyújtásnyira volt tőlem.. Hirtelen hűvös szél csapta meg csupasz karomat. Hiába, itt a nyár vége.. Augusztus vége felé jártunk már, pár nap és Szeptember lesz. A levegő egyre jobban lehűl, az én szívem pedig mintha újra kezdene megfagyni... pont mint anno' 3 évvel ezelőtt.
Az, hogy ismét találkoztam Louisszal, annyira felkavart, hogy inkább visszaültem az autómba, és elindultam haza. S mintha az égiek is megérezték volna sebezhetőségemet és zavartságomat, amint beléptem a házba, a telefon éles, fémes hangja hasította keresztül az éjszaka csöndjét..
2013. augusztus 15., csütörtök
12.Fejezet - "És ma, szemtanúi lehettünk, ahogy két szerelemtől megfosztott, könnyektől néma lélek egyesülhetett a szemünk előtt..."
Daisy másnap miután megemlítettem neki a költözést, majdnem kiugrott a bőréből. Azonnal felhívta az összes barátnőjét, és a házavató bálról kezdtek fantáziálni. Ezalatt, mivel férfi vagyok, nekem jutott a 'piszkos' munka. Felhívni a ház tulajdonosát, aki habozva ugyan, de nekünk ígérte a házat. Mikor a városban híre ment, hogy elköltözünk, nem egy jó kondiban lévő férfi jelentkezett segíteni. Nagyon hálás voltam nekik. Zayn parancsolgatott az új háznál az embereknek, mivel a legutóbbi rohama után megtiltottam neki, hogy akár egy dobozt is felemeljen. Liam és én dobozokba pakoltunk mindent, és a teherautókba zsúfoltuk a rengeteg csomagot. Daisy és Eliza a ruhákat, ékszereket, apróbb, törékeny dolgokat pakolták össze, mivel mi "nem értünk hozzá, és a végén minden összetörne". Valóban.. én csak bedobáltam volna az összes porceláncsészét egy helyre... A nap végére majdnem mindennel kész lettünk. A régi, háromszobás házunk teljesen kiürült. Csak egy ágyat, és a munkámhoz szükséges dolgokat hagytuk ott. Nem terveztem eladni. Mostantól legalább lesz egy hely, ami csak az enyém,és ahová visszavonulhatok, ha úgy érzem túl sok felhő gyűlt a fejem fölé. No meg az emlékek... ebbe a házba születtem, és itt is nőttem fel. Az esküvőnk után a szüleim elköltöztek, hogy ne zavarják a "fiatalságot." Rég láttam már őket... időt kell szakítanom majd a látogatásukra is.
Az az új otthonunk káprázatosan festett. Halványzöld falai a frissen festett barna faterasszal pompás látványt nyújtott. Akár az erdő fái, ahogy egymásba fonódva nyújtóznak az ég felé. Mogyoróbarna volt az ajtó és ablakkeretek is mindenhol. A földszinten két szoba volt plusz a konyha és egy fürdőszoba. A tágasabbik szobát nappalinak rendeztük be. Daisy ízlése tükröződött mindenhol, amit nem bántam. Halványlilában pompáztak a falak. Gyermekkorom legkedvesebb emléke, a zongorám, ami ugyan már elég ütött-kopott volt, az ablak előtt állt. Egyenesen a főútra nézhetett ki az éppen azt bűvölő ember. A világos kanapé, és a rengeteg növény feldobta a szoba hangulatát. Daisy gyönyörű festményei mindenhol megtalálhatóak voltak a házban. A konyha és az ebédlő egymásba nyílt. Nem volt egyedi, vagy ilyesmi.. egyszerű, letisztult volt az egész. Mégis.. az ember szívesen volt ott. Az emeletre egy kissé rozoga, de azon kívül jó állapotban lévő lépcső vezetett fel. Az emeleten is volt egy fürdőszoba, két háló, és egy apróbb 'sarokszoba'. Daisy ezt berendezte a saját kis műtermének. Festékállványok, tervrajzok, olló, cérna, ecsetek, próbabakák, amikre a készülő ruhákat rápróbálhatta. Daisy teljes mértékben a szenvedélyének élt. Ezért is volt ő más mint a többi nő. Ezt sokan nem tudják, de elutasíthattam volna a házassági ajánlatot, amit a szüleink kötöttek. De nem tettem. Mielőtt felfedeztem volna, mit is érzek Louis iránt, nekem Daisy volt a megtestesült tökéletesség. Karcsú derék, telt idomok, kecses járás és mozdulatok. Duzzadt ajkak, élénkek csillogó tekintet... ébenfekete haj, hófehér, puha bőr.. Mindenki megfordult utána, még az is, aki letagadta. Elbűvölő teremtés volt. Habár.. miután Louis elment, és összeházasodtunk, hiába mondta el apám a beszédében, hogy " és ma, szemtanúi lehettünk, ahogy két szerelmes lélek végre egyesülhetett a szemünk előtt.." Én igazából úgy mondtam volna " és ma, szemtanúi lehettünk, ahogy két szerelemtől megfosztott, könnyektől néma lélek egyesülhetett a szemünk előtt..." Mert én..ezt éreztem.
Nem volt mit tenni. Daisy nagyon sokáig öntötte belém a lelket. Egy éven át fogta a kezem, és vigasztalt mikor könnyekben törtem ki az utat figyelve, hogy mikor kanyarodik be rajta az a félnótás Louis. De soha nem tette meg. Pedig vártam... máig várnám. De már megtette.. de ahelyett, hogy együtt lennénk, egy falat vont kettőnk közé, és elfelejtett hidat emelni, ami átsegít az árkon, ami körülveszi. És mivel jó nevelést kaptam, nem hagyhattam cserben azt a nőt, aki minden könnyem letörölt. Egyszerűen nem tehettem ezt vele. Nem szégyeníthettem meg. Tudtam, hogy mindkettőnk szíve ugyanazért az emberért dobogott. De mintha, már csak én maradtam volna lent a gödör mélyén. Mintha.. Daisy engem használva kimászott volna, és a kezét nyújtotta, hogy én is hadd jussak ki, hadd lássam újra, mi is van odafent. De egy másik kéz is nyúlt értem. Csak az sokkal lassabb volt, sokkal megfontoltabb, sokkal hívogatóbb.. és ezt látva, inkább maradtam még a gödör mélyén, csak hogy az a kéz húzhasson ki, ami oly' távoli, és bizonytalan.
Az az új otthonunk káprázatosan festett. Halványzöld falai a frissen festett barna faterasszal pompás látványt nyújtott. Akár az erdő fái, ahogy egymásba fonódva nyújtóznak az ég felé. Mogyoróbarna volt az ajtó és ablakkeretek is mindenhol. A földszinten két szoba volt plusz a konyha és egy fürdőszoba. A tágasabbik szobát nappalinak rendeztük be. Daisy ízlése tükröződött mindenhol, amit nem bántam. Halványlilában pompáztak a falak. Gyermekkorom legkedvesebb emléke, a zongorám, ami ugyan már elég ütött-kopott volt, az ablak előtt állt. Egyenesen a főútra nézhetett ki az éppen azt bűvölő ember. A világos kanapé, és a rengeteg növény feldobta a szoba hangulatát. Daisy gyönyörű festményei mindenhol megtalálhatóak voltak a házban. A konyha és az ebédlő egymásba nyílt. Nem volt egyedi, vagy ilyesmi.. egyszerű, letisztult volt az egész. Mégis.. az ember szívesen volt ott. Az emeletre egy kissé rozoga, de azon kívül jó állapotban lévő lépcső vezetett fel. Az emeleten is volt egy fürdőszoba, két háló, és egy apróbb 'sarokszoba'. Daisy ezt berendezte a saját kis műtermének. Festékállványok, tervrajzok, olló, cérna, ecsetek, próbabakák, amikre a készülő ruhákat rápróbálhatta. Daisy teljes mértékben a szenvedélyének élt. Ezért is volt ő más mint a többi nő. Ezt sokan nem tudják, de elutasíthattam volna a házassági ajánlatot, amit a szüleink kötöttek. De nem tettem. Mielőtt felfedeztem volna, mit is érzek Louis iránt, nekem Daisy volt a megtestesült tökéletesség. Karcsú derék, telt idomok, kecses járás és mozdulatok. Duzzadt ajkak, élénkek csillogó tekintet... ébenfekete haj, hófehér, puha bőr.. Mindenki megfordult utána, még az is, aki letagadta. Elbűvölő teremtés volt. Habár.. miután Louis elment, és összeházasodtunk, hiába mondta el apám a beszédében, hogy " és ma, szemtanúi lehettünk, ahogy két szerelmes lélek végre egyesülhetett a szemünk előtt.." Én igazából úgy mondtam volna " és ma, szemtanúi lehettünk, ahogy két szerelemtől megfosztott, könnyektől néma lélek egyesülhetett a szemünk előtt..." Mert én..ezt éreztem.
Nem volt mit tenni. Daisy nagyon sokáig öntötte belém a lelket. Egy éven át fogta a kezem, és vigasztalt mikor könnyekben törtem ki az utat figyelve, hogy mikor kanyarodik be rajta az a félnótás Louis. De soha nem tette meg. Pedig vártam... máig várnám. De már megtette.. de ahelyett, hogy együtt lennénk, egy falat vont kettőnk közé, és elfelejtett hidat emelni, ami átsegít az árkon, ami körülveszi. És mivel jó nevelést kaptam, nem hagyhattam cserben azt a nőt, aki minden könnyem letörölt. Egyszerűen nem tehettem ezt vele. Nem szégyeníthettem meg. Tudtam, hogy mindkettőnk szíve ugyanazért az emberért dobogott. De mintha, már csak én maradtam volna lent a gödör mélyén. Mintha.. Daisy engem használva kimászott volna, és a kezét nyújtotta, hogy én is hadd jussak ki, hadd lássam újra, mi is van odafent. De egy másik kéz is nyúlt értem. Csak az sokkal lassabb volt, sokkal megfontoltabb, sokkal hívogatóbb.. és ezt látva, inkább maradtam még a gödör mélyén, csak hogy az a kéz húzhasson ki, ami oly' távoli, és bizonytalan.
2013. augusztus 5., hétfő
11.Fejezet - Próbáltam hinni a szavainak, de Zayn mosolya most hamisnak tűnt...
Harry szemszöge
Miután otthagytam az érzelmektől túlfűtött partyt, elindultam a folyó túloldalához. Szinte az összes ismerősöm ott lakott. De miért megyek olyan messze csak ezért, ha a város összes lakója itt van ebben a házban? Mert egy nagyon fontos ember nem jött el ma ide, és tudni akarom miért. Lehet még a telhetetlen feleségéről is tudok vele beszélni. Igen, Zayn az akiről beszélek. Mikor odaértem a hatalmas bézs színű házhoz, egy szobalány nyitott ajtót. Megkért, hogy várjak míg ő szól a 'fiatalúrnak'. Mindig jobb kedvre derített, mikor Zaynt így hívták. Mióta ideköltöztünk ismertem őt, így elég furcsa volt, hogy egy idő után egyre többen hívták őt így, míg nekem csak egyszerűen 'Zayn' volt. Gyenge szervezete volt fiatalabb korában is, és erre csak rátett egy lapáttal azzal, hogy erős dohányossá vált az évek alatt. Óvták őt, még a széltől is. Valóban, ha az ember ránézett, akaratlanul is óvni akarta őt. Alacsonyabb volt nálam, hosszú szempillái alól kedvesen nézett mindenkire nagy, őzike szemeivel. Fekete hajáról mindig lerítt, hogy nem kevés figyelmet kap. De amivel mindenképpen belopta magát az emberek szívébe, az a mosolya és a személyisége volt. Ajkain mindig halvány, lágy mosoly ült. Noha nem szerette, ha látják az érzéseit, ez egy vele született 'adottság' volt. Nem tudatosan tette, de ez nem volt baj. Ha valaki megjegyezte, akkor azonnal eltűnt az a halvány mosoly is az arcáról, de hamar visszatért. Nem szerette, ha tudják mi jár a fejében, vagy éppen mit érez, de kevés embernek képes volt teljesen megnyílni. Köztük voltam én is. De talán az egyetlen voltam, aki ismerte az igazi Zaynt. Azt a Zaynt, aki mindig hatalmas vigyorral köszönt mikor meglátott, de csak ha ketten voltunk. Azt a Zaynt, aki kiskoromban volt. Igaz, még mindig ő az, de az elvárások miatt meg kellett változnia. De nem bánom. Hiszen legbelül ugyanaz maradt mint régen.
- Harry! De rég láttalak! - jött le lassan a lépcsőn Zayn köntösben. Erősen megszorongattuk egymást, majd a nappali felé indultunk. - Mary, elmehetsz. Ha kell valami, szólok. - nézett a szobalányra Zayn kedvesen, majd újra felém fordult. A puha fotelek szinte elnyeltek engem. Zayn egy üveg bort varázsolt a kezébe, és két poharat.
- Na, mesélj Harry. Mi bánt téged? Olyan világfájdalmas fejed van.. Csak nem történt valami? - kezdett el aggodalmaskodni.
- Visszajött. - suttogtam halkan, majd a poharamban lévő vörös folyadékot kezdtem el figyelni.
- Várjunk, mármint Louis? - nézett rám tányér nagyságú szemekkel. Halványan bólintottam, mire jól látható aggodalom ült ki arcára. Tudtam jól, mire gondol. Habár az elmúlt 3 éven biztatott engem, és segített átvészelni valamilyen szinten Louis elvesztését, a szíve legmélyén tudta, hogy nem fog visszajönni. Én is éreztem, de hát.. a remény hal meg utoljára.
- Beszéltetek..? - kérdezett rá óvatosan, mire keserű mosolyra húzottak ajkaim.
- Persze.. de nem csak beszéltünk. - sütöttem le tekintetem a padlóra. Mindent elmeséltem Zaynnek. Hogy már a viszontlátás pillanatában megadtam magam neki...hogy miket vágott a fejemhez az erdőben.
- Harry... - hiába nem néztem rá, tudtam, hogy most szemei nem a sajnálattól csillognak, hanem a tehetetlenségtől. Ezt már az elején leszögeztük. Nincs sajnálat. Azzal semmire sem megyünk. Ekkor hirtelen Zayn hangos hörgésben tört ki. Köhögött, de olyan hangosan, és szárazon, hogy olyat még nem hallottam. Kapkodta a levegőt, már szinte könnyezett. Azonnal mellé ugrottam, és Mary nevét kezdtem el kiabálni. Szerencsére hamar ideért, egy pohár víz és három gyógyszer társaságában. Zayn felültettem, majd egyenként beadtam neki a számomra ismeretlen orvosságokat. 10 perccel később elmúlt a köhögőrohama, és újra rendesen kapott levegőt is.
- Zayn, mi volt ez? - néztem rá ijedten, mire csak legyintett.
- Az orvos szerint csak egy apróbb megfázás. Ne aggódj, hamar rendbe jövök. Próbáltam hinni a szavainak, de Zayn mosolya most hamisnak tűnt. Titkol valamit.. és én valószínűleg csak a legvégén jövök majd rá arra, hogy mit.
- Akkor majd később találkozunk, rendben? - öleltem meg Zaynt, majd kiléptem a házból.
- Harry, várj! - szólt utánam Zayn, majd mellém sétált. - Látod azt a hatalmas házat kicsit messzebb? - mutatott három házzal odébb. Egy takaros, halványzöld ház állt ott. Hatalmas hátsóudvarral és külön stéggel.
- Szép, de miért mutatod ezt nekem? - fordultam felé tarkómat vakargatva.
- Daisy nemrég járt nálunk, tudod Elizával szeretnek pletykálkodni, és meghallottam, hogy szóba jött nálatok pár hete a költözés téma. Az a ház nemrég üresedett meg, a tulaj meghalt, a lányának meg nem kell. Jó áron is van, és közel van hozzánk.
- Ó.. Megbeszélem Daisyvel, és akkor eldől majd. Köszönöm. - néztem rá fülig érő vigyorral a számon, majd beszálltam az autóba, és hazáig meg sem álltam. Nem is rossz ötlet. Valóban szóba jött nemrég ez a téma, de nem merültünk el benne nagyon. Daisy valószínűleg beleegyezik a költözésbe. Szeret dekorálni és parancsolgatni. Most rendesen kiélheti majd magát. Apró sóhajjal fordultam be a ház elé, majd léptem be a koromsötét házba. A szomszéd ház még mindig úgy fénylett, mint egy izzó, és az emberek hangos kacajába még a mi házunk is beleremegett. Lehet, tényleg szükséges az a költözés...
Remélem tetszett az új fejezet!:) Most kicsit később hoztam, ne haragudjatok!:) Köszönöm, hogy mindig kapok kommenteket, és a 9!! feliratkozóért is nagyon hálás vagyok!:) Nemsokára hozom az új részt.:)
Miután otthagytam az érzelmektől túlfűtött partyt, elindultam a folyó túloldalához. Szinte az összes ismerősöm ott lakott. De miért megyek olyan messze csak ezért, ha a város összes lakója itt van ebben a házban? Mert egy nagyon fontos ember nem jött el ma ide, és tudni akarom miért. Lehet még a telhetetlen feleségéről is tudok vele beszélni. Igen, Zayn az akiről beszélek. Mikor odaértem a hatalmas bézs színű házhoz, egy szobalány nyitott ajtót. Megkért, hogy várjak míg ő szól a 'fiatalúrnak'. Mindig jobb kedvre derített, mikor Zaynt így hívták. Mióta ideköltöztünk ismertem őt, így elég furcsa volt, hogy egy idő után egyre többen hívták őt így, míg nekem csak egyszerűen 'Zayn' volt. Gyenge szervezete volt fiatalabb korában is, és erre csak rátett egy lapáttal azzal, hogy erős dohányossá vált az évek alatt. Óvták őt, még a széltől is. Valóban, ha az ember ránézett, akaratlanul is óvni akarta őt. Alacsonyabb volt nálam, hosszú szempillái alól kedvesen nézett mindenkire nagy, őzike szemeivel. Fekete hajáról mindig lerítt, hogy nem kevés figyelmet kap. De amivel mindenképpen belopta magát az emberek szívébe, az a mosolya és a személyisége volt. Ajkain mindig halvány, lágy mosoly ült. Noha nem szerette, ha látják az érzéseit, ez egy vele született 'adottság' volt. Nem tudatosan tette, de ez nem volt baj. Ha valaki megjegyezte, akkor azonnal eltűnt az a halvány mosoly is az arcáról, de hamar visszatért. Nem szerette, ha tudják mi jár a fejében, vagy éppen mit érez, de kevés embernek képes volt teljesen megnyílni. Köztük voltam én is. De talán az egyetlen voltam, aki ismerte az igazi Zaynt. Azt a Zaynt, aki mindig hatalmas vigyorral köszönt mikor meglátott, de csak ha ketten voltunk. Azt a Zaynt, aki kiskoromban volt. Igaz, még mindig ő az, de az elvárások miatt meg kellett változnia. De nem bánom. Hiszen legbelül ugyanaz maradt mint régen.
- Harry! De rég láttalak! - jött le lassan a lépcsőn Zayn köntösben. Erősen megszorongattuk egymást, majd a nappali felé indultunk. - Mary, elmehetsz. Ha kell valami, szólok. - nézett a szobalányra Zayn kedvesen, majd újra felém fordult. A puha fotelek szinte elnyeltek engem. Zayn egy üveg bort varázsolt a kezébe, és két poharat.
- Na, mesélj Harry. Mi bánt téged? Olyan világfájdalmas fejed van.. Csak nem történt valami? - kezdett el aggodalmaskodni.
- Visszajött. - suttogtam halkan, majd a poharamban lévő vörös folyadékot kezdtem el figyelni.
- Várjunk, mármint Louis? - nézett rám tányér nagyságú szemekkel. Halványan bólintottam, mire jól látható aggodalom ült ki arcára. Tudtam jól, mire gondol. Habár az elmúlt 3 éven biztatott engem, és segített átvészelni valamilyen szinten Louis elvesztését, a szíve legmélyén tudta, hogy nem fog visszajönni. Én is éreztem, de hát.. a remény hal meg utoljára.
- Beszéltetek..? - kérdezett rá óvatosan, mire keserű mosolyra húzottak ajkaim.
- Persze.. de nem csak beszéltünk. - sütöttem le tekintetem a padlóra. Mindent elmeséltem Zaynnek. Hogy már a viszontlátás pillanatában megadtam magam neki...hogy miket vágott a fejemhez az erdőben.
- Harry... - hiába nem néztem rá, tudtam, hogy most szemei nem a sajnálattól csillognak, hanem a tehetetlenségtől. Ezt már az elején leszögeztük. Nincs sajnálat. Azzal semmire sem megyünk. Ekkor hirtelen Zayn hangos hörgésben tört ki. Köhögött, de olyan hangosan, és szárazon, hogy olyat még nem hallottam. Kapkodta a levegőt, már szinte könnyezett. Azonnal mellé ugrottam, és Mary nevét kezdtem el kiabálni. Szerencsére hamar ideért, egy pohár víz és három gyógyszer társaságában. Zayn felültettem, majd egyenként beadtam neki a számomra ismeretlen orvosságokat. 10 perccel később elmúlt a köhögőrohama, és újra rendesen kapott levegőt is.
- Zayn, mi volt ez? - néztem rá ijedten, mire csak legyintett.
- Az orvos szerint csak egy apróbb megfázás. Ne aggódj, hamar rendbe jövök. Próbáltam hinni a szavainak, de Zayn mosolya most hamisnak tűnt. Titkol valamit.. és én valószínűleg csak a legvégén jövök majd rá arra, hogy mit.
- Akkor majd később találkozunk, rendben? - öleltem meg Zaynt, majd kiléptem a házból.
- Harry, várj! - szólt utánam Zayn, majd mellém sétált. - Látod azt a hatalmas házat kicsit messzebb? - mutatott három házzal odébb. Egy takaros, halványzöld ház állt ott. Hatalmas hátsóudvarral és külön stéggel.
- Szép, de miért mutatod ezt nekem? - fordultam felé tarkómat vakargatva.
- Daisy nemrég járt nálunk, tudod Elizával szeretnek pletykálkodni, és meghallottam, hogy szóba jött nálatok pár hete a költözés téma. Az a ház nemrég üresedett meg, a tulaj meghalt, a lányának meg nem kell. Jó áron is van, és közel van hozzánk.
- Ó.. Megbeszélem Daisyvel, és akkor eldől majd. Köszönöm. - néztem rá fülig érő vigyorral a számon, majd beszálltam az autóba, és hazáig meg sem álltam. Nem is rossz ötlet. Valóban szóba jött nemrég ez a téma, de nem merültünk el benne nagyon. Daisy valószínűleg beleegyezik a költözésbe. Szeret dekorálni és parancsolgatni. Most rendesen kiélheti majd magát. Apró sóhajjal fordultam be a ház elé, majd léptem be a koromsötét házba. A szomszéd ház még mindig úgy fénylett, mint egy izzó, és az emberek hangos kacajába még a mi házunk is beleremegett. Lehet, tényleg szükséges az a költözés...
Remélem tetszett az új fejezet!:) Most kicsit később hoztam, ne haragudjatok!:) Köszönöm, hogy mindig kapok kommenteket, és a 9!! feliratkozóért is nagyon hálás vagyok!:) Nemsokára hozom az új részt.:)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)