5.Fejezet - Talán ez az egyetlen álma, hogy megvédje az élete árán is!

A Daisyvel folytatott viharos beszélgetés után hosszú órákon át őrlődtem a mondatain. Nem akartam elhinni amit mondott. Még mindig egy naiv gyereknek éreztem magam, aki várja, hogy Louis hazatérjen. Végül is.. valóban csak egy gyerek voltam akkoriban. Egy naiv gyerek, aki azt hitte, ha Louis hazajön, minden rendbe jön, újra egymásra találunk, és ugyan úgy az életem része lesz, mint mielőtt elment.  De tévedni emberi dolog, nem igaz?

Az űr pedig nőtt. Napról napra mélyebb szakadék tátongott a szívemen. De egy új, furcsa érzés is hatalmába kerített. Máig nem tudom mi volt az. De égetőbb volt minden tűznél, fájdalmasabb minden késszúrásnál, erősebb minden ütésnél, és hosszabb az örökkévalóságnál. Mintha méreg járta volna át egész testemet. Először a szívemet fertőzte, de miután ott már minden meghalt, átterjedt a lelkemre. Igen, ez lehetett az az érzés,mikor az ember lelke meghal.

Üres, semmitmondó tekintettel jártam a többi ember között. Mikor azonban édesanyám megkérdezte, mi bánt, azonnal mosolyt erőltettem ajkaimra, és elsuttogtam egy egyszerű "fáradt vagyok"-ot. Nem akartam, hogy aggódjon. Így is elég beteg volt, nem akartam, hogy még értem is aggódjon. Homlokon csókoltam, majd átsomfordáltam Louisék házába. Szerettem ott lenni. Igaz, a ház évek óta üresen állt, még is oly sok emlék köt hozzá, hogy a szívem is nyugodtabb mikor itt vagyok. Talán még azt a maró fájdalmat sem érzem, ami mindig jelen van.

A kovácsolt pad már alig látszott ki a ránőtt növényzet alól. Nem akartam megtakarítani. Nem akartam, hogy akár egy apró nyomai is legyen annak, hogy itt jártam. Amint leültem, ismerős illat csapott meg. 

                                                                          Rózsa.

Az újabb emlékek förgetege azonnal magával ragadott, amint leszakítottam a legszebben nyíló szálat. Tüskéi most is felsértették ujjbegyeimet, pont mint azon a délutánon...

Akkoriban még csak alig 2 hónapja költöztünk ide. Louis szülei azonnal megtalálták a közös hangot az enyémekkel. Ez nem más volt, mint a munka. Minket egyáltalán nem érdekelt. Emlékszem, itt Louist már erősen nógattam, hogy legyen kicsit vadabb megjelenése. Ekkor borzoltam először össze a haját. A puha, fényes tincsek között elvesztek apró ujjaim. Louis halálra váltam figyelte tevékenységemet.

- Harold Edward Styles! - nézett rám villogó kék szemeivel, amikkel ha ölni lehetne, már megtette volna. Nevetve rohantam el előle, egészen a közeli erdőig. A fák oltalmazóan emelték ágaikat fölém.

- Gyere elő, úgy is megtalállak! - hallottam meg Louis hangját nem is olyan messziről. Kezeimet számra tapasztottam, nehogy meghallja kuncogásomat. Szemeim nagyra nyíltak, ahogy eszembe jutott, pár perce még abban a puha hajkoronában kalandoztak. Még éreztem tenyeremben ahogy a tincsek megadóan simultak hozzá.

- Megvagy! - ugrott elém Louis, mire sikítva rohantam beljebb az erdőben. Tényleg megijesztett! Ekkor még nem ismertem annyira az erdőt, így hamar azon kaptam magam, hogy nem találom a kiutat. Már talán órák óta bolyongtam az egyforma fák százai között, mikor halk morgásra lettem figyelmes a hátam mögül. Azonnal lesápadtam. Városi gyerek voltam, azt se tudtam mi fán terem a vadállat. Nem még hogy egy ott legyen a hátam mögött! Könyvben láttam először ilyen állatokat. Remélem utoljára is! Kitudja mi lesz ott, ha megfordulok! Farkas, medve, nagymacska?! - nagyot nyeltem, majd megfordultam. Megkönnyebbülten roskadtam le a fa tövébe, mikor megpillantottam egy egyszerű, ámbár elégé mérges kutyát. Nem kellett volna ennyire elbízni magam. Nagy testű, vicsorgó állat volt. Amint leültem, megindult felém. Megpróbáltam minél kisebbre összegömbölyödni. Ám nem éreztem semmi fájdalmat. Lassan pillantottam fel. Louis állt előttem védelmezően egy vastag bottal, és kergette el az állatot.

- Már órák óta kereslek, miért jöttél be ennyire az erdőbe? Bajod is eshetett volna! Mit képzeltél, fel tudod fogni mit.. - de nem érdekelt. Sírva ugrottam a nyakába, és döntöttem le lábairól. Bőgve öleltem magamhoz. Először meglepődött, majd viszonozta az ölelésem. - Jól van, nyugi, minden rendben lesz. - csitítgatott. Mindig is hiányzott mellőlem egy báty. Ő minden megtestesített egy személyben. Barát, testvér, hős, őrangyal. Számomra Louis egy csoda volt.  Az én csodám.

- Gyere, menjünk haza.  - állt fel a földről, majd megfogta a kezem, és elindultunk ki az erdőből. Ekkor volt lehetőségem megfigyelni  hatalmas kezét. Az én apró kezeimet örvényként nyelte el. Elhatároztam, olyan leszek mint ő. Követni fogom minden lépést, magamévá teszem a szavait.

- Azt hittem egy farkas, vagy egy medve van mögöttem! - néztem fel rá még mindig kissé könnyes szemmel. Louis olyan hangosan nevetett fel, hogy az egész erdő tőle zengett.

- Farkas, medve?! - nevetett tovább, majd leguggolt elém. - Itt ilyenek nincsenek Harold. Nem kell félned. 

Azóta már tudom, hogy valóban elég alaptalanok voltak a félelmeim... 

Mikor már majdnem elértünk az erdő széléhez, hatalmas rózsabokrot pillantottam meg egy fa tövében. Furcsa egy bokor volt, a közepéből egy apró facsemete magasodott ki. Olyan óvóan fonta körbe az apró kis fát, hogy elszorult a szívem. Én is olyan akarok lenni, mint az a bokor. Védeni Louist, minden tüskémmel.

- Szegény kis fa. - lépett mellé Louis.

- Miért? Olyan mintha meg akarná védené. - néztem fel rá értetlenül, mire Louis csak lehajolt a rózsákhoz, és megszagolta őket.

- Az lehet. De ha a rózsák megnőnek, eltakarják majd a fényt a csemetétől, és az meghal. Viszont ha a kis fa túléli, akkor a bokor fog meghalni. A fa szétszedi a bokrot, ha elkezd nőni. A fényt is ugyan úgy elveszi majd tőle. - nézett rám Louis, a szemeiben pedig valami, számomra ismeretlen érzelem tündökölt. 

- Értem.. - suttogtam, majd elindultunk vissza az otthonainkba. De nem hagyott nyugodni amit mondott. Visszarohantam, és leszakítottam egy szálat.

- Még ha a kis fa tönkre is teszi, ő addig foglya védeni, amíg a fának szüksége van rá! - álltam elé, és a rózsát a kezébe adtam.  Talán ez az egyetlen álma, hogy megvédje az élete árán is! - néztem fel rá. Nem volt meglepett. Halvány, mindent tudó mosoly bujkált ajkain.

- Igazad lehet. - borzolta össze a hajamat, majd folytattuk utunkat. 

A rózsa mindkettőnk kezén sebet ejtett. De nem zavart. Vérünk eggyé vált, amint újra megfogta a kezemet. Mintha csak a vérünkkel tettünk volna ígéretet valamire, amiről akkor még nem is tudtunk... 

Az álomkép véget ért, és én csak annyit láttam, hogy a nappal hirtelen éjszakába fordult. Mikor már éppen elindultam volna, furcsa hangokat hallottam meg a ház felől. Az egyik szobában pedig mintegy varázsszóra, felgyulladt a lámpa. 

Na, hogy tetszett?:) Megér 1-2 komit?:) Gyors voltam, ugye?;)