A hiány, amit Louis távozása ébresztett bennem napról napra jobban érződött. A szívemen tátongó lyuk pedig egyre mélyebb lett. Vártam rá. Az ablakomban ülve vártam, mikor lép be újra a kapun, és ölel magához szorosan. Úgy, ahogy régen tette. Teltek múltak a napok, majd az évszakok is. A hűvös őszi idő télbe fordult, majd a tavasz is elérkezett lágy szellőt hozva magával. Az idei tavasz viszont sokkal esősebb, és hidegebb volt mint az eddigiek. Talán még az időjárás is megérezte, csak rontana a helyzeten, ha kint nem csak a virágok nyílnának ezerszámra, hanem a szerelmek is bimbóznának. Mindenki aggódott értem. Valamilyen szinten meg is értem.. az első napokban senkihez sem szóltam. Egyedül Daisy próbálta feltörni a jeget, és félig meddig sikerült is neki. Talán a nyár, ami már közel jár felolvasztja az én szívemet is. De addig, nem marad már nekem, mint az emlékek, melyek Louishoz kötnek.
Louis azonban nem jelentkezett. Vártam a leveleit, de egy sem érkezett. Elfelejtett. Tudtam, hogy a mi szerelmünk soha nem lesz már olyan teljes, mint aznap éjjel, mikor elment. Tudtam, hogy soha nem fogok úgy szeretni senkit mint őt. Olyan hévvel, olyan vággyal, olyan szerelemmel. Senkit.
Betöltöttem a 18.-dik életévemet. A családunkban hagyomány, hogy a férfiak ekkor házasodnak. Hiába kérdezték, kit szeretnék magam mellett tudni, a név soha nem jött ki a számon. Louis emléke olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy még a neve hallatán is képes voltam az őrület határára keveredni. Mintha kést döftek volna belém minden egyes alkalommal. De Daisy ott volt. Ami nem csak nekem tűnt fel. Egy héttel a születésnapi bálom előtt apám magához hivatott, hogy megbeszéljen velem valamit..
- Harry, tudom hogy a döntést rád kéne hagynom, de úgy érzem nem vagy elég érett ahhoz, hogy átlásd a helyzetet. A család nevét minél hamarabb tovább kell vinned, mivel én már nem sokáig leszek itt támaszként. Miután elmentem, minden rád marad, és akkor már nem lesz időd olyan dolgokkal foglalkozni, mint a család. - apám szavai nem leptek meg. Miután egyre idősebb lettem, annál ritkábban járt haza. Soha nem dicsért engem, csak elfordult. Mindig a távolból kémleltem őt. Olyan volt számomra, mint egy hős. Dolgozott, miattunk. Hogy nekünk jó legyen. A legkevesebb, hogy most az egyszer félreteszem minden érzésemet, és teljesítem a kívánságát.
Még aznap kihirdették az esküvőnk dátumát Daisyvel.
Talán örökké bánni fogom, hogy egy olyan nőt vezettem az oltárhoz, akit nem szeretek. Daisy szemeiben viszont felfedeztem azt a bizonyos csillogást. Sajnáltam őt. Akárhányszor ránéztem, akárhányszor megfogta a kezemet, Louis láttam. Őt éreztem. És ez nem volt helyes.
- Harry. - dorombolt mellettem Daisy, majd átölelt. Minden egyes érintése egyre apróbb darabokra tört. A kín. Igen, ez a megfelelő szó. A kín. Élve temetett el a csalódottság és fájdalom tengerében. De már nem éreztem semmit. Sem szerelmet, sem haragot, nem fájdalmat. Semmit. Volt egy idő, mikor haragudtam Louisra. Gyűlöltem őt, amiért így kilépett az életemből. Ráadásul az utolsó szava is hazugság volt. De egyet tudtam. Az érzései igazak voltak. Ezt a mértékű szerelmet és gyengédséget nem lehet megjátszani. Én tudom. Én megpróbáltam. És el is buktam.
- Tudom, hogy mindig rá gondolsz. - feküdt rá mellkasomra Daisy, majd egy kacér mosoly kíséretében hajolt közelebb hozzám. Puha bőre csiklandozott. Hosszú, fekete haja vaskos függönyként takart el minket a külvilágtól.
- Tévedsz. - néztem bele csillogó szemeibe. Daisy egy egyszerű mozdulattal arcon vágott. Nem bántam. Megérdemeltem. Hiszen 'játszok' az érzéseivel. Másra gondolok, akárhányszor csak vele vagyok.
- Gyűlölöm Louis Tomlinsont! Gyűlölöm őt! - sírta el magát. Szörnyű volt így látni őt. Tudtam, hogy zavarja. - Miért nem felejted már el őt! Elment! Itt hagyott téged! És engem is! - sírta.
- Hogy érted, hogy téged is? - ültem fel az ágyban, hiszen Daisy most először borult ki.
- Ó, szóval nem is mondta neked? - mosolyodott el gúnyosan. Ha valaki most látná, el sem hinné, hogy ő valójában az a gyönyörű ártatlan teremtés, aki után bomlanak az udvarlók. - Nem csak téged vitt ágyba az a híg vérű nemes palánta. Engem is! Nem is egyszer. És tudod mit ígért nekem? Hogy visszajön. Hogy nem hagy magamra!
A szívem szerintem már megszámlálhatatlan darabban volt. De az utolsó szónál, elporladtam. Úgy éreztem, Daisy olyan könnyedén tört most össze engem, mint ahogy én anno letéptem egy rózsát az erdő szélén lévő bokrokról, csak hogy Louisnak adhassam.
Még is mit képzelsz, ki vagy te, Louis Tomlinson?!
Bocsánat, hogy ennyit késtem vele!:) Igérem, mostantól megpróbálok gyakrabban írni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése