3.Fejezet - Visszajövök

Szörnyen éreztem magam a bál után. Miután reggel Daisy mellett ébredtem, úgy éreztem ennél mélyebbre már nem tudok süllyedni. Tévedtem. Tudok...
Nem csak, hogy Daisy szülei már kikiáltottak minket jövendőbeli álompárnak, Louist sem láttam azóta. Annyit tudok róla, hogy a költözés miatt nagyon elfoglalt. Hiányzik. Hisz mégis csak a legjobb barátom, vagy mi..
Az ősz ideért. A fák levelei már ezerféle színben pompáztak. Vörösben, narancssárgában, barnában és aranyban. Gyönyörű volt. Órákat töltöttem a kertben éjszaka miközben a holdat kémleltem. Szikrázó ezüstfénye beborított mindent. A folyó hullámain meg-megcsillantak sugarai. Olybá' tűnt, mintha angyalok táncoltak volna a víz felszínén. Mintha néha hallottam is volna csilingelő nevetésüket.
8 nap. Ennyi idő telt el Louis nélkül. Nem jelentkezett. Én sem kerestem őt. Fájt. Hogyne fájt volna! Mintha a szívemet ezernyi tüske szúrta volna. Csak ő járt a fejemben. Lágy vonásai, ércek hangja, puha tapintású bőre, halk nevetése, csillogó szemei. Minden este fájó szívvel hajtottam álomra fejemet. Reggel pedig arcomra száradt könnyekkel ébredtem. Persze erről senki nem tudott. Nem tudhatott.  Daisy rendszeresen eljött hozzám. Minden nap. Talán félreismertem. Szemeiben gyengéd érzelmeket véltem felfedezni mikor rám nézett. Belátom, számomra sem volt közömbös, hiszen tényleg gyönyörű volt, de.... ott volt Louis. Már a gondolattól is szörnyen éreztem magam, hogy ezzel elárulnám őt. Az érzéseit. Az érzéseim? Nem tudom mit is érzek valójában. Tehetetlennek érzem magam.

Holnap költöznek Louisék. Holnap. Egy idióta vagyok. Ahelyett, hogy vele lettem volna ezalatt az idő alatt, csak falat építettem közénk. Ő nekem ennél sokkal többet jelent. Este, mikor már minden elcsendesedett, elindultam az erdőn keresztül Louisék házához. Már annyiszor lógtam át hozzájuk, hogy szinte csukott szemmel is ment volna. A hátsó kertkapun át a két méter magas kőlabirintuson át eljutottam a ház ajtajáig. Ám kerülőt kellett tennem, mert csak nem állíthatok be a főajtón ének idején.
Így hát a hátsó ajtón osontam be. Louis szobája a második emeleten volt. Szokatlanul nagy csend volt a házban. Ilyenkor Louis apjának bősz horkolása szokta beteríteni az üres folyosókat. Most néma csend volt. Lehetséges, hogy már elmentek. Louis ajtaja félig nyitva volt. A papír halk sercegését lehetett csak hallani. No meg az én egyre gyorsuló szívverésemet. Lehengerlő látványt nyújtott. Nekem féloldalason ült. Pizsamában, borzos hajjal. Csillogó szemeivel a sorokat követte. Állát tenyerébe hajtott, lábait átvettette egymáson. Izmos karja megfeszült ahogy letette a dossziét, és kinyújtotta karjait. Ekkor pillantott meg engem. Arcára először a döbbenet ült ki, majd féloldalas mosoly jelent meg cseresznyeszínű ajkain.

- Szia.. - léptem be a szobába, hogy jobban lásson.
- Harry.. - lehelte halkan a nevemet, majd felállt.
- Sajnálom, hogy úgy reagáltam. Tudom, hogy megbántottalak. Csak azt akarom, hogy tudd, hozzám bármikor visszatérhetsz! Várni foglak. Mert a barátom vagy.. - az utolsó mondat bántotta a fülemet. Louis több nekem mint egy barát. De félek megmondani neki..
- Harry.. - lépett közelebb hozzám. Magasabb voltam nála egy fél fejjel. Kékes íriszei megbabonáztak. - Sajnálom. Én vagyok az, aki megbántott téged, nem pedig fordítva. - nézett a szemembe. Itt tört meg a jég. A szomorú, megbánt tekintetét látva megmozdult bennem valami. Mohón kaptam forró ajkai után. Louis férfias kezei letépték rólam a felsőmet. Párnapos borostája csiklandozott, ahogy lágy csókokat adott
mindenhová a testemen. Mindenhová. 
Már mindketten félmeztelenek voltunk, mikor elértünk az ágyig. Fel sem fogtam mit csinálok. Ráadásul a legjobb barátommal! De végül a vágy és a rózsaszín köd elnyomta a józan eszemet. Louis hosszú ujjai gyengéden siklottak keresztül göndör fürtjeim között. Ajkai egyetlen egy percre sem engedték el az enyémeket. Megbénított.  Hamarosan  megszabadított a nadrágomtól is. Én sem tétlenkedtem. A pizsama nadrág könnyedén lecsusszant csípőjéről, szabad belátást nyújtva formás fenekére és méretes férfiasságára.
- Biztos vagy benne, Harry? - nézett fel rám Louis vágytól égő szemekkel. Nem bírtam neki nemet mondani. Akartam őt. Mindennél jobban.  És Louis megtette. Egyetlen egy bólintásomba került, és a fellegekbe röpített. Éreztem, ahogy szárnyalok. Vele együtt. Kiáltottam a nevét, húztam a haját, téptem az ajkait, csókoltam a nyakát. Úgy éreztem, végre minden kiteljesedett körülöttem. Nem akartam, hogy ennek az éjszakának valaha is vége legyen. Nem akartam, hogy a reggel könyörtelen napsugarai betolakodjanak ebbe a csodálatos pillanatba. De megtették. A nap mintegy gyilkosként jött fel. Egy utolsó csókot leheltem Louis ajkaira, majd végleg elszakadt tőlem. Elindult.
Pár percig még feküdtem az ágyban, és az éjszaka történteken gondolkodtam. Nem bírom nélküle. Rohantam, ahogy csak tudtam. Az ajtóban értem utol.
- Valamit tudnod kell! - kaptam el a karját majd magam felé fordítottam. - Én nem játszani akarok veled, én olyan rettenetesen szeretlek, hogy én nem játékot, hanem valami nagy, komoly, szenvedélyes, halálos dolgot akarok. Én nem kívánom, hogy szeress, hiszen nem is szerethetsz. Én csak azt szeretném, ha olyasvalaki lehetnék melletted, mint a hajdani királyok apródjai. Hogyha bármilyen rosszkedvű is vagy - számomra mindig legyen egy mosolyod. Hogyha bármennyire elfoglal a munka és más gond, azért ne haragudj, ha én telefonálok. Persze jó volna, ha mindig melletted lehetnék...
A térdedig se érek... Hát nem tehetek mást, mint hogy ellesem a hangsúlyaidat, utánzom a mozdulataidat, átveszem a hanglejtésedet, és ha erre sincs mód: akkor rád gondolok. Beérem ennyivel. - könnyes szemekkel néztem fel rá. Az ő szemeiben is ott csillogott valami. Talán néhány kósza könnycsepp. Utoljára magához szorított, és egy szót suttogott a fülembe.
Visszajövök. 

Hű, itt is van az új fejezet!:))) Remélem tetszett mindenkinek!! Az utolsó mondatokat egy könyvből idéztem, kissé átalakítva. De pont ide illett. :)