1.Fejezet - Fiú a szomszédból.

A fák lassan haladtak el mellettünk. Zöld, csillogó leveleik között játékosan futkározott a szél néhány lágyabb fuvallata. Méltóságteljesen hajlottak egybe koronáik a magasban, ezzel kísérve végig utunkat új otthonunk felé. Az út ugyan néhol eléggé zötykölődős volt, de a táj kárpótolt mindenért. Erdők, ameddig csak a szem ellátott. Egy folyó, melyet csak sejtettem hogy ott van. A halk csordogálást csak akkor lehetett hallani, ha tényleg nagyon odafigyelt az ember. Az út mentén szederbokrok roskadoztak a friss termésektől. Anyámék szerencsére megengedték, hogy pár percre kiszálljak, és telegyűjtsek egy apróbb kosarat. A szeder kellemes, ámbár kissé fanyarkás íze új volt számomra. Városban nőttem fel. Legalábbis az eddigi 9 évemet ott töltöttem. A város hatalmas házai között, ahol a szomszéd macska minden nap átszökött hozzánk, hogy legalább én szeretgessem meg egy kicsit. Szegény Boldizsár, mi is lett volna vele nélkülem? Még szerencse, hogy becsempésztem a táskámba. Jó macska volt ő, de a gazdája soha sem szerette. De ez egy másik történet. A kócos bundájú, foltos macska kíváncsian dugta ki fejét a táskámból, mikor az autó megállt. Amint kiszálltunk, már ki is ugrott eddigi helyéről, és elindult felderíteni a terepet. Mit volt mit tenni, hát követtem. Ha tudtam volna, hogy az a buta macska kihez vezet el! Soha nem követtem volna. Hogy is mondják ezt.. ó hát persze. Végzet! A végzetemhez vitt!
A macska könnyedén átbújt minden apróbb résen, míg én mindenbe beleakadtam, és több helyen is elvágtam magam néhány élesebb ággal. A ruhám is elszakadt, de nem zavart. Anyámat sosem zavarta, ha koszos vagy szakadt volt a ruhám. Mindig megszidott ugyan, de csak hogy tudjam, hogyan kéne viselkednem. De tudtam, a szíve mélyén ő is szeretné velem karöltve bejárni az erdőt, csak már nem lehet. Épp ezért nem akarok soha felnőni. Túl sok dolgom lenne. Ráér még ez.
Boldizsár egy elhagyatott kertkapuhoz ért. Nyitva volt. Igaz, nyikorogva adta meg magát a lakat, de hát akkor is nyitva volt. Bár ne lett volna! De ezt már csak utólag gondolom így. De lehet csak azért gondolom ezt, mert akkor könnyebb lett volna. Minden. Boldizsár egy hatalmas szökőkúthoz futott, és már bele is vetette magát. Imádott úszni. Furcsa, igaz? A ház belülről teljesen tiszta volt. A falak is csillogtak. A lépcsőben láttam a saját arcképem! Bezzeg a kertre nincs nagy gondjuk. Pedig micsoda palota lehetne ez ha gondját viselnék! Ám az én arcom mellett hirtelen egy másik is megjelent. Jóképű, nálam talán 4 évvel idősebb barna hajú, kék szemű fiú nézett velem farkasszemet. Haja zselével oldalra lapítva. Krémszínű selyemnadrágot és kék zakót viselt alatta hófehér inggel. Nyakában piros csokornyakkendő virított. Kék szemei csak úgy csillogtak akár egy hófödte mezőn a hold fénye. Gyönyörű volt.
- Segíthetek? - lépett felém egyet. Még a tartása is úri volt. Szégyelltem is így állni előtte. Kócos, göndör fürtjeim között ágak és levelek lógtak. Ruhám szakadt volt, és nem volt annyira divatos mint az övé. Míg az ő kezében vastag kötésű könyv díszelgett, az enyém sártól volt mocskos.
- Öhm.. én.. most költöztem ide! Örvendek! - nyújtottam felé a kezem, de mikor láttam, hogy felhúzza a szemöldökét azonnal a nadrágomba töröltem mindkét kezem. Hamiskás mosoly jelent meg az arcán, majd kezet rázott velem.
- Hogy kerültél ide? - lépett mellém, és közben Boldizsárt kezdte el figyelni.
- Ideköltöztünk. - bólogattam hevesen, mire újból elmosolyodott majd rám nézett. Azokkal a csillogó szemeivel.
- Mármint ide, hozzánk.
- Ó! Én.. én csak követtem Boldizsárt, és egyszer csak itt találtam magam. Bocsánat.. - hajtottam le fejemet, és a földet kezdtem figyelni.
- Semmi baj. De máskor ne forduljon elő. A szüleim nem szeretik az idegeneket. Főleg nem a gyerekeket. Szerintük elvonják a figyelmem a tanulásról.
- Ne aggódj, én nem fogom. Sőt, még segíthetek is. - örvendeztem, mire újból furcsán nézett rám. - valami baj van? - hagytam abba az ugrálást, és ránéztem.
- Nem semmi, csak.. még nem láttam senkit, aki ilyen energikus lett volna. - indult el a ház mögé, én pedig követtem.
Louis meglepően jó humorérzékkel volt megáldva. A szülei nem értékelték ugyan, de én annál jobban. Mindenről tudtunk beszélni. Ő megpróbált engem nevelni kicsit, és komolyabbá tenni, míg én őt szabadabbnak akartam látni. Mindketten elértünk a célunkból valamennyit. Míg én már próbáltam nem annyira hanyag lenni, sőt, még tanultam is vele, cserébe összeborzolva hordta haját, legalábbis mikor velem volt, és sokkal többet mosolygott. Kiegészítettük egymást. Minden nap együtt voltunk. Játszottunk, nevettünk, jól éreztük magunkat. Tudjátok, ahogy a gyerekek szokták. Nem sokkal később elválaszthatatlan barátok lettünk. Szomszédok voltunk. Louisnak még voltak húgai, de őket a szülei magániskolába küldték. Így hát ketten maradtunk. A kapcsolatunk egyre erősebb lett. Először barátok lettünk, majd testvérek, majd... egy nap minden megváltozott.

Hát ez lett volna az első fejezet. Remélem tetszett!:)