Louis és én még kezdők voltunk. Kezdők az életben és a szerelemben egyaránt. Olyan 16 éves lehettem, mikor ő már a 19. életévét taposta. Rég elmúltak már ekkor azok az idők, mikor egy-egy bottal és Boldizsárral róttuk az erdőt látástól vakulásig. Minden fát, bokrot, apró követ ismertem az erdőben. De Louist sem kellett félteni. Az estéket a csillagok bámulásával töltöttük. Azon a bizonyos estén is pontosan ezt tettük. Egymás mellett ültünk szorosan, hogy melegítsük egymást. Az idő már jócskán a csípős őszi időre hajazott. De nem bántuk. A csillagok ilyenkor még fényesebben ragyogtak. Vagy csak én láttam így?
Lehetséges.
Louis szemei az évek alatt semmit sem változtak. Ugyanúgy csillogtak, mint mikor megismertem őt. Akárhányszor rossz kedvem volt, egy apró mosollyal jobb kedvre tudott deríteni. Ezért is imádtam annyira őt. És mert nem akart megváltoztatni. Akár hová mentem, senki nem fogadta el az életstílusom. Szoros ruhák, fojtogató nyakkendők, kényelmetlen cipők. Louis ezt tűrte, sőt, talán még élvezte is a csillogást. Ő ebben nőtt fel. Nekem viszont minden új volt. A bálok, a meghajlás, a tökéletességre való törekvés. Számomra egy teljesen más világ volt. Most is éppen egy ilyen flancos bálon voltunk. A hölgyek legyezőiket arcuk előtt csapkodva próbáltak csábosan nézni ránk. Louis volt a legkelendőbb minden téren. Jó kiállású, jó képű, gazdag, jó humorú fiatal férfi. Minden nő álma. És ő élvezte. Szeretett a középpontban lenni. Szerette megmutatni, hogy ő igenis egy nagy ember. Nem volt pökhendi. Tudta a határait. Ezért is tisztelte őt már ekkor rengeteg ember. Köztük én is.
- Felkérhetem az urat egy táncra? - lépett elém Daisy. Hát igen.. Daisy. Tényleg olyan volt mint egy nyíló virág. Hosszú, fekete haja gyönyörű kontyba volt fogba. Elefántcsont színű ruhája úgy simult az alakjára ahogyan kellett. Kiemelte a legfontosabb részeket, és eltüntette a nem kívántakat. Nem mintha sok lett volna belőlük. Ajka vörös rúzzsal volt kiemelve. Hófehér bőre erős kontrasztot alkotott hajával. De mégis a szemei voltak a legkülönlegesebbek. Egészen feketék voltak. Feketébb mint az éjszaka. Emlékszem, mikor először megláttam őt, azonnal beleszerettem. Viszont a személyisége... na az azonnal kiábrándított. Tudtam, hogy Louist akarja. De ő nem érdeklődött iránta. Azt hitte, ezzel majd féltékennyé teszi őt. El is érte. Csak nem úgy, ahogy azt ő elképzelte.
Annak ellenére, hogy tudtam, nem akar tőlem semmit elfogadtam a táncot. A terem elcsendesedett. A keringő zene jellegzetes dallamára testem magától mozdult magával húzva Daisyt is. A már jól ismert lépések nem okoztak számomra gondot. Daisy fekete gyöngyként csillogó szemei úgy mélyedtek az én zöld íriszeimbe, mintha valamit ki akarna onnan olvasni. De nem ment neki. A dal végén elengedtem a kezét, majd az italokhoz mentem. Rengeteget ittam. Louist az egész éjszaka folyamán kétszer láttam. Mikor megérkeztünk, és mikor egy idősebb hölgy vonszolta maga után. Szegény.
Már kissé fájt a fejem a rengeteg pezsgőtől, de még így is tudatában voltam annak mit csinálok. Lassan elbotorkáltam teraszhoz, majd onnan az udvarra. Olyan helyet kerestem, ahonnan jól látható volt a folyó. A hold fénye ezüstös színbe öltöztette az egész tájat. Baglyok huhogása lepte el a kertet. Lehunytam a szemeimet, és élveztem a kissé csípős hideget. Nincs mese, itt az Ősz. A fák levelei már elkezdtek hullani. Ekkor egy meleg tenyeret éreztem meg a vállamon.
- Leülhetek? - nézett rám, majd a mellettem lévő helyre.
- Persze.. - hebegtem, majd visszaemeltem tekintetem a folyóra.
- Két hét múlva elköltözünk. - törte meg a csendet Louis, de nem nézett rám. -Portsmouthba.
Hirtelen kaptam rá tekintetem, szóhoz sem jutottam. Portsmouth a világ másik végén van! Akár egy napba is telhet az út odáig! Mikor fogunk mi így találkozni?
- Tudom mire gondolsz Harry. Sajnálom, de nem fogok tudni akármikor visszajönni látogatóba. Egyetemre fogok járni, majd apám cégénél leszek főnökhelyettes, hogy átvehessem a vállalatot. Sajnálom, hogy ezt kell mondjam de..
- Ne mond ki! - csattantam fel, majd dühösen néztem rá. - Hát neked ennyit ért a barátságunk? - néztem rá vádlóan. Louis lehajtotta a fejét. Ezt igennek vettem. - Rendben! - fújtattam, majd felálltam, és elindultam vissza a házba. Louis erős szorítását éreztem meg a csuklómon, majd erőteljesen maga felé fordított. Ajkait erőszakosan az enyémekre nyomta, tarkómat pedig másik kezével fogta, hogy ne tudjak elhúzódni.
- Tudod jól, hogy nem így gondolom. - nézett mélyen a szemeimbe, mire szóhoz sem jutottam. Louis egészen eddig csak egyszer tette ezt meg. Egyszer csókolt meg ezelőtt. 1 éve, a kertjükben, mikor elaludtam. Legalábbis azt hitte, hogy alszom. De én ébren voltam. Azóta nem tudok semmi másra sem gondolni, csak rá és a csókjára. De ez így nem jó. Ezt nem szabad.
- Ne merj többé ilyet tenni... - sötétült el a tekintetem, majd kiszakítottam csuklómat szorításából. Otthagytam Louis egyedül.
Eközben valaki páholyból élvezhette a jelenetet, és jót mosolygott magában, hisz tudta, ennek még lesz folytatása.
Azt az éjszakát Daisy karja között töltöttem. Megnyugvást, és vigaszt keresve.. míg valaki más szíve éppen darabokra tört.
Remélem tetszett a 2.fejezet!:) Komizni szabad! ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése