22.Fejezet - 'Örülök, hogy az egyik én lehetek.'

Daisy szemszöge: 

A hónapok teltek, múltak, az Ősz beköszöntével az idő is lehűlt. A sárguló falevelek hamarosan az egész várost elborították, majd végül a hó mindent elfedett. Azokon a délutánokon, mikor semmit nem lehetett csinálni a hatalmas hótól, Harry leült a zongora elé, és eljátszott valamit. Ezen a délutánon is pontosan ezt tette, de ezúttal csatlakozott hozzánk Eliza és Liam is. Liam hosszú utat tett meg eddig, hogy Zayn után betöltse az űrt Eliza szívében, de végül sikerült neki. Igaz, Liza menthetetlenül szerette Zaynt, de Ő sem akarná, hogy Liza egyedül legyen. Liammel tökéletes párt alkottak. Húzták egymás agyát, állandóan próbálták megtréfálni a másikat, de mindig ugyanazzal az őszinte, melegséget sugárzó tekintettel néztek egymásra. Vajon mi is így nézünk egymásra Harryvel? Apropó Harry.  Aggódóm érte. Úgy érzem, örül annak, hogy gyerekünk lesz, de még is... olyan szomorúnak tűnik. Magányosnak. Ha ránézek, az én szívem is elszorul. Ugyan az a határozott férfi, akibe beleszerettem, de néha úgy érzem, már csak egy kötelesség vagyok neki, amit muszáj megcsinálnia. Lehet, már nem szeret..? Néha szerelmesen csókol, és az ölelése is lágy, és meleg. De olykor elhidegül tőlem. Mintha eszébe jutna, Ő mást szeret. Én ezzel pedig nem tudok megbirkózni. Ehhez kevés vagyok. Szükségem van rá, de neki.. nincs rám szüksége. De én ennek ellenére is szeretem őt. Mindennél jobban. 

Harry viszont csendesebb és visszafogottabb lett, de még is sugárzott róla a boldogság. Vagy csak én tanultam meg, hogyan érthetem őt meg szavak nélkül is? Most is úgy éreztem, a dallamok, az ujjai lágy mozgása a billentyűkön, a halvány mosoly, ami az ajkaira csúszott, a gödröcskéi, a csillogó szemei, mind mind azt sugározzák, hogy szereti amit csinál. Az egész lénye élvezi ezt csinálni. Leülni, és játszani a zongorán. Olyan ártatlan volt. Mindentől meg akartam védi a sérült szívét. Mert az volt. Sérült. Egy mély vágás volt benne, és én egyedül nem voltam képes arra, hogy azt helyrehozzam. Az emberek pedig csak tovább rontottak a helyzeten. De szerencsére Harry erről nem tud. Bele is halna, ha megtudná, miket mondanak rólunk az emberek lent a városban! 

Egy hete is, mikor elmentem vásárolni Elizával, két idősebb nő jött oda hozzánk, és illetlenül faggatni kezdtek minket. Megbotránkoztató kérdéseket tettek fel! " Igaz, hogy az ön férje, Mr. Malik már nem is beszélt magával az utolsó hónapokban? Azt rebesgetik, maga mérgezte meg! Tudja ön, hogy egy olyan ember gyermekét hordja a szíve alatt, aki többször is megcsalta önt? Az unokám látta őt még jó pár hónapja annak az új gazdag nemesnek a házában.. és biztosan nem beszélgettek! Én azt is hallottam, hogy az egyik ilyen estélyen még egy ismeretlen szőke férfival is elvonult egy szobába! Hát igen.. ezek a mai férfiak, már az se számít nekik, hogy nő vagy férfi az illető.." Ezek mind belemásztak a fejembe. Volt, hogy éjszakai is ezekre a halk suttogásokra ébredtem. Hogy lehetnek ilyen gerinctelenek az emberek? Mindenféle badarságot összehordanak itt nekünk... - fáradtan sóhajtottam fel, és csak ekkor tűnt fel, hogy a zongoraszó eltűnt. Harry pedig már nem ült ott. 

- Harry hová lett? - néztem fel Liamra, aki éppen Liza kezeit próbálta ellökni, mert azok állandóan próbálták őt megcsikizni. 

- Kiment a kertbe, már vagy 10 perce. Több sem kellett, már mentem is utána. Viszont a kert üres volt. A hátsó kapu pedig nyitva volt. Kicsaptam a kertkaput, és a hóban hagyott mély lábnyomokat követve elindultam be a kopár erdőbe. 

- Harry! Harry, hol vagy? - kiabáltam, de nem érkezett válasz. A lábnyomokat elvesztettem, a visszautat pedig nem láttam. A fák mindenhol ugyan olyankor voltak. Kétségbeesetten tettem pár lépést előre, de nem mertem elindulni semerre, mert féltem ,csak még jobban eltévedek. A sok kiabálástól végül teljesen elment a hangom, a vékony kabátom alatt pedig, amit épp hogy felvettem mikor elindultam, egyre jobban fáztam. A szél egyre erősebb lett, és egyre több havat hozott magával. Lassan már az orromig sem láttam. Féltem. De nem magamat féltettem, hanem ezt az aprócska életet, amire én vigyáztam. Megkapaszkodtam egy fában, de még így is nehezemre esett talpon maradni. Végül egy erősebb fújás a földre terített, a fejem pedig erősen koppant egy kiálló kőélhez. 

Mikor felébredtem, már a nappaliban voltam. A csontjaimban éreztem a hideget. Az orvos éppen a fejemnél igazította a párnát, mikor észrevette, hogy felébredtem. 

- Ó! Jó reggelt, kisasszony. Rendesen ránk ijesztett! - villantott rám egy mosolyt az orvos.

- Mi történt? - ültem fel, de azonnal a hasamhoz kaptam, mikor megéreztem ott a tompa fájdalmat. 

 Nana! Lassabban. Fél órán át feküdt a hóban, mire végül magára talált a férje és a két barátja. Ne tudja meg, mennyire aggódtak! A fejét is rendesen beverte. A hasa azért fáj, mert a picinek nem tetszett a bánásmód, de ne aggódjon, nincs semmi baja. Legalábbis reméljük. A férje egész éjjel virrasztott, nemrég sikerült elaludnia. Szerintem ne ébressze fel. - tette a kezét a vállamra, és bátorítóan megszorította azt. - Ó, és a szülés egyébként, ha jól számolom, két hét múlva bármikor beindulhat, szóval legyenek készenlétben. - vigyorgott rám utoljára, majd kiment a konyhába. Eliza és Liam azonnal váltották őt. 

- Istenem, ha tudom, hogy sétálni akarsz, veled megyek! - ölelt át Eliza, majd mellém ült. 

- Mikor Harry visszajött, és nem voltál itt, teljesen kiborult. A fél erdőt felkutattuk érted. Teljesen meg voltál fagyva, mikor megtaláltunk - hadarta Liam, majd ő is leült mellém, csak ő hozott magának egy széket. 

- Ezt itt idd meg! - nyomott a kezembe Liza egy bögre forró kakaót, és mosolyogva nézték, ahogy az egészet magamba öntöm. 

- Felébredtél? - hallottam meg a rekedtes hangot mögülem, mire a szívemet melegség járta át.

- Azt hiszem most magatokra hagyunk titeket. - állt fel Liam, és kihúzta Elizát a konyhába.

- Harry én.. - kezdtem volna, de megállított. 

- Van fogalmad róla, mennyire megijedtem, mikor nem voltál itthon? Mikor az erdőben kerestelek? Mikor megláttalak a hóban fekve? Szerintem nincs... iszonyúan féltettelek! A fejed is vérzett. Mi a fenét csináltál te odakint? - lépett elém, és választ várva nézett le rám. 

- Téged kerestelek.. - pillantottam le, mire ajkaira halvány mosoly kúszott. 

- Csak ígérd meg, hogy nem csinálsz ilyet többé. - guggolt le elém, és magához ölelt. 

Bizonyítékot akartam arra, hogy szeret? Azt hiszem, most kaptam. Kettőt is, csak nem tudtam róla. Az egyiket éppen a szívem alatt hordom. A másik pedig az érzés, hogy tudom, számítok neki.

- Szeretlek, Harry! - suttogtam neki. 

- Én is... - sóhajtotta Harry.

Azt hiszem, meg kell birkóznom a tudattal, hogy Harry szívében mindig két ember lesz. Hogy soha nem én leszek az egyetlen és legfontosabb.  De örülök, hogy az egyik én lehetek.