21.Fejezet - "Hazudtál neki?"

Először is, bocsánat, hogy csak most hoztam, de úgy voltam vele, hogy ma, mivel szünet van, nyugodtan meg tudom írni, 1-2 nap késés nem számít, de a nővérem kitalálta, hogy kell neki a gépem, és most ért haza. ._.'' Már kb. 5 órája a hajamat tépem, kiolvastam egy könyvet, meghallgattam minden zenét a telefonomon, és még palacsintát is sütöttem.:DDD Legalább hasznosan töltöttem a gépelvonási időmet.:) Na de nem fecsegek itt nektek. Jó olvasást, és az erő legyen mindenkivel ebben a két napban, ne feledjétek, itt az Őszi szünet! Lehet a szünet alatt 2 rész is hozni fogok.:) Attól függ, hogy alakul. De nem ígérek semmit, mert sose tudom betartani. :D Ajj de sokat beszélek..:C :D

Louis szemszöge:

Már több hónapja, hogy felébredtem a kórházban. Nem emlékeztem semmire, csak halvány emlékfoszlányok jelentek meg néha. Niall az első perctől kezdve itt van mellettem. Sokat mesél a múltamról, és arról, hogyan ismertük meg egymást. Most is éppen ezt tette.
- Nagyon ravasz gyerek voltál! - nevetett fel, majd lerakta elém a forró teáscsészét, amiből lágyan szállt fel a gőz.
- Nagyon rossz voltam? - néztem rá félve, furcsa, hogy én ezekre nem is emlékszem.
- Hát.. - egy pillanatra abbahagyta a mosolygást, de hamar rendezte a vonásait, és válaszolt. - Az nem is kérdéses! Mindig bajba kerültél.
- Te meg mindig megvédtél? - kérdeztem kuncogva, mire bőszen bólogatni kezdett. Hatalmas kék szemei boldogan csillogtak. A nevetése betöltötte az egész házat. Csodálattal telve néztem őt. Olyan boldog volt. Olyan.. önfeledt. Annyira elmerültem a bámulásában, hogy észre sem vettem, engem néz.
- Louis, jól vagy? - kérdezte mosolyogva, ám ekkor már sokkal közelebb volt hozzám, mint eddig bármikor. Meleg lehelete csiklandozta az arcomat.
- Khm, öhm, igen, persze. Jól vagyok. - sütöttem le a tekintetemet. Olyan ismerős volt ez a helyzet.
- Ha még is rosszul éreznéd magad, csak szólj, és eltüntetem minden szomorúságodat. - guggolt le elém, így egy vonalba került az arcunk. Kábán néztem az apró, halvány rózsaszín ajkakat. Valamire vártam, valamire vágytam. Csókot akartam. Érezni akartam az ajkait az ajkaimon. Niall lassan hajolt közelebb hozzám, majd gyengéden összeérintette az ajkainkat. Mikor visszacsókoltam, ajkai mosolyra húzódtak. Hátradöntött az ágyon, amin eddig ültem, és fölém magasodott. Annyira hiányzott már, hogy valaki ezt tegye. Niall kezei az egész testemet bejárták. Megadóan simultam az ölelésébe. Minden egyes csókjáért ölni tudtam volna. De ahogy egyre előrébb haladtunk, úgy éreztem, nem Niall az, akinek ezt kéne tennie. A csókjai ízetlenné váltak. Az érintése kényelmetlenné vált. Szinte fuldokoltam. Szabadulni próbáltam Niall öleléséből, de az csak egyre erősebb lett. A csókjai akaratossá váltak, és egyre többször mélyedtek belém az ujjai.
- Niall, eressz el.. - nyögtem, de mintha meg sem hallotta volna.  Erőszakosan letépte a ruháimat, és kegyelmet nem ismerve tett a magáévá. Hiába kiáltottam segítségért, hiába sírtam el a világ összes könnyét. Nem állt meg.
Órákkal később is ugyan abban a pózban feküdtem, ahogy ott hagyott. Minden percben elöntött az undor. Undorodtam tőle, és magamtól is. Hogy tehette ezt? Azt mondta a barátom, szinte már a testvérem. Gyerekkorom óta ismerem! Még ha nem is emlékszem rá.. Minden este megnyugtatott, mikor sírva ébredtem. Csalódott voltam. Mérhetetlenül csalódott...
- Louis.. - jött a halk hang a szoba másik végéből. Niall halvány mosollyal az ajkán jött felém, de amint megláttam, magamra rántottam a takarót, és az ágy legvégébe húzódtam. Az arcára fagyott a mosoly, majd ajkai fokozatosan lefelé konyultak.
- Louis, ne félj.. - tett felém még pár bátortalan lépést, én viszont csak a fejemet ráztam.
- Ne gyere közelebb! Te.. te szörnyeteg! - fakadtam ki, majd utat engedtem az újabb könnyeimnek.
- Kérlek.. könyörgöm.. - remegett meg a hangja, én azonban továbbra sem néztem rá.
- Hát jó.. - adta fel, és kiment a szobából. Ezzel újra egyedül hagyva a mérhetetlen undorral, amit éreztem.

Niall szemszöge:
Nem hiszem el! Hagytam, hogy elragadjon a hév! De annyira akartam őt, annyira kellett már. Annyiszor elutasított. Olyan sokszor! Most meg olyan engedékeny volt! Láttam a szemében, hogy akarja! De meggondolta magát, én pedig nem foglalkoztam vele..
Emlékszem, az első találkozásunkra. Már több mint 3 éve, hogy megláttam őt Portsmouth ütött-kopott utcáin sétálva. Mély benyomást keltett bennem már első látásra. Igazi úriember volt, de még is volt a szemeiben egyféle pajkosság, ami a magunkfajta 'felsőbbrendűeknek' már nem igen volt meg. De neki megvolt. Ott hordozta a szemeiben. Azt hittem megütöttem a főnyereményt, mikor ugyan abba az utcába fordult be, mint én. Sőt, ugyanabba az épületbe, ahol dolgoztam! Később kiderült, az apja elég komoly összegekkel támogat minket, és mielőtt átvenné az Ő vállalkozását, ide küldték gyakorolni. Ha ez még nem lett volna elég, az én szárnyaim alá került. Minden nap rohantam a munkába, csak hogy Ő köszönthessen elsőként. Minden percben dolgoztattam, és kihasználtam minden lehetőséget arra, hogy vele lehessek. Végül barátok lettünk. De én többet akartam. Egy este, mikor elmentünk iszogatni egy eldugott bárba, csúnyán ki akartam használni, hogy a lehetőség adott, csak le kell itatnom. Be is jött az ötlet. Louis olyan részeg volt, hogy állni alig tudott. Állandóan csak azt ismételgette, hogy 'Harry, Harry, Harry'. Kiábrándító volt. De én még mindig akartam őt. De mikor elvittem a házamba, és az ágyra fektettem, a csókunk után elfordította a fejét, és a hold gyér fényében láttam, hogy elkezdett könnyezni.
- Engem várnak otthon, Niall...megígértem neki, hogy visszamegyek érte. Bízik bennem. Niall, nekem Ő a mindenem.
-Harrynek hívják? - néztem rá ködös tekintettel, mire csak szipogva bólintott.
- Szereted őt?
- Mindennél jobban..- fújta ki a levegőt, és végre rám nézett.
- Hazudtál neki? - kérdeztem kíváncsian, de előre tudtam a választ. Viszont nem azt mondta, amire számítottam.
- Igen. Olyan ígéretet tettem, amit tudtam, nem biztos, hogy képes leszek betartani. Szörnyű ember vagyok, Niall!
- Nem vagy az..
- Legalább te ne hazudj, kérlek..
- Én őszinte vagyok.
- Köszönöm.. -ölelt magához, majd így aludtunk el. Egymás karjaiban, mint két barát. Legalább ennyit kaptam belőle.