16.Fejezet - " Felejtsd el Louist."

Harry szemszöge:

A kés halk puffanással ért földet, amint kicsúszott Louis remegő, vörösen izzó kezéből. Nem láttam mást, csak Louis hamuszürke, mosolygós arcát a skarlátvörös tenger kellős közepén. Gyermekkoromban gyakran hallottam ezt a mondatot: " Azt mondták, a bánat megváltoztat.. " Most már tudom, hogy megváltoztat.. De mivé? Percekig álltam némán, reszketve a helyemen. Louis ajkain egész végig lágy mosoly játszott. Hirtelen egy vékony, vörös csík folyt ki felfelé görbülő ajkai között. Lassan érte el szépen metszett állát, majd lustán vetette magát minden csepp a mélybe, hogy felrázzak a most már nyugodt 'Skarláttengert'. Louis nem tudta tovább tartani magát. Erőtlenül zuhant térdeire, amik ugyancsak gyengének bizonyultak. Elborult. Én még ekkor sem tudtam megmozdulni. A szívemben valami émelyítően fájni kezdett. A levegő egyre ritkábban akart eljutni a tüdőmig. Louis lehunyta a szemeit. Azokat a gyönyörű, hófödte tájra emlékeztető gyémántokat örökké elzárta a világ elől. A rettegés újabb hulláma ébresztett rá végül arra, mit is tettem valójában. Bántottam Louist. Az egyetlen embert.. az egyetlent, akit a világ összes kincséért sem engednék el véglegesen. Én tettem ezt vele.. Fájt. Ordítani, törni, zúzni lett volna kedvem. Hogy lehettem ekkora idióta? Mit tettem? Tönkretettem őt! Tönkretettem magamat.. és őt is. Én is térdre estem, és Louis még meleg kezeit kezdtem el szorongatni. Azokat a kezeket, melyek oly sok melegséget és szeretet adtak. Azokat a kezeket, melyekkel megvédett ha veszélyben voltam, melyekkel gyönyört adott, melyekkel szeretett engem. Nem tudom mióta térdelhettem a vértócsában, könnyektől fulladozva, de egy idő után egy erős, határozott rántást éreztem a vállamon. A hátamra estem. A könnyektől szinte semmit sem láttam, ennek tetejében még sötét is volt. De felismertem Niall szőkés barna haját. Mikor kitisztult a látásom, beigazolódott az előbbi gyanúm. Ő volt az. Kétségbeesetten rázogatta Louist, kinek feje a rázogatás ütemére csúszott hátra, vagy éppen bukott előre.. Niall nem tétlenkedett, azonnal a kezébe kapta Louis elernyedt, már már hamuszürke testét. Engem pedig egy enyhének nem mondható rúgással vett rá arra, hogy elinduljak utána.
Louist berakta az autó hátsó ülésére, és a kabátját megpróbálta rákötni, de a vér már azt is elkezdte átáztatni. Őrültként vette be a kanyarokat az apró járművel, ami mintha érezte volna, hogy baj van, és sokkal gyorsabban haladt.   A kórház nem volt messze. Niall villámgyorsan ugrott ki a még mindig mozgó járműből, és húzta ki Louist hátulról. Én is követtem őt, de a levegővétel még mindig nehezen ment.
A nap reggeli sugarai már meg-megcsillantak a horizontot. Nagyon rég óta nem láttam a napfelkeltét.. vagy ha meg is történt, már nem emlékszem rá. Aranyló sugarai egyre feljebb és feljebb másztak az égen. A város egyre hangosabb, és zsúfoltabb lett. Az üzletek kinyíltak, az emberek kiözönlöttek az utcákra, a gyerekek álmosan ugyan, de elindultak az iskolába. Mindenki rohant valahová, mindenkinek dolga volt. Csak én álltam a kórház előtt úgy, mint egy rakás szerencsétlenség. Nekem már nincs semmi dolgom. Semmi értelme nincs annak, hogy itt vagyok.. Vagyis... még van egy befejezetlen ügyem. Meg kell mentenem Zaynt és Daisyit. Ezt még meg kell tennem.
Úgy ahogy voltam, elindultam a folyópart felé, oda, ahová a levél szerint mennem kell.
- Harry, várj! - szólt utánam hirtelen egy ismerős hang. Niall. Ahogy megfordultam, egy erős ütést kaptam az arcomba. Niall dühösen és véres foltokkal tarkított ruhában állt előttem. - Még is mit képzelsz, mit csinálsz? Mit tettél Louisszal? Én megöllek téged! - lépett felém egyet, majd ökle újra megtalálta az arcomat. Szépet roppant, lehet el is tört ott valami. De itt még nem hagyta abba. Belém rúgott, fölpofozott, újból és újból, miközben válogatott jelzőkkel illetett. Amit bevallom, meg is érdemeltem. - És ha nem találok rátok? Ha úgy döntök, inkább holnap megyek át hozzá elkérni azt amit akartam? Akkor mi lett volna? Hagyod meghalni? Normális vagy?! - ripakodott rám, majd mikor észrevette, eleget kaptam, elhallgatott, és a kezét nyújtotta felém. Segített felállni, majd leporolni magamat.
- Niall én.. - kezdtem volna, de egy határozott kézmozdulattal elhallgattatott.
- Hagyjuk.. Csak annyit mondj el, mi történt. És hogy miért. Ekkor elmeséltem mindent Niallnek. Mintha a lelkemet szorító fájdalom már ennyitől enyhülni kezdett volna. Elmeséltem mindent. A levéltől és Daisyék elrablásától kezdve a pillanatnyi elmezavaromig. Elmondtam, hogy a kést Louis szúrta magába, de csak azért, mert én teljességgel belehajszoltam ebbe a döntésbe.
- Rendben, Harry, mi most elmegyünk, és kiszabadítjuk a barátodat és a feleségedet. De cserébe kérek valamit.
- Mit szeretnél? - néztem fel rá fáradtan, hisz ha segít, akármit megadok neki.
- Felejtsd el Louist. Ne keresd őt többé. Engedd meg, hogy boldoggá tegyem őt. Ígérem, mindig mellette leszek. A torkom kiszáradt, a szívem kihagyott egy ütemet.. ellenkezni akartam, de helyette csak ennyit mondtam: -  Rendben.. Kérlek, tedd őt boldoggá. - néztem rá, egyenesen a szemébe, majd kezet fogtunk, és együtt indultunk el megmenteni Daisyt és Zaynt.