11.Fejezet - Próbáltam hinni a szavainak, de Zayn mosolya most hamisnak tűnt...

Harry szemszöge 


Miután otthagytam az érzelmektől túlfűtött partyt, elindultam a folyó túloldalához. Szinte az összes ismerősöm ott lakott. De miért megyek olyan messze csak ezért, ha a város összes lakója itt van ebben a házban? Mert egy nagyon fontos ember nem jött el ma ide, és tudni akarom miért. Lehet még a telhetetlen feleségéről is tudok vele beszélni. Igen, Zayn az akiről beszélek. Mikor odaértem a hatalmas bézs színű házhoz, egy szobalány nyitott ajtót. Megkért, hogy várjak míg ő szól a 'fiatalúrnak'. Mindig jobb kedvre derített, mikor Zaynt így hívták. Mióta ideköltöztünk ismertem őt, így elég furcsa volt, hogy egy idő után egyre többen hívták őt így, míg nekem csak egyszerűen 'Zayn' volt. Gyenge szervezete volt fiatalabb korában is, és erre csak rátett egy lapáttal azzal, hogy erős dohányossá vált az évek alatt. Óvták őt, még a széltől is. Valóban, ha az ember ránézett, akaratlanul is óvni akarta őt. Alacsonyabb volt nálam, hosszú szempillái alól kedvesen nézett mindenkire nagy, őzike szemeivel. Fekete hajáról mindig lerítt, hogy nem kevés figyelmet kap. De amivel mindenképpen belopta magát az emberek szívébe, az a mosolya és a személyisége volt. Ajkain mindig halvány, lágy mosoly ült. Noha nem szerette, ha látják az érzéseit, ez egy vele született 'adottság' volt. Nem tudatosan tette, de ez nem volt baj. Ha valaki megjegyezte, akkor azonnal eltűnt az a halvány mosoly is az arcáról, de hamar visszatért. Nem szerette, ha tudják mi jár a fejében, vagy éppen mit érez, de kevés embernek képes volt teljesen megnyílni. Köztük voltam én is. De talán az egyetlen voltam, aki ismerte az igazi Zaynt. Azt a Zaynt, aki mindig hatalmas vigyorral köszönt mikor meglátott, de csak ha ketten voltunk. Azt a Zaynt, aki kiskoromban volt. Igaz, még mindig ő az, de az elvárások miatt meg kellett változnia. De nem bánom. Hiszen legbelül ugyanaz maradt mint régen.
- Harry! De rég láttalak! - jött le lassan a lépcsőn Zayn köntösben. Erősen megszorongattuk egymást, majd a nappali felé indultunk. - Mary, elmehetsz. Ha kell valami, szólok. - nézett a szobalányra Zayn kedvesen, majd újra felém fordult. A puha fotelek szinte elnyeltek engem. Zayn egy üveg bort varázsolt a kezébe, és két poharat.
- Na, mesélj Harry. Mi bánt téged? Olyan világfájdalmas fejed van.. Csak nem történt valami? - kezdett el aggodalmaskodni.
- Visszajött. - suttogtam halkan, majd a poharamban lévő vörös folyadékot kezdtem el figyelni.
- Várjunk, mármint Louis? - nézett rám tányér nagyságú szemekkel. Halványan bólintottam, mire jól látható aggodalom ült ki arcára. Tudtam jól, mire gondol. Habár az elmúlt 3 éven biztatott engem, és segített átvészelni valamilyen szinten Louis elvesztését, a szíve legmélyén tudta, hogy nem fog visszajönni. Én is éreztem, de hát.. a remény hal meg utoljára.
- Beszéltetek..? - kérdezett rá óvatosan, mire keserű mosolyra húzottak ajkaim.
- Persze.. de nem csak beszéltünk. - sütöttem le tekintetem  a padlóra. Mindent elmeséltem Zaynnek. Hogy már a viszontlátás pillanatában megadtam magam neki...hogy miket vágott a fejemhez az erdőben.
- Harry... - hiába nem néztem rá, tudtam, hogy most szemei nem a sajnálattól csillognak, hanem a tehetetlenségtől. Ezt már az elején leszögeztük. Nincs sajnálat. Azzal semmire sem megyünk. Ekkor hirtelen Zayn hangos hörgésben tört ki. Köhögött, de olyan hangosan, és szárazon, hogy olyat még nem hallottam. Kapkodta a levegőt, már szinte könnyezett. Azonnal mellé ugrottam, és Mary nevét kezdtem el kiabálni. Szerencsére hamar ideért, egy pohár víz és három gyógyszer társaságában. Zayn felültettem, majd egyenként beadtam neki a számomra ismeretlen orvosságokat. 10 perccel később elmúlt a köhögőrohama, és újra rendesen kapott levegőt is.
- Zayn, mi volt ez? - néztem rá ijedten, mire csak legyintett.
- Az orvos szerint csak egy apróbb megfázás. Ne aggódj, hamar rendbe jövök. Próbáltam hinni a szavainak, de Zayn mosolya most hamisnak tűnt. Titkol valamit.. és én valószínűleg csak a legvégén jövök majd rá arra, hogy mit.
- Akkor majd később találkozunk, rendben? - öleltem meg Zaynt, majd kiléptem a házból.
- Harry, várj! - szólt utánam Zayn, majd mellém sétált. - Látod azt a hatalmas házat kicsit messzebb? - mutatott három házzal odébb. Egy takaros, halványzöld ház állt ott. Hatalmas hátsóudvarral és külön stéggel.
- Szép, de miért mutatod ezt nekem? - fordultam felé tarkómat vakargatva.
- Daisy nemrég járt nálunk, tudod Elizával szeretnek pletykálkodni, és meghallottam, hogy szóba jött nálatok pár hete a költözés téma. Az a ház nemrég üresedett meg, a tulaj meghalt, a lányának meg nem kell. Jó áron is van, és közel van hozzánk.
- Ó.. Megbeszélem Daisyvel, és akkor eldől majd. Köszönöm. - néztem rá fülig érő vigyorral a számon, majd beszálltam az autóba, és hazáig meg sem álltam. Nem is rossz ötlet. Valóban szóba jött nemrég ez a téma, de nem merültünk el benne nagyon. Daisy valószínűleg beleegyezik a költözésbe. Szeret dekorálni és parancsolgatni. Most rendesen kiélheti majd magát. Apró sóhajjal fordultam be a ház elé, majd léptem be a koromsötét házba. A szomszéd ház még mindig úgy fénylett, mint egy izzó, és az emberek hangos kacajába még a mi házunk is beleremegett. Lehet, tényleg szükséges az a költözés...

Remélem tetszett az új fejezet!:) Most kicsit később hoztam, ne haragudjatok!:) Köszönöm, hogy mindig kapok kommenteket, és a 9!! feliratkozóért is nagyon hálás vagyok!:) Nemsokára hozom az új részt.:)