12.Fejezet - "És ma, szemtanúi lehettünk, ahogy két szerelemtől megfosztott, könnyektől néma lélek egyesülhetett a szemünk előtt..."

Daisy másnap miután megemlítettem neki a költözést, majdnem kiugrott a bőréből. Azonnal felhívta az összes barátnőjét, és a házavató bálról kezdtek fantáziálni. Ezalatt, mivel férfi vagyok, nekem jutott a 'piszkos' munka. Felhívni a ház tulajdonosát, aki habozva ugyan, de nekünk ígérte a házat. Mikor a városban híre ment, hogy elköltözünk, nem egy jó kondiban lévő férfi jelentkezett segíteni. Nagyon hálás voltam nekik. Zayn parancsolgatott az új háznál az embereknek, mivel a legutóbbi rohama után megtiltottam neki, hogy akár egy dobozt is felemeljen. Liam és én dobozokba pakoltunk mindent, és a teherautókba zsúfoltuk a rengeteg csomagot. Daisy és Eliza a ruhákat, ékszereket, apróbb, törékeny dolgokat pakolták össze, mivel mi "nem értünk hozzá, és a végén minden összetörne". Valóban.. én csak bedobáltam volna az összes porceláncsészét egy helyre... A nap végére majdnem mindennel kész lettünk. A régi, háromszobás házunk teljesen kiürült. Csak egy ágyat, és a munkámhoz szükséges dolgokat hagytuk ott. Nem terveztem eladni. Mostantól legalább lesz egy hely, ami csak az enyém,és ahová visszavonulhatok, ha úgy érzem túl sok felhő gyűlt a fejem fölé. No meg az emlékek... ebbe a házba születtem, és itt is nőttem fel. Az esküvőnk után a szüleim elköltöztek, hogy ne zavarják a "fiatalságot." Rég láttam már őket... időt kell szakítanom majd a látogatásukra is.
Az az új otthonunk káprázatosan festett. Halványzöld falai a frissen festett barna faterasszal pompás látványt nyújtott. Akár az erdő fái, ahogy egymásba fonódva nyújtóznak az ég felé. Mogyoróbarna volt az ajtó és ablakkeretek is mindenhol. A földszinten két szoba volt plusz a konyha és egy fürdőszoba. A tágasabbik szobát nappalinak rendeztük be. Daisy ízlése tükröződött mindenhol, amit nem bántam. Halványlilában pompáztak a falak. Gyermekkorom legkedvesebb emléke, a zongorám, ami ugyan már elég ütött-kopott volt, az ablak előtt állt. Egyenesen a főútra nézhetett ki az éppen azt bűvölő ember. A világos kanapé, és a rengeteg növény feldobta a szoba hangulatát. Daisy gyönyörű festményei mindenhol megtalálhatóak voltak a házban. A konyha és az ebédlő egymásba nyílt. Nem volt egyedi, vagy ilyesmi.. egyszerű, letisztult volt az egész. Mégis.. az ember szívesen volt ott. Az emeletre egy kissé rozoga, de azon kívül jó állapotban lévő lépcső vezetett fel. Az emeleten is volt egy fürdőszoba, két háló, és egy apróbb 'sarokszoba'. Daisy ezt berendezte a saját kis műtermének. Festékállványok, tervrajzok, olló, cérna, ecsetek, próbabakák, amikre a készülő ruhákat rápróbálhatta. Daisy teljes mértékben a szenvedélyének élt. Ezért is volt ő más mint a többi nő. Ezt sokan nem tudják, de elutasíthattam volna a házassági ajánlatot, amit a szüleink kötöttek. De nem tettem. Mielőtt felfedeztem volna, mit is érzek Louis iránt, nekem Daisy volt a megtestesült tökéletesség. Karcsú derék, telt idomok, kecses járás és mozdulatok. Duzzadt ajkak, élénkek csillogó tekintet... ébenfekete haj, hófehér, puha bőr.. Mindenki megfordult utána, még az is, aki letagadta. Elbűvölő teremtés volt. Habár.. miután Louis elment, és összeházasodtunk, hiába mondta el apám a beszédében, hogy " és ma, szemtanúi lehettünk, ahogy két szerelmes lélek végre egyesülhetett a szemünk előtt.." Én igazából úgy mondtam volna " és ma, szemtanúi lehettünk, ahogy két szerelemtől megfosztott, könnyektől néma lélek egyesülhetett a szemünk előtt..." Mert én..ezt éreztem.
Nem volt mit tenni. Daisy nagyon sokáig öntötte belém a lelket. Egy éven át fogta a kezem, és vigasztalt mikor könnyekben törtem ki az utat figyelve, hogy mikor kanyarodik be rajta az a félnótás Louis. De soha nem tette meg. Pedig vártam... máig várnám. De már megtette.. de ahelyett, hogy együtt lennénk, egy falat vont kettőnk közé, és elfelejtett hidat emelni, ami átsegít az árkon, ami körülveszi. És mivel jó nevelést kaptam, nem hagyhattam cserben azt a nőt, aki minden könnyem letörölt. Egyszerűen nem tehettem ezt vele. Nem szégyeníthettem meg. Tudtam, hogy mindkettőnk szíve ugyanazért az emberért dobogott. De mintha, már csak én maradtam volna lent a gödör mélyén. Mintha.. Daisy engem használva kimászott volna, és a kezét nyújtotta, hogy én is hadd jussak ki, hadd lássam újra, mi is van odafent. De egy másik kéz is nyúlt értem. Csak az sokkal lassabb volt, sokkal megfontoltabb, sokkal hívogatóbb.. és ezt látva, inkább maradtam még a gödör mélyén, csak hogy az a kéz húzhasson ki, ami oly' távoli, és bizonytalan.