10.Fejezet - Elég lesz neki egyetlen szó, hogy örökké velem maradjon?

Louis szemszöge 

Minden megtett lépés után úgy éreztem, kést szúrnak a hátamba. Magamon éreztem a tekintetét. Ahogy felrémlett előttem a szomorúságtól ködös zöld tekintet, a szívem majd összeszorult. Megbántottam. Tisztában vagyok ezzel. Viszont nekem is fájt néhány dolog. Én kerestem őt. Az első pár hónapban minden nap írtam neki. Később mivel nem érkezett válasz, a leveleim egyre ritkábban lettel elküldve. Majd végül teljesen elmaradoztak. Hívtam őt, de ha fel is vette valaki a telefont, csak egy női hang kérdezte meg, ki vagyok. Nem akartam magamnak több fájdalmat okozni. Úgy éreztem, Harry nélkülem is megtalálja a boldogságot. Ez be is igazolódott. Daisyvel mintha csak ragyognának. Tudom, hogy Harry nem szereti. De Daisyt mintha kicserélték volna. Ő szerelemmel néz rá. Fáj bevallani, de csak idő kérdése, és Harry elfelejt. Mikor 3 évvel ezelőtt kiléptem azon az ajtón, ígéretet tettem. Megígértem neki, hogy visszajövök. Tudom, szörnyű ember vagyok. Olyat ígértem, amit tudtam, nem leszek képes betartani. A szívem szakadt meg, ahogy az ajtó becsukódott, ő pedig ott maradt egyedül a sötétségben. 

Minden nap gondoltam rá. Őszintén kívántam, hogy boldog legyen. Hogy találjon valakit. Hiába sajdult bele a szívem ebbe a hazugságba, boldognak akartam látni. Tudtam, én ezt nem adhatom meg neki. Nekem elég kell legyen annyi, hogy láthatom a mosolyát, és hogy minden éjjel ugyan azt a csillagos eget látjuk. A mosolya..  voltak olyan éjszakáim, mikor csak ez a mosoly tudott megnyugtatni. De egyre halványabb lett... mintha minden ami szép és becses lett volna számomra egyszerűen szertefoszlott... mert egy nap, már nem tudtam felidézni a mosolyát. Nem láttam őt magam előtt. Hihetetlen űr lett úrrá rajtam. Az arc, ami oly' becses volt számomra eltűnt. Aznap határoztam el, hogy visszajövök hozzá. Először csak látni akartam őt. Hogy az emlékek visszatérjenek. Nem kellett volna. Nem tudtam parancsolni magamnak. A szívem újra rátalált arra az ütemre, ahogyan vernie kéne. Minden porcikám meg akarta őt érinteni. Érezni az illatát. Beletúrni a hajába. Felfalni az ajkait. Megérinteni. Szeretni. Kényeztetni. Egyszerűen csak vele akartam lenni. De tudtam, nem lehetek ennyire önző. Nem tehetem őt a játékszeremmé. Egy utolsó éjszakát loptam tőle. Tudom, megbocsájthatatlan. De nem érzem, hogy bűn lett volna. Még ha önző is vagyok, még ha az utolsók között is utolsó vagyok, akartam egy emléket, amibe kapaszkodhatok. Ami erőt ad. Lehet ezzel rosszat tettem. Lehet, hogy felébresztettem valamit, feltéptem a régi sebeket, de megérte. Egy apró darabot akartam hagyni neki magamból, és egy apró darabot magammal akartam vinni belőle. Nem tagadom, a szívem örökké érte fog dobogni. De mindkettőnknek jobb lesz, ha ezek az érzések kihunynak. Nem akarom, hogy várjon rám. Nem akarom, hogy szenvedjen. Az elején fog. Hisz megint kihasználtam őt. De még ezek után sem tudom rávenni magam arra, hogy itt hagyjam. Nem akarom itt hagyni. Miért van rá szükségem? Miért nem tudom folytatni nélküle? Miért... miért érzem úgy, hogy magához láncolt? Egy életen át. Miért emlékszem minden mondatára, minden gesztusára, minden érintésére? Mintha minden érzés belém égett volna. Képtelen voltam kisétálni újra az életéből. Nem tudom megtenni.. mert félek, újra elfelejtem a mosolyát..  

A felismerés villámként csapott belém. Én még mindig szeretem őt. Hiába akartam őt elfelejteni, hiába volt minden próbálkozásom. A szívem már döntött. Ő már választott. Nem tehetek ez ellen semmit. Nekem Harry kell. De még így is, elég lesz ennyi, a puszta szeretetem? Képes leszek ennyivel.. magamhoz kötni? Elég lesz neki egyetlen szó, hogy örökké velem maradjon? 

Itt is van az új fejezet!:) Remélem tetszett!:) Most kivételesen Louis szemszögéből írtam.:) Lehet többször elő fog még fordulni, hogy a többiek szemszögéből írok majd.:)