24.Fejezet - Darcy Styles

Harry szemszöge:

- Harry.. - hallottam meg a halk suttogást mellőlem az éjszaka közepén, de az már nem jutott el a tudatomig, hogy ki lehet az, és mit akar. Úgyhogy inkább hátat fordítottam a hangnak, és aludtam tovább. Viszont kevesebb mint fél perc után egy erős, határozott ütést ( már ha lehet annak nevezni azt az orbitális csapást, amitől szerintem elrepedtek a bordáim) éreztem meg. Éreztem meg.. belém csapott mint a villám. Ijedten fordultam meg, és néztem farkasszemet a ziháló, könnyező Daisyvel.
- Mi történt? - ültem fel kótyagosan, mire Daisy hitetlenkedve csapott a homlokára, és folytott hangon megszólalt.
- Szülök, Harry! Éppen ki akar belőlem jönni a gyerekünk! De ne is zavartasd magad, aludj csak vissza! - sziszegte, mire én meg is tettem amit kért. Még, hogy szül. Ilyen badarságokat. Alig múlt hajnali kettő, és amúgy is. Nekem nincs is gyerekem. Ácsi. Azt mondta szülni fog? - a szemeim ijedten pattantak ki a helyükről, és mint a villám, úgy fordultam felé.
- Hogy mit csinálsz? - pattantam fel, és már is rohantam az ajtó felé.
- Örülök, hogy leesett! - gúnyolódott Daisy fájdalmasan mosolyogva. - Harry! Az ég szerelmére, én itt maradtam! - üvöltött rám fentről, mikor én már a nappaliban futkostam össze vissza.
- Ó, tényleg! Te is kellesz! - rohantam vissza, mire Daisy annyira elkezdett röhögni, hogy még az orvos rendelője előtt sem tudta abbahagyni.
- De jó kedve van valakinek! Nincsenek görcsök és összehúzódások, Mrs. Styles? - vigyorgott az orvos, mire Daisy azonnal abbahagyta a nevetést, és a hasához kapott.
- Jajj, doki.. csináljon valamit. Ez nagyon fáj! - zihált, majd két nővér segítségével besétált a kórterembe.
- Nyugalom Mr. Styles, minden rendben lesz.  veregette meg a vállamat, majd mielőtt bement volna, még visszanézett a válla fölött. - Egyébként, már egy ideje a szakmában vagyok, de még soha nem jött senki röhögve szülni. De úgy tűnik, önöknél bármi lehetséges! - nevetett a doki, majd már el is tűnt a hatalmas ajtó mögött. Ezután leültem a váróteremben egy székre, és megpróbáltam pihenni. Már vagy 2 órája ültem ott, mikor egy nálam talán 3 évvel idősebb lány ült le mellém.
- Te miért vagy bent ilyenkor? - mosolygott rám kedvesen. Hosszú, hullámos barna haja volt, ami a háta közepéig ért. Szépen ívelt arca, és telt ajkai. A szemei a halvány világításban szinte feketének tűntek, de valószínűleg csokoládé barnák voltak. Alacsony volt, és kissé teltebb alkatú. De kifejezetten szép volt. Az embernek jót tett, ha ránézhetett.
- A feleségemet várom. - néztem rá, és halványan elmosolyodtam.
- Őt hozták be úgy két órája, ugye? Találkoztam vele. Eléggé kikészült. Bár nem is csodálom. Állandóan azt hajtogatta, hogy a férje majdnem otthon hagyta, és utána nevetni kezdett. Vicces volt, mert utána azonnal görcsei lettek. - nevetett fel, én pedig csatlakoztam hozzá.
- Igen, az Ő volt. Tényleg majdnem otthon hagytam, annyira bepánikoltam hirtelen. Csak azt ismételgettem magamban, amit a doki mondott. " Azonnal telefonálj, és minél hamarabb hozd be. Ne hagyd otthon az előre elkészített táskáját, és legyél vele óvatos, fiam" De azt senki nem mondta, hogy őt ne hagyjam otthon, szóval ha nem szól, nélküle jövök be. - kacagtam fel, és már az egész hely tőlünk zengett.
- Vicces lehetett. Ó, még be sem mutatkoztam! - csapott a homlokára a lány, majd a kezét nyújtotta felém. - Anastasia Somerhalder. - mosolygott kedvesen.
- Harold Edward Styles. - viszonoztam a gesztust, és megráztam a kezét. - Te miért vagy itt ilyenkor? - tettem fel én is ugyan azt a kérdést, mint ő.
- Itt dolgozom. - mosolyodott el, és a ruhájára mutatott. És tényleg, a tipikus ápoló ruhát viselte.
- Jajj.. nem láttam. - kezdtem mentegetőzni, mire csak leintett.
- Nem baj, előfordul. A Harodlot vagy az Edwardot használod? - nézett rám kíváncsian, mire elfintorodtam.
- Általában Harrynek szólítanak. A Haroldot csak akkor használom, ha valami hivatalosról van szó, az Edwardot pedig nem szeretem.
- Értem. Akkor Harry. - húzta ajkait szép mosolyra. - Azt hiszem most már megleszel. - mutatott mögém, mire gyorsan megfordultam. Paul bácsi közeledett felénk hatalmas mosollyal az arcán. Megállt előttem, és jobb kezét a vállamra tette.
- Gratulálok, Harry fiam! Egy gyönyör, életerős kislány! - mosolygott rám, majd elkísért a szobáig, ahol Daisy volt. Egy apró, ám annál szebb szobába találtam magamat. A benne lévő egyszemélyes ágyban feküdt Daisy. Teljesen ki volt merülve. A homlokán néhány helyen még izzadságcseppek jelentek meg.
- Most hagyd őt egy picit aludni, nagyon elfáradt. Gyere, bemutatlak a lányodnak! - húzott magával Paul bácsi, és egy üveglappal elválasztott terembe vezetett. 10 kisbaba között feküdt a miénk. Rózsaszín kis takaróba bebugyolálva aludt. Hosszú szempillái szépen ölelték körbe szemeit. Pisze orra volt, és apró ajkai, amik most nyitva voltak. Parányi kezei szorították a takarót.
- Megfoghatom? - kérdeztem megbabonázva, mire Anastasia bement, és lágyan a karjaiba vette őt.
- Tessék. Így fogd meg, és támaszd meg a fejét. Igen, így jó lesz! - mosolygott, miután sikeresen a kezembe adta őt. Az én kislányomat. Hihetetlen érzés, mikor az ember a saját gyermekét tarthatja a kezében. Ezért a parányi kis életért ezentúl én és Daisy felelünk. Szeretnék neki mindent megadni, amit csak megtudok.
Visszamentünk a szobába, ahol Daisy ekkor már ébren volt. Leültem mellé, és a kezébe adtam a parányi testet. Daisy arcán angyali mosoly ült. Ő is ugyan arra gondolhatott, amire én. Arra, hogy egy csodát tartunk a kezünkben. A mi csodánkat.
- Mi lesz a neve? - kérdezte Ana kedvesen, mire egymásra néztünk, és halványan elmosolyodtunk. A név már nagyon rég megvolt. Szinte azonnal tudtuk, hogyan fogjuk elnevezni. Legalábbis én. Mindig is Darcynak akartam elnevezni a lányomat. Daisy pedig azonnal beleszeretett a névbe.
- Darcy. Darcy Styles. - simítottam végig vörös orcáján a kicsinek, majd Daisyt magamhoz ölleve gyönyörködtem benne.

Már nem emlékszem ki kérte, de hoztam egy képet Darcyról.:) Ahogy én elképzelem őt: