15. Fejezet - "Gyors volt, fájdalmas, mint egy villanás. "

Louis szemszöge:

A félelem lassan terjedt szét a testemben. Először fel sem fogtam, hogy Harry mit mondott. Egyenesen a szemébe néztem, de a fakózöld szemek olyan ridegek és üresek voltak, mintha csak önmagammal néztem volna farkasszemet.. De abban a pillanatban, ahogy elszakítottam a tekintetem Harryétől, melegség kúszott a mellkasomba. Butaság.. Ő.. Harry soha nem bántana engem. Az más tészta, hogy én már ezerszer okoztam neki fájdalmat. De ő.. nem az a fajta, akit a düh annyira elvakít, hogy így oldja meg a problémáját. Hogy gondolhattam akár egy másodpercig is, hogy Harry képes lenne bántani engem?
Hirtelen lépett felém egyet. A kés még mindig egyenesen rám irányult.
- Harry, mi történt? Tedd le azt a kést, egyáltalán honnan szerezted? És mit csinálsz itt? Daisy biztos nagyon aggódik, tudja, hogy itt vagy? - néztem rá, és próbáltam elvenni tőle a kést, de nem engedte. Rideg, semmitmondó hangon szólalt meg. Olyan földöntúli volt, mintha nem is ő lett volna. Alapból mély hangja volt, de most, mintha a túlvilágról szólt volna hozzám valaki.
- Harry, nyugodj meg..
- Hogy tudnék megnyugodni?! - kiáltott fel, és tett még egy lépést felém. - Miattad van ez az egész! Ha te nem vagy, én boldogan élnék Daisyvel, nem lenne semmi problémánk! Ha te nem lennél... Zayn és Daisy biztonságban lenne, én normális életet élnék, távol tőled.. bárcsak..eltűnnél. - suttogta halkan a mondat végét. Tőrként hasított belém Harry minden egyes szava, mély sebet hagyva maga után.
. Harry.. még is.. még is mit vársz tőlem? Mit tegyek? - léptem közelebb hozzá, így már majdnem összeért a mellkasunk. Akaratlanul ugyan, de tekintetem duzzadt, rózsaszínes ajkaira tévedt..Még így, mérgesen és szétesve is ő volt a leggyönyörűbb ember, akit valaha láttam. A leggyönyörűbb.
- Mit tegyél? - húzta fel jobb szemöldökét a magasba, és huncut mosoly húzódott ajkaira. - Talán.. - nyalta meg alsó ajkát, majd mintha csak direkt hergelni akarna, bele is harapott. - Fogd ez a kést, és szúrd magadba. Többször. Egymás után. Hogy fájjon. Hogy átéld amit én. Hogy tudd, milyen érzés kínok között vergődni, és tudni, nem segít senki. Bár.. a fizikai fájdalom össze sem hasonlítható azzal a lelki fájdalommal, amit én éreztem.. de talán így, egy apró részét törleszteni tudod. - el sem tudtam képzelni, hogy ez mind az Ő szájából hangzott el. Hiába minden vágyálmom arról, hogy együtt boldogok leszünk. Ő már döntött. Nem akar engem. S valóban, igaza van. Én sem akarnám magamat az ő helyében.
Az igazat megvallva, mindig is azt akartam, hogy ő döntsön.. mert nem tudtam eldönteni, mi is lenne a helyes. Ha hagynám őt elmenni, és egyedül maradnék a fájdalmammal, ami később ugyan ide vezetne, a késhez a kezében.. Vagy magamhoz kellett volna láncolnom, erőszakkal, és soha nem ereszteni? De hát a rab madár is elpusztul, ha kalitkába zárják.. Nem tehettem volna meg ezt vele.. Akár hogy is nézzük, a saját síromat ásom. Egy döntésképtelen, szerencsétlen ember vagyok, aki még annyit sem érdemel, hogy ránézzenek.
Végül is, örülök, hogy Harry így döntött. Szeretem őt. Az ő szerelme repített a magasba, és az övé is taszított le onnan. Ennek pontosan így kellett történnie. Tudom, érzem.. ez a vég. A vége. Nincs tovább. Nincs többé ' mi '. Csak Ő és Én. Külön, egymás nélkül.. Én most megteszem amire kért.. ő pedig boldogan fog tovább élni Daisyvel. A legeleje óta ezt láttam magam előtt. És még most is, a legvégén. Harry mosolygós arca, ahogy átöleli Daisyt. És én, majd onnan fentről, vigyázni fogom mindkettejük minden lépését. Óvni fogom őket, mert nekik megadatott az, ami nekem nem. Az örökké tartó szerelem. Ami egy hatalmas ajándék. Remélem tudják. Bízom benne, hogy vigyázni fognak erre az érzésre. Bízom abban, hogy közösen tovább melengetik majd ezt az érzést, míg apró szikrából harsányan lobogó tűzzé nem válik.
Remélem, Daisy mindent megfog adni Harrynek, amire csak szüksége van. Mert ő képes arra, amire én soha nem voltam.
Könnyes szemekkel néztem fel Harryre, aki azóta is mereven bámult engem. Lassan, de határozottan vettem el tőle a nagy, éles kést. Nem akartam hezitálni. Azt akartam, hogy tudja. Érte bármit megtennék.
 - Sajnálok mindent, amit tettem Harry. Remélem, boldog leszel. Én... Én mindig szeretni foglak! - suttogtam halkan, miközben egyenesen belenéztem a szemébe. A felismerés bombaként robbant a tekintetében, mikor valószínűleg felfogta, hogy mi is történik.
- Louis én... - kapta volna ki a kezemből a kést, de nem engedtem neki.

Gyors volt, fájdalmas, mint egy villanás. A vörös életet adó folyadék ömlött belőlem. A ruhám azonnal átázott, majd elkezdett lefelé folyni a derekamon, majd a lábamon. A padlón egyre nagyobb tócsa lett. Harry ledermedt. Akárcsak én. Hát így lesz vége? Mindennek? De hisz még el sem mondtam neki tisztességesen, mennyire szeretem. Hogy mennyi mindent jelent nekem. De nem aggódóm többé, lesz még rá lehetőségem. Kicsit várnom kell majd ugyan, de megéri.. biztos vagyok benne.